Kötőszó

Ültem a Deák téri evangélikus templomban, és odaszögezett a padhoz Káldy Zoltán igehirdetése. Igazán fogékony korban voltam: kerestem önmagamat, célomat, hivatásomat. Telibe talált az a megfogalmazása, ahogy a kisfiúról beszélt, aki ahelyett, hogy elhajítaná, forró kezében szorongatja a hógolyót, amely így elolvad. A hit továbbadásának szükségességét illusztrálta így, és én tudtam: nem tarthatom meg magamban, amit felismertem, hanem meg kell osztanom másokkal. Nehogy elolvadjon az a hógolyó…

Szerző: Fabiny Tamás

Nem sokkal később aztán csalódás ért. Ugyanez a Káldy Zoltán immár nem a szószéken állt, hanem eljött hozzánk a szerdai ifiórára. Előadására vagy a vele folytatott beszélgetésre már nem emlékszem, de arra igen, hogy id. Hafenscher Károly a végén rövid áhítat megtartására kérte fel őt. Ő krakéler módon azt mondta: „Bármilyen igéről prédikálok nektek! Tessék, mondjatok egy igét, és meglátjátok, hogy tudok róla beszélni!” Zavarba jöttem a kihívó magatartás láttán.

Teológusként az első év után voltam, amikor 1978 augusztusában lakásunkon megszólalt a telefon. Káldy Zoltán volt, és édesapámat kereste. Mondtam neki, hogy külföldön van. Érezhetően nagy megnyugvással fogadta a közlést, és gyors elköszönés után letette a kagylót. Utólag tudtam meg, hogy sorra felhívta a lelkészeket és teológiai tanárokat, nehogy el merjenek menni Ordass Lajos püspök temetésére.

Édesapám a maga baráti körében többnyire félelemmel vegyes tisztelettel beszélt róla. Egyszer a gödöllői faház teraszán apám, Hafó bácsi és Dóka Zoltán, valamint a házastársak szenvedélyesen beszélgettek egyházpolitikai témákról. Egy idő után megfogadták: végre nem Káldyról beszélnek, ezért úgy döntöttek, aki szájára veszi a nevét, annak száz forintot kell fizetnie. Mondanom sem kell, hogy akaratlanul is mindig hozzá tértek vissza, ezért aztán már csak „a százforintost” emlegették.

1982. augusztus 28-án Káldy Zoltán szentelt lelkésszé a fasori templomban. Ott és akkor mondta meg, hogy szeptember 1-től mely gyülekezetbe helyez. Akkortájt ritkán volt rám ideje, de egy-egy odavetett mondatából úgy éreztem: figyelemmel kíséri és pozitívan ítéli meg munkámat.

Egy alkalommal viszont lekapott a tíz körmömről. 1983 nyarán fiatal lelkészek konferenciáját tartottuk Gyenesdiáson. Szolgálatunk mai világtávlatai címmel ketten tartottunk előadást: egy teológiai tanár és én. Kicsit lazára vettem a figurát, és erős gúnnyal beszéltem az úgynevezett „ENÜF-jelenség”-ről: az Emberiség Nagy Ügyeinek Felkarolása… A hallgatóság zöme jót derült ezen és többi, fiatalosnak szánt megjegyzésemen. Kérte, hogy szóljanak hozzá a résztvevők. Egyre bátrabban kezdtek dicsérni, talán csak kicsit csodálkozva azon, hogy Káldy ezt engedi. Aztán felállt, kihúzta magát, megigazította a zakóját, és így szólt: „Professzor úr előadásával mindenben egyetértek. Ennek a fiúcskának a szavait viszont a leghatározottabban elutasítom!” És jött a kritika, ahogy a csövön kifért. Sokan utána amolyan részvétlátogatás keretében odajöttek hozzám, mondván, hogy örökre elástam magam a püspökömnél.

Nem sokkal később legnagyobb elképedésemre előbb rádiós igehirdetésre kért fel, majd arra, hogy az 1984-es nagygyűlés egyik estéjén én prédikáljak a Budapest Sportcsarnokban.

