Kötőszó

„A kiégés nagyon észrevétlenül jön, amikor sorozatosan nem adjuk ki magunkból  a bennünk rejlő feszültségeket, hanem csak gyűlnek, és közben tompítják a motivációt és a hivatástudatot. Mígnem egy idő után már másokat kezdünk el okolni, a rendszer, az egyház áldozatainak érezzük magunkat. Amikor reggel úgy ébredünk fel, hogy semmi motivációnk nincs, megkérdőjeleződik a munkánk értelme, és nem értjük, hogy mi történik velünk. Halogatjuk a feladatokat, mert egyre reménytelenebb kihívásnak tűnnek. Emellett egyre súlyosabb fizikai tünetek is jelentkezhetnek, korábban tápláló, erősítő kapcsolatok szakadhatnak szét, az istenkapcsolat is meglazul, annyira, hogy vannak lelkészek, akik hónapok vagy évek óta – »a kötelezőn kívül« – nem imádkoznak, nem olvasnak Szentírást. Bergmann úgy fogalmaz, hogy ez »Isten csendje«, mert úgy érezzük, hogy Isten hallgat, nekünk pedig csak a nihil, az üresség marad. Valójában azonban nem Isten az, aki hallgat, hanem mi zárjuk be saját magunkat akár a lelkészi hivatásunkba is." Interjú lelkészek lelkiállapotáról, kiégésről, lehetőségekről Johann Gyula evangélikus lelkész és mentálhigiénés szakemberrel.

Szöveg: Kovács Barbara

– Lelkészek fordulnak hozzád életük nehéz helyzeteiben mint lelkigondozóhoz. A lelkészi hivatásod mellett hogyan alakult ki ez a szereped?

– Az első fontos állomás ezen az úton az volt, amikor 2000-ben a teológiára [Evangélikus Hittudományi Egyetem] kerültem egyetemi lelkészként. Teológusokkal, lelkészekkel voltam körülvéve egy nagyon homogén társaságban, itt tapasztaltam meg először, hogy hogyan élik meg a lelkészek a hivatásukat. Éreztem, hogy nagyon fontos a belső egyensúly megtalálása, és hogy ezt később, a gyülekezeti életben meg is tudják tartani. Ezért jelentkeztem a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetébe egy mentálhigiénés posztgraduális képzésre, aztán pedig külsős oktatóként tanítani is kezdtem az ide jelentkező segítő foglalkozásúakat, illetve lelkészeket, papokat, szerzeteseket. Nekik olyan önismereti, személyiségtámogató vagy épp szupervíziós jellegű csoportokat szervezünk, amelyek segítik őket a munkájukban, egyben a kiégés megelőzésére is szolgálnak. Mivel ismertem a teológushallgatókat, és volt némi rálátásom a lelkigondozás szakmai területére is, ez eredményezte, hogy lelkészek fordultak és fordulnak ma is hozzám nehézségeikkel krízishelyzetekben egyénileg vagy éppen csoportos lelkigondozás során.

– Melyek azok a krízishelyzetek, amelyekkel a legtöbb lelkész szembesül? Hol vannak azok a buktatók, ahol a legtöbben elakadnak?

– Amikor egy lelkész egy gyülekezet élére kerül, a leghamarabb az egyedülléttel találkozik. Még akkor is, ha lelkész házaspárról vagy többlelkészes helyről van szó. Ugyanis ez a hivatás olyan tapasztalatokkal jár együtt, amelyeket részben meg tud osztani, részben azonban önmagában kell hordoznia. Még a házastársával vagy a kollégájával sem beszélheti meg, mert érzi, hogy annak nem ott van a helye. Ezt a magányt nagyon nehéz elviselni. Nem lehet félretolni, nem lehet rá nem gondolni, ez beépül a személyiségbe. Ki lehet azonban alakítani egy olyan öntámogató mechanizmust, ami a nehezebb helyzetekben is segít megtartani az egyensúlyt. Nagy segítség, ha valaki komoly időt szán rá, és mélységeket tud megélni az istenkapcsolatában, amikor az imádsága alkalmával Isten elé tudja vinni a vele történteket. Fontos lehet a sport, a mozgás, vagy ha valaki szeret zenélni, akkor a hangszeren keresztül átdolgozza magán a nehéz tapasztalatokat. A magány mellett olyan terheket is hordoz egy lelkész, amelyek valójában mások terhei. Ezekre nem lehet felkészülni, és az elhordozásukat nem lehet megtanítani. Amikor például egy család elveszít egy kisgyermeket, és a lelkésznek támogatnia kell a családot a gyászfolyamatban, el kell temetnie egy gyereket, arra senkit nem lehet felkészíteni. Abban viszont lehet támogatni őt, hogy legyen kire támaszkodnia, legyen egy lelkigondozó vagy egy kör, akihez fordulhat. Ha a lelkész egy csoportban el tudja mondani a kérdését, ezt a nehéz helyzetét, és ott megértik, még ha nem is tudnak rá választ adni, de értik, akkor meg tudják őt tartani.

– Nem minden nehézség vezet kiégéshez. Azonban ha valaki mégis rálépett a kiégéshez vezető útra, akkor azt hogyan lehet felismerni, milyen tünetek jelzik?

– A krízisre én úgy tekintek, mint a lelkész életének, fejlődésének releváns részére. Éljük az életünket, mint minden ember, a krízisek pedig jönnek, és lehetőséget adnak arra, hogy megálljunk, és felülről nézhessünk magunkra. Miután a krízis beszűkült tudatállapota oldódik, új erőt is meríthetünk belőle, bölcsebbé, érettebbé válhatunk általa. A krízisek az életünk természetes részei, a kérdés, hogy mit tudunk velük kezdeni. Ez azért nagyon fontos, mert a kiégés ott kezdődik, amikor valamilyen okból nem akarunk semmit sem kezdeni egy krízissel. Hagyjuk, hogy sodródjunk, hogy fájjon, és nem akarunk szembenézni sem az Isten előtti helyzetünkkel, sem pedig önmagunkkal. Sokszor olyan álkegyességet is érzek emögött, hogy „ez az én hivatásom, két végén kell égