Kötőszó

A Nemzeti Múzeum április végéig tartó kiállításán két „Mi lett volna, ha”-életúttal ismerkedhetünk meg, egy kitalált szereplővel és sok-sok önmagában is jelentést hordozó tárggyal, amelyek saját jelentésükön kívül is tökéletesen passzolnak a történetbe, különféle színekkel felruházva az amúgy is izgalmas múzeumi kalandot. És persze végig jelen van a történelem, mely egyedüli valós szereplőként adja a hátteret az utazáshoz.

Szöveg: Mészáros Eszter, a Budapesti Metropolitan Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakos hallgatója

Anna, a Nemzeti Múzeum időszaki kiállításának fiktív székely nőalakja meglehetősen szerencsétlenül járt, teherbe esett, a családja kitagadta. Ebből a történetből már érezhetjük a baljós végkifejletet, mely végül nem is lett annyira baljós, de erről majd később.

Már megszoktam és megszerettem, hogy egy könyv, egy színdarab vagy éppen egy múzeumi kiállítás tanítani szeretne valamire. Sosem habozom, álljunk a lecke elébe! Az életünkben is legtöbbször irányok, utak közül választhatunk, ha kicsit már rutinosabb versenyzők vagyunk, tudjuk, nincsen kifejezetten jó vagy rossz út. A csak fekete-fehér gondolkodásban sosem hittem, hozzon akármit a sors, odáig nem süllyedek, hogy ne lássam meg a pirosat, a kéket, a pinket, vagyis az élet összes árnyalatát, ezért is fontos Anna „sorsait” nem csupán fekete-fehér szemüvegen keresztül nézni.  

Anna kapcsán két lehetséges utat vázolnak számunkra a Nemzeti Múzeumban: Terhes lesz, nem megy férjhez, elveteti a gyermeket, teszi mindezt azért, mert nem vállalja méltatlan körülmények között a „családalapítást” (melyet azért teszek idézőjelbe, mert a fiktív asszony esetében az igazi apuka a fogantatást leszámítva nem kap szerepet). Annánk tehát cselédsorba kerül, nem fél a kemény munkától, barátkozik a kolleginákkal, igyekszik kihozni a maximumot sorsából és döntéséből. Olyan maximumot, melyből érdemes tanulnunk, nekünk, akik jó sorban élünk hozzá képest. A „bocsásd meg a mi bűneinket” gyakran elhangzik, de Anna nem kesereg.

Felvetődik a kérdés: A ma embere, aki már attól kiborul, hogy a metró elment, mit tenne Anna helyében? Hogy állna helyt? Feldolgozná a családja okozta traumát? Kibírná az erkölcsi, társadalmi nyomást? Tudna-e a mai ember olyan porszemként élni az örökösen forgó gépezetben, ahogy szereplőnk tette? Hozzáteszem: a kiállítás nem harcos feminista gondolatokat tükröz, és én sem vagyok mániákus nőimádó. Szólhatna a tárlat egy Aladárról is. Nem ez a lényeg. Engem az érdekel, hogy akár férfi, akár nő, hogyan tud dönteni, problémákat megoldani és küzdeni. Nagyon küzdeni, merthogy akkor is kell harcolni az életben, amikor semmi olyan cél nem adatik, mely a társadalom által nívósnak titulált.

Anna nem lett feleség az A verziójú történetben, családanya és karrierista sem, ő az életéért harcolt. Azért, amit a ma örökösen problémázó ember rendszeresen elfelejt. Anna nem esett olyan gyógyíthatatlan amnéziába, mint a 21. század népe.

De nézzük a B verziót is! Hősnőnk kompromisszumot köt, úgy véli, egyedül nem érvényesülhet, ezért a szerelmet mint hiánycikket elfogadva férjhez megy. Nem rossz a házassága, ápolja beteg urát, ám számomra hiányzik a varázs. Érzelem a fiával való kapcsolatában van igazán, őt szereti, imádja, taníttatja. A mindennapi túlélésért folytatott harc ugyanúgy zajlik, mint az első történetben, hiába más a cselekmény. Anna ugyanúgy magára marad, hiába ment férjhez, és hiába szült gyermeket. Ura meghal, gyermeke a természet törvényeit követve kirepül a fészekből, és Anna szintén dolgozik, mint az első történet végén.

Anna ugyan egyedül marad, de úgy marad egyedül, hogy egy percig sem mondhatja: nem vívtam meg a harcaimat. Ha félre tudod tenni a társadalmi, közéleti, politikai, családi nyomást, és mersz magadért küzdeni, akkor már jó úton vagy. Ha még nem küzdöttél eleget, az sem baj, talán most jött el a te időd, hogy megtedd, mert az egyik legértékesebb tulajdonságunk az életösztön, a talpra állás képessége, és karriertől, családtól, politikai párttól függetlenül ez kell, hogy mindenkiben működjön. Aki eleven és harcos, jólesően fáradtan marad egyedül, és számára pihenés lesz a halál. A kiállítás erre az életösztönre, küzdeni akarásra hívja fel a figyelmet, úgy érzem, erőt és példát ad elénk.