Elég közelről láttam, amint a Lutheránus Világszövetség nagygyűlésének szervezésében ezer fokon égett. Egyszer ékesszólóan lelkesített gyülekezeteket, aztán minősíthetetlen hangon kiabált azokkal, akiknél valami fegyelmezetlenséget tapasztalt, mondván ezzel veszélyeztetik a nagygyűlés sikerét. Hallottam, amint tört angolsággal, de szenvedélyesen győzködi kanadai püspöktársát, majd közelről láttam, amint az étteremben úgy ült be egy sarokba egyedül ebédelni, hogy még csak véletlenül se kelljen valakivel beszélgetnie. Nem felejtem a nyitó istentiszteleten elmondott prédikációját, ahol egyebek mellett arról szólt, hogy mi, magyarok talán más stílusban futunk, de ugyanazon a versenypályán vagyunk. Aztán egy hosszú felsorolásban „bizonyságtevők fellege” témában Ordass Lajost is megemlítette – pozitív kontextusban! Azt az Ordasst, akinek nevét azelőtt nyilvánosan kizárólag elítélő módon vette szájára. De tudtuk: mindenáron az LVSZ elnöke akar lenni, ezért a szervezet szűk körű vezetői gárdájával még Ordass farkasréti sírja mellett is megállt. Azt persze fejcsóválva fogadtuk fiatal lelkészek, hogy a nagygyűlés háromnyelvű, Napról Napra című újságának magyar oldalain nem olvashattunk erről az epizódról. Egyértelmű volt: a gesztus csak a külföldi nyilvánosságnak szólt.

Dóka Zoltán Nyílt levele ma már az egyháztörténelem részét képezi. Barátaimmal titokban adtuk egymásnak tovább, ugyanakkor azt sem akartuk, hogy a diktatórikus egyházvezetésnek ez a kritikája mindent felborítson a nagygyűlés körül. Azt szerettük volna, ha a segélykiáltásnak is beillő iratot megfelelő hazai és nemzetközi fórumok megtárgyalják. Ehelyett elhallgatással, majd fenyegetéssel találkoztunk. A hőn vágyott csúcsra érés után – immár megválasztott LVSZ-elnökként – ugyan párbeszédet és csapatmunkát ígért, ám hamar következett a hideg zuhany: a külföldiek hazautazása után jött a Dóka elleni karaktergyilkosság, „a megteologizált árulás” címkével. Hamarosan minden lelkészi munkaközösséget állásfoglalásra kényszerítettek arról a kérdésről, hogy elítéljük-e Dókát, és támogatjuk-e Káldyt. Szegény esperesünk remegve diktálta be telefonon az eredményt a püspöki hivatalnak, mert meglepően sok volt a lázadásnak számító ellenszavazat vagy tartózkodás. Mi, fiatal lelkészek még egymásnak se nagyon mondtuk meg, hogyan szavaztunk.

Chicagóban voltam ösztöndíjas, amikor megbetegedésének híre ért. Előbb csak azt mondták, megfázott a genfi útján, aztán amikor napok és hetek múltán sem tudott munkába állni, sejteni lehetett, hogy komolyabb a baj. Amikor Amerikából hazajöttem, megtudtam, hogy a balatonszárszói üdülőbe vitték rehabilitációs céllal. Keresztapám, Józsa Márton – aki Siófokon egy éven át helyettesített engem – ezt mondta: „Tamás, a te gyülekezeted területén van, mindenképpen meg kell látogatnod!” Úgy tudtuk, agyérgörcs érte. Együtt mentünk be hozzá. Marci bácsi úgy akart bele lelket önteni, hogy a maga agyérgörcse utáni felgyógyulását gondolta elmondani bátorításul neki. Aztán fél perc után kifordult a szobából: annyira megrendítette a látvány, hogy meg sem tudott szólalni. Ketten maradtunk püspökömmel. Ő, akit mindig erősnek és kemények láttunk, most roncsként ült az ágyon, vánkosokkal megtámasztva. Nagy-nagy erőfeszítések árán tudott csak szólni, de nem értettem minden szavát. Zavaromban inkább én beszéltem, de súlytalannak éreztem szavaimat. „I-i-isten á-ááldjon!” – préselte ki magából búcsúzóul.

Betegsége idején hosszú időn keresztül szinte megállt az élet a Déli Egyházkerületben. Helyettese, Sólyom Károly esperes Paksról járt fel az ügyeket intézni, de hivatalos látogatóit csak a Puskin utcai épület tárgyalójában tudta fogadni: a püspöki hivatalhoz nem kapott kulcsot. Miután tizenhét hónapos betegsége után Káldy püspök meghalt, nem az egyházi illetékesek mentek be a szobájába, és vitték el onnan a jórészt bizalmas iratokat.

A püspök betegsége következtében szinte működésképtelenné vált egyházkerületben sokáig nem írták ki az amúgy évente esedékes lelkészvizsgát. Amikor végre kitűzték az időpontot, még senki sem sejtette, hogy az a Káldy halála és temetése közötti időszakban lesz. Vizsgázóként érintett voltam. Amint beléptem a tárgyalóba, megborzongtam. A vizsgabizottság minden egyes tagja előtt ott volt a frissen megjelent Evangélikus Élet, a címlapon a püspök gyászkeretes fotója és a hír: „Elhunyt dr. Káldy Zoltán püspök-elnök.” Egyrészt döbbenetesnek találtam ezt a látványt, hiszen ebben a tárgyalóban addig évtizedeken át ő töltötte ki a teret, és most, íme, a gyászkeretes címlapon volt csak jelen. Másrészt eszembe jutott az az emlék, amikor az LVSZ-nagygyűlés nyitó istentiszteletét követő napon minden egyes résztvevő fachjába berakták a Napról Napra című alkalmi újság aktuális számát, címlapján éppen ezzel a fotóval. Magasság és mélység. Luther nem véletlenül különbözteti meg a dicsőség teológiáját és a kereszt teológiáját.

Nézem a Zákeus Médiacentrum dokumentum-, sőt egyháztörténeti értékű felvételét 1987-ből, Káldy Zoltán temetéséről. Evangélikus püspök temetésén soha nem lesz ekkora tömeg. Akkor még nem tudtuk, talán csak reméltük, hogy hamarosan véget ér ez a korszak, amelyet az ország életében Kádár Jánosról, az egyházéban pedig Káldy Zoltánról neveztek el. Akkor már hallani lehetett ellenzéki mozgolódásokról és az egyházi reformtörekvésekről. Hamarosan jöttek a szabad választások a politikában és az egyházban is. Újra és újra megkérdezem magamtól: milyen püspök lett volna, ha élete nagy részét nem diktatúrában kell leélnie? Totalitárius rendszerben, amely őt magát is megnyomorította, és jellemét fájdalmasan torzította.

A temetésen megszólalók közül erre talán egyedül Andorka Rudolf érzett rá, aki egyebek mellett ezt mondta: „Káldy Zoltán elérte a legnagyobb tisztséget a világ evangélikusai között. Magas közéleti funkciókat töltött be hazánkban. Mégis mindig tragikusnak láttam az alakját. Kényelmesebb, nyugodtabb élete lehetett volna, ha a mai napig szeretett pécsi gyülekezetében marad. Püspökként meg kellett birkóznia a vállára nehezedő, szinte embertelen feladatokkal. Küzdött, őrlődött, végül szó szerint összeroskadt a terhek alatt.”

Idővel aztán megnyíltak az állambiztonsági levéltárakban őrzött akták. Sok mindent megismerhetünk ezekből, egyebek mellett a „Pécsi” fedőnéven írt jelentésekből. Ha figyelmesen olvassuk őket, arra a következtetésre juthatunk, hogy az álnéven írt, konspiratív jelentésekben gyakran egyházpolitikai koncepcióját fogalmazta meg. Tragédiája, hogy amit egy törvényes egyházi fórum előtt kellett volna nyíltan elmondania, azt egy esetleg félművelt tartótiszttel kellett megosztania. Istenem, milyen terheket hordozhatott ez az ember!

Egy 1983-as történetet hagytam a végére. A kanadai Vancouverben voltunk együtt az Egyházak Világtanácsa nagygyűlésén. A két püspök – Káldy és Nagy Gyula – mellett egyházunknak egy ifjúsági küldöttet is neveznie kellett – ez voltam én. Nem sokkal ama gyenesdiási affér után voltunk. Biztos voltam benne, hogy változatlanul rém dühös rám. Mégis nyomós okom volt arra, hogy egy este bekopogjak szállodai szobájának ajtaján. El akartam mondani neki, hogy néhány héttel korábban felkeresett a BM (Belügyminisztérium) két embere, és együttműködésre akartak rábírni. Nemet mondtam nekik, de nagyon féltem attól, hogy nem fognak békén hagyni. Ugyanazzal mentek el: hogy látogatásukról senkinek sem beszélhetek. Azonnal felhívtam édesapámat. A tanácsára kerestem fel Káldyt az első adandó alkalommal. Figyelmesen végighallgatott, majd a végén azt mondta: „Nincs velük kapcsolatom, de próbálok odahatni, hogy hagyjanak békén téged. Te nem bírnád ki a velük való együttműködést. Ha mégis keresnének, mondd meg nekik, hogy velem egyeztettél.” Később eszerint cselekedtem. Nem mondom, hogy boldogok voltak a BM-esek, de békén hagytak.

A vancouveri történet azonban még folytatódott. A következő este Káldy püspök kopogtatott az én szállásom ajtaján. Kezében egy tál gyümölccsel így kezdte: „Kisfiam…” Nem hittem a fülemnek: ő, aki mindig pattogó keménységgel beszélt, most ezzel a megszólítással élt! „Kisfiam! Kaptam valakitől egy tál gyümölcsöt, de rossz a fogam, nem tudom elharapni. Te talán szívesen megeszed. Itt hagyom neked.” Egy – nyilván nem véletlenül – autoriternek kikiáltott ember ott és akkor nem egyszerűen gyengéden szólt, hanem kifejezetten lelkigondozóként viselkedett.

Születésének századik évfordulóján nem a keménykezű egyházi vezetőt, nem is a pártállami parlamentben ülő országgyűlési képviselőt, nem a diplomatát, még kevésbé az ügynököt, hanem a lelkipásztort szeretném látni benne.