Kötőszó

„Szilvesztereste a krepp-papír végű trombiták és a csillagszóró petárdák nem a visszatekintés harci riadóját fújják és durrogják, nem a múlt megszokott értékelését követelik. Éberségre és készenlétre figyelmeztetnek inkább. Szilveszter a benső átrendeződésnek a jelképesen azután csak egy esztendő múlva, a következő év utolsó napján megismétlődő esélye.” Bácskai Károly szilveszteri meditációjával kívánunk mindenkinek boldog új esztendőt!

Egyáltalán nem volt ünnepi hangulatban Nagy Konstantin római császár. Betegség kínozta, viszketett a bőre, ajka száraz volt, elhagyta az étvágy. A pogány orvosai által javasolt kezelés pedig egyenesen elrémítette. Azt tanácsolták neki, hogy ifjak vérével mossa le fájó tagjait, attól majd enyhül a szenvedése. Irtózva gondolt Konstantin a fiatal férfiak halálára. Szánalomra ébredt irántuk, és az akkori pápához, Szilveszterhez fordult jó tanácsért. A hagyomány szerint a pápa nem habozott, hanem megkeresztelte a rémült császárt.

Csodaszámba menő gyógyulását Konstantin nem is korábbi orvosainak és az általuk ajánlott gyógymódnak köszönhette, hanem annak, hogy hallgatott lelkiismeretére, és inkább Róma püspökének a szolgálatára hagyatkozott. A hálás császár ezután nyíltan támogatta Szilveszter pápát, és felkarolta a nyugati kereszténységet. Hitbeli kérdésekben a pápai felsőbbséget a keleti egyházatyák véleményével szemben adománylevélben ismerte el. Sőt világi hatalmat is biztosított a püspöknek Róma és Európa nyugati része fölött.

I. Szilveszter nem véletlenül vonult be olyan pápaként a történelembe, mint aki jó és közeli kapcsolatokat ápolt a világi hatalmakkal. Uralkodása alatt jelentős templomépítések zajlottak, és pápaságának eseménye volt a 325-ben összehívott niceai zsinat is. Ezen a zsinaton egységesítették a Jézus személyéről és természetéről vallott nézeteket. A tanácskozás eredményeként született meg a keresztény tanítást mindmáig meghatározó Niceai hitvallás.

Búcsúzva 2018-tól, Szilveszter pápa neve – naptárunkban talán az óév utolsó bejegyzéseként – eszünkbe idéz egy hitvalló reálpolitikust. Személyében, szolgálatában történelmi mértékkel mérve kényelmesen megfért egymás mellett a niceai zsinat korszakalkotó hitbeli meggyőződése és a világi hatalmat is megnyerni és mozgósítani képes egyházépítő megfontolás. Lehet, hogy a hagyományok időről időre tarka köntösbe bújtatják a történelmi tényeket, ám az bizonyos, hogy a konstantini fordulat mögött Szilveszter pápa alakját is látnunk kell.

A világ változásának sebessége nem térítette el attól, hogy e változásnak az egyházra gyakorolt hatását felmérje. Tudta, mi volt a kereszténység érdeke akkor, amikor körülötte a teljes politikai berendezkedés a feje tetejére állt. Egyházvezetői képességeit igazolták egyrészt a gyarapodást anyagi értelemben bizonyító templomépítések és a keresztény közösségek állami dotációja, másrészt a jövőt meghatározó és utóbb a történelmi többséget jelentő teológiai döntések. A „cui prodest?” („kinek az érdeke?”) senecai kérdést akár Szilveszter is feltehette volna a császárkornak e késői szakaszában.

Ám a küzdelmes korforduló mintha nem ért volna véget a történelem színpadáról leköszönő ókorral. Nagy Konstantin óta a keresztény világ – de a kört merész túlzással kitágítva az egész emberiség – szilveszteri állapotban él. Nemcsak az évek szárnyalnak az évek után, hanem az egyre gyorsulónak tűnő időben a sorsfordító események is szinte villámsebesen követik egymást. Mindegy, hogy az ember császár-e vagy koldus: a különböző időszámítások szerinti óévektől búcsúzva, élete fordulóján megannyi kortárs sóhaja visszhangozhat Reményik Sándor Vízválasztó című versében:

Ha kegyelmesen úgy tetszik Neked
Sorsom, vagy Istenem,
Hogy e mostani megpróbáltatásom
Vízválasztó legyen,
Amelynek kopár hegytaraján túl
Eztáni életem
Új forrása ered:
Legyen, kérlek, e forrás
Mélyebbről fakadó,
Nem magának-való
Tisztultabb szeretet.

A szilveszteri állapot a személyünktől javarészt független történelmi események számbavételén és taglalásán túl arra ösztönöz, hogy egyúttal saját „korfordulónkat” ismerjük fel és vállaljuk. A tegnapi önmagunknál való megrekedés, a keretproblémáknál való elakadás, a külső fenyegetésektől való félelem kínjai és rémsége helyett ma is élhetünk az apostoli orvossággal: ami mögöttünk van, azt elfelejtve, ami pedig előttünk van, annak nekifeszülve futhatunk egyenest a cél felé (Fil 3,14).

Szilvesztereste a krepp-papír végű trombiták és a csillagszóró petárdák nem a visszatekintés harci riadóját fújják és durrogják, nem a múlt megszokott értékelését követelik. Éberségre és készenlétre figyelmeztetnek inkább. Szilveszter a benső átrendeződésnek a jelképesen azután csak egy esztendő múlva, a következő év utolsó napján megismétlődő esélye.

Sorsfordító lehetőség, miként valaha Nagy Konstantin álma annak bizonyult arról, hogy mit tegyen a halálra szánt ifjakkal. Ami orvosai szerint a gyógyulás nyeresége lehetett volna, kárnak tudta ítélni Krisztusért, akárcsak Pál apostol egykor a maga tudományát (Fil 3,7).

Óév és új év fordulóján, a vendégeskedés és a vendégvárás éjszakáján nem az a kérdés, hogy időben elkészülünk-e az ilyenkor szükséges és szinte kötelező kellékekkel, az ételekkel-italokkal, a díszítéssel, a szórakoztató játékokkal. A szilveszter legfontosabb kérdése az, hogy készek vagyunk-e Jézus fogadására. A naptárait lapozgató, azokat évente újabbakra cserélő, az eltűnt idő nyomában – Marcel Proust francia író regényfolyamának címe szerint – kapkodva loholó emberiség és annak legnépesebb vallási csoportja, a kereszténység nem túlzottan elfoglalt ahhoz a 21. században, hogy Jézus érkezésén elmélkedjen? Már nem csak a sportpályákon, de a templomokban és emberi kapcsolatainkra, a családunkra vonatkozóan is stopperórával mérjük a másodperceket. Jut-e időnk magára Jézusra? 2019-es naptárunk előjegyzéseiből felpillantva látjuk-e és halljuk-e őt, aki nem órával a kezében mondja tanítványainak: „Boldogok azok a szolgák, akiket ébren talál az uruk, amikor megérkezik.” (Lk 12,35–40)

Jézus nem hamis ígérgető, aki korszakváltás idején fogadkozik, hogy holnaptól minden más lesz, majd holnapután ugyanott folytatja, ahol tegnap látszólag abbahagyta. Nem is józan mérlegelő, aki előre kiszámítható módon közli érkezését úgy, hogy azon már senki nem lepődik meg. A Jézusra várók olyan ünnepi ajándékra számíthatnak, amelyben a leghatalmasabb földi méltóságok sem szokták részesíteni övéiket. Az őt fogadóknak saját maga készít fejedelmi vendégséget! A rá várakozókat asztalhoz ülteti, és felszolgál nekik. Akit azonban váratlanul ér és készületlenül talál az érkezése, annak betöréshez hasonló, keserű élményben lesz része. Odavész minden, aminek élvezete közben róla megfeledkezett.

Az egyházi évben nemcsak ádvent, de szilveszter is a Krisztus-várás áldott ideje. Éljünk úgy, vigadozzunk úgy, búcsúzzunk úgy a régitől, és üdvözöljük úgy az újat, énekeljük éjfélkor úgy együtt a nemzeti himnuszt, hogy tudjuk: ha éppen nincs is otthon, a ház valódi ura bármelyik pillanatban megérkezhet. A hirtelen elrepülő, szárnyas idő – amint Berzsenyi Dániel írta A közelítő tél című versében – az övé, nem a mienk. Szava nem a diplomatikus nyilatkozatok, a finoman elemző értékelések vagy a nyakatekert kommünikék hangja, hanem életünk és a történelem Urának sorsfordító figyelmeztetése.

Martin Heidegger német filozófus (1889–1976) szerint az ember e világi lény, de nem úgy létezik, mint egy kabát a szekrényben. A virrasztás, a várakozás az újévre és Krisztusra nem merülhet ki az ernyesztő semmittevésben. Az ébrenlét egyúttal készenlét is, a fontossági sorrend meghatározására képesítő mindenkori lelkiállapot. Krisztust, az életújító változásokat nem lehet egy szekrényben lógó kabát vagy a gondosan összehajtogatott és félretett nyári ruhák tehetetlenségével fogadni, amelyeket csak akkor veszünk elő majd, ha itt az ideje. Krisztus érkezésének az esztendő minden napján ideje van, nem kizárólag szilvesztereste.

Nagy Konstantin és I. Szilveszter régen elporladtak, de a történelmi korszakok és az emberi sorsok talánya mit sem változott az elmúlt másfél évezred alatt. A fizikai kihívások eltérők lehetnek ugyan, a lelki-szellemi válaszkényszer azonban egészen hasonló. „Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva” – mutat rá Jézus (Lk 12,35) kihunyó fényforrásainkra és ügyetlen lépéseinkre, amelyeket rosszul megválasztott öltözetünkben teszünk.

Némelyeknek vélhetően szűkebbre kell húzniuk a nadrágszíjat 2019-ben; ugyanazzal a mozdulattal szorítsuk meg egyszersmind az övet is a derekunk körül, és lobbantsunk olyan világosságot környezetünkben legalább szilveszter éjjelén, amelynek jótékony fénye az új esztendőt is beragyogja! Reményikkel együtt tudjunk mosolyogni:

Azon is, ami fáj
Azon is, ami e
Világban vaksötét,
Fáklyavivő legyek,
Míg tart e furcsa lét.
Legyek összeszedett,
Szelíden is kemény,
S hogy ne ítéltessem,
Mégse ítéljek én,
Nevessek a világ
Játékai felett,
De ez a nevetés
Legyen egy ölelés,
Amellyel mindenkit
Magamhoz ölelek.

Elmúlik a világ
És játékai is,
Még kívánsága is,
Szél szórja szét a színes szavakat,
De sorsom lényegének,
De lelkem Istenének
Beszéde megmarad.

Óesztendőt búcsúztató, újévet köszöntő házigazdákként ne feledjük: csak az tud ajtót nyitni Krisztus előtt, és csak az tudja méltó módon fogadni őt, aki otthon van a saját szívében.

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2018. december 30-ai lapszámában jelent meg.