Kötőszó

A Lutheránus Világszövetség (LVSZ) Kölcsönös tanulás a vezetők cseréjén keresztül (Mutual Learning through Exchange of Leaders) elnevezésű projektjének a Magyarországi Evangélikus Egyházat érintő első lépésként dr. Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök és Buda Annamária diakóniai osztályvezető ellátogatott Nigériába. A nigériai vezetők magyarországi utazására szeptemberben kerül sor. Az LVSZ célja a projekttel a kapcsolatok és az egyházak világközösségének építése. Egyházi képviselőink kiutazásáról Buda Annamária útinaplójából a személyes gondolatokon keresztül jobban megismerhetjük a nyugat-afrikai országot és az ott élő evangélikusok mindennapjait.

Ki az idő rabságából

Nem hoztam órát. Nagy szabadság ez. Óra nélkül ugyan „meztelennek” érzem magam, de szabadabban is. Az idő súlyos korlát számomra. Most nincs idő. Ebben az utazásban időzónák között kalandozom, egyik helyen vissza, a másikon előre az időben. Ráadásul ragyog a nap, most, majdnem este 10-kor. Az idő relatív lett. Csak a létezés biztos benne: az, hogy vagyok, hogy vannak körülöttem, és közben haladok valami felé. De nem az idő határozza meg az előrehaladást, hanem a cél elérése.

Kisebbségben

Közeledünk Afrikához. A repülőn négyen vagyunk fehérek a körülbelül száz utazóból. A kisebbségi pozíciót átélni van lehetőségem.

Az emberek öltözéke nem annyira változatos, mint amit legutóbbi afrikai utamon, Szenegál felé tapasztaltam. Kevés a tradicionális ruházat, inkább „európai” a megjelenés. Kíváncsi vagyok, Nigériában milyen lesz.

A biztonsági bemutató

Mindig nagyon szeretem nézni a stewardessek finom mozdulatait, ahogyan bemutatják a drámai történések esetén megteendő intézkedéseket. Ezen a repülőn filmet nézünk, igazit. Egy forgatás kerettörténetébe van ágyazva. A bemutatót angol hírességek tartják, persze, ez a British Airways. Nagyon jó. Szerepelnek benne fogyatékosok és idősek, és persze a végén Mr. Bean „ügyeskedik”.

Hajnalban megérkezünk

Amint kilépünk a repülőből, megcsap az „Afrika-szag”. A házban és az autóban is ugyanaz a sajátos, édeskés illat, amit sosem éreztem még sehol, csak Dakarban. Nyugodt a repülőtér, igazi afrikai, nem a Heathrow.

Francis és a fia várnak bennünket. Francis könyvelő, hat gyermeke van, és a sok újonnan épült lakótelep egyikén él – vagy a mi fogalmaink szerint inkább lakóparkban lakik –, amelyet egy háromméteres betonkerítés választ el a külvilágtól. A biztonság kedvéért még pengés dróttal is megerősítették a tetejét, és az abszolút biztonság miatt a szomszédoktól is így vannak elkerítve a házak. Sosem tudhatja az ember…

Nem bíznak semmit sem a véletlenre, kétméteres a vaskapu. Dudálnak, megcsörren a lánc, és szépen, lassan kinyílik a kapu belülről, emberi erővel. És a biztonság kedvéért maga a lakópark is rendelkezik ilyennel és belül a házak is külön-külön.

Szemben vele az utca másik oldala. Szó szerint és képletesen is: apró házacskák, sok szemét, nyilvánvaló szegénység.

Francis családjában a gyerekek tanulnak, az egyik fiuk fogorvos lesz, a másik elektromérnöknek tanul. Egyik lányuk bankban dolgozik, a többiek még tanulnak.

Minden kertben hatalmas víztartályok vannak. Az út túloldalán ilyen nem volt. Folyóvíz van a házban, nem ömlik a csapból, de mégiscsak folyik. Kellemes csatornaszag terjeng, és az a sajátos, édeskés szag, kis dohszaggal, porral vegyítve.

Afrika belföldi járat

Abuja-repülőtér, indulási oldal. Már a parkolásért is meg kell küzdeni, de sikeres a próbálkozás. Utána csomagfeladás, ez a procedúra egy piaci helyzethez hasonlít leginkább. Aki élelmesebb, az át tudja juttatni a csomagját a sorok között, és hamarabb mázsálják. Igen, mázsálják. Valóban ilyen eszközöket használnak. Nem digitális a mérleg. Ezután valahogyan odajutunk a check-in-ponthoz. Sajátos. Kicsi íróasztal, rajta számítógép.

Mikor készen vagyunk, kivehetjük a mázsálóból a táskáinkat, ahol „ruhatári jegyet” kaptak. Később kerül rá „hagyományos” repülőtéri szalag, de hogy melyik fázisban, az nem követhető.

Újra átvilágítás, már a bejáratnál is volt egy. Úgy tűnik, inkább többször látszólag ellenőriznek, mintsem egyszer rendesen. A váróterem egy forgalmas vasúti váróhoz hasonlít. Kiírás sehol, de hangosbemondó van, amit a várakozók mennyiségének jelentős zaja miatt nem lehet hallani. Időnként meglódul egy csapat, akkor megkérdezzük, hova mennek, aztán visszaülünk. Hamarosan mi jövünk. Kiengednek: a kifutópályára. Induló és érkező repülőgépek között gyalogolhatunk. Ha épp indul egy, akkor megállítanak. Ilyen közelről még sosem láttam induló repülőt. A csomagokat nem rakják be a biztonság kedvéért, csak amikor az ember a gépéhez ér. (Hogy melyik is a megfelelő az ott álló öt gépből, azt csak szájhagyomány útján tudja meg az ember.) A csomagjára ekkor rámutat, és bepakolják. Feleslegesen egy mozdulattal sem tesznek többet. Felszállás és indulás. Itt már csak tradicionális ruhájú emberek, főleg férfiak utaznak. Olyan elegánsak, mintha mind egy-egy nagy hatalmú törzsfőnök lenne.