Kötőszó

Néhány évvel ezelőtt egy török faluban a helyiek horrorfilmbe illő jelenetnek lehettek szemtanúi. Végignézték, ahogyan a legelésző nyájból egy kiváló bárány a közeli sziklafalról a mélybe veti magát, majd ezerötszáz társa követi őt. Ahogy a helyiek leértek a sziklafal aljához, egy hatalmas gyapjúhegyet találtak: négyszáz bárány odaveszett, de gyapjukkal megmentették a többi, utánuk érkező állatot. Tragikomikus eset: vajon mi történhetett? Mit hallhatott onnan lentről az az egy szerencsétlen, ami után levetette magát a mélybe, és maga után vonzotta a többit is? Hol volt a pásztor, akinek vigyáznia kellett volna rájuk?

Szöveg: Kovács Barbara

Jó pásztor vasárnapjához közeledve az öngyilkos bárányok története és a tény, hogy a Biblia nyájhoz hasonlítja az embereket, elgondolkodtat. Vajon mi is természetünkből adódóan ennyire önpusztítók, önző indíttatásunk miatt magunkra és másokra ennyire károsak lennénk? Mi is ilyen könnyen mélybe rántunk másokat, ha kontroll nélkül maradunk?  Mi is ennyire céltalanok lennénk megfelelő vezető nélkül?

A pásztorok feladata, hogy védjék és tereljék a nyájat, akárcsak a mi pásztorainké, vezetőinké, lelkészeinké, mégis olyan sokan eltévesztik a feladatukat, és túlértékelik a saját felelősségüket. Jézus a feltámadása után Pétert bízta meg, hogy „legeltesse” és „őrizze” az ő nyáját. Amint azonban a tanítvány elkezdené a munkáját, az első lehetséges pillanatban eltéveszti a szerepét, amikor arról kezd kérdezősködni, hogy mi a terve Jézusnak Jánossal, a másik ott maradt tanítvánnyal? Jézus ezt válaszolja: „Ha azt akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!” (Jn 21,22) Péter alig kezdte el a megbízását teljesíteni, máris túlértékeli a saját szerepét: tudni és befolyásolni akarja, hogy ki kövesse a mestert. Jézus azonban világossá teszi, hogy az elhívás nem Péter feladata, az egyedül Jézus kiváltsága. Ő csak legeltesse, őrizze a nyájat, de a hívás nem az ő felelőssége, hanem egyedül Jézusé.

Ez minden pásztor kísértése. Azt hisszük, hogy a mi irányításunk, tanácsaink nélkül a többiek tehetetlenek és ostobák. Tehát a ránk bízott feladat helyett magunkra vesszük az elhívás felelősségét, és elkezdjük az általunk elképzelt irányba terelni a bárányainkat – ha kell, erőszakkal. A sikerünket pedig azon mérjük le, hogy hány ember hallgat a hangunkra. Közben azonban elfelejtjük, hogy Jézus arra hívott el bennünket, hogy őrizzük a ránk bízottakat és tápláljuk őket. Hogy felmutassuk a Krisztussal való mély kapcsolat lehetőségét, és megóvjuk egymást az önpusztító törekvésektől. De amint elkezdjük irányítani, kontrollálni a másik ember életét, átléptük a feladatkörünket. Isten nyájának jó pásztorokra van szüksége – az Uruk már itt van.