Kötőszó

Reggel fél hét van. Már harmadszorra nyomtuk meg a telefonunk szundi gombját, és az aznapi feladatok lassan kezdenek az elménkbe szűrődni. Az alvás, melyből sosem elég, és mégis egyre kevesebb jut, ahogyan egyre több teendőt sűrítünk egy napba. Az alvás az emberi természet egyik legmisztikusabb része, de vajon hogyan kapcsolódik az alvás a húsvéthoz? 

Szerző: Kovács Barbara

A Bibliában az alvás sokszor szerepel úgy, mint a halál eufemizmusa. Ahogyan a zsoltáros írja: „Tekints rám, hallgass meg, Uram, Istenem! Tartsd meg szemem ragyogását, ne jöjjön rám halálos álom!” (Zsolt 13,4) Jézus maga is költőien fejezi ki ezt a hasonlóságot Lázár feltámasztásának történetében: „Ezeket mondta, azután így szólt hozzájuk: Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem.” (Jn 11,11) A népi vallásosságban is megjelenik az alvás mint a halál szimbóluma, ezt érhetjük tetten evangélikus énekeskönyvünk egyik legszebb esti koráljában, „A fényes nap” kezdetű ének második versszakában: „Minden ember megy nyugodalomra, / Az Istentől elrendelt álomra, / De én, Uram, úgy megyek ágyamba, / Mintha mennék gyászos koporsómba.”

Valóban, az alvásban van valami ijesztő és a halálhoz hasonlatos, ahogyan öntudatlanul és magunkra hagyottan fekszünk a sötétben órákig. Nem tudunk semmit tenni azért, hogy ne aludjunk, a testi késztetésünk az alvásra sokkal erősebb az emberi szándékunknál. Nem csoda hát, ha olyan sokszor a gyengeség jeleként aposztrofálják az alvást. Maga Jézus is megélte ezt a Gecsemáné-kertben, amikor hatalmas lelki tusán ment keresztül, és arra utalt a tanítványoknak, hogy „A lélek kész, de a test erőtlen.” (Mk 14,38) A szinoptikus evangéliumokban Jézus kertbéli imádsága a passiótörténet egyik legfeszültebb pillanata. Az elfogatástól kezdve a kereszthalálon keresztül a feltámadásig minden az Olajfák hegyéről indul. Miközben azonban a feszültség a tetőfokára hág, és Jézus vért verejtékezik a szenvedéstől, néhány méterrel arrébb a tanítványok békésen szunyókálnak.

Ki képes átaludni a történet legidegtépőbb pillanatát? Ki az, aki álomba szenderül, miközben körülötte a világ kifordul sarkaiból? Valószínűleg egyikünk sem tett volna mást. Ugyanis a Megváltó szenvedése mellett a tanítványok megmutatják nekünk a passiótörténet végtelenül emberi oldalát is. A Gecsemáné-kertben történtek nemcsak ironikusak, hanem szimbolikusak is. Jézus az imádsága után halálos csendben fekve találja tanítványait. Miközben ő a kereszt felé vezető útra lép, a tanítványok elalvása már a közelgő halált szimbolizálja.

Olyan sokan fekszünk le úgy esténként, mint ahogyan a tanítványok tették a Gecsemáné-kertben. Bár alszunk, valójában a bűntudatunk terhe alatt roskadunk össze. Szégyelljük magunkat a gyengeségünk miatt, amiért nem vagyunk képesek imádkozni, szégyelljük magunkat, amiért semmi igazán értelmeset nem vittünk véghez aznap. Ahogyan a földön heverő tanítványokra tekintünk, magunkat látjuk, és felismerjük, hogy ezeknek az alvó embereknek valójában nem pihenésre, hanem szégyenükből és bűntudatukból való megváltásra van szükségük.

Ahogyan Krisztus odalép az alvó tanítványokhoz, és ébresztgeti őket, valójában nem megfeddi őket, hanem együttérzését fejezi ki, ahogyan azt mondja: „A test erőtlen”. Tudja, hogy a tanítványok emberi gyengesége győzedelmeskedett azon a csütörtök estén. Ennek így kellett lennie, mert a halál legyőzése egyedül Jézusnak köszönhető, erre egyedül ő volt képes, és mindezt az alvó tanítványokért tette, azért, hogy az álmuk ne az örök halált jelentse, hanem az álom után ébredés, a halál után a feltámadás következzen. Jézus sok mindenért meghalt, és az egyik ezek közül a békés éjszakai álmunk. Azért halt meg, hogy számunkra ne a halál szüntelen fenyegetését és a testünk felettünk aratott győzelmét jelentse az alvás, hanem egy új nap kezdetét, melyet hálával fogadhatunk. Hiszen egy nap az örök fényességre ébredünk majd, addig pedig abban a nyugodt tudatban feküdhetünk le, hogy Jézus Krisztus már mindent elvégzett értünk és helyettünk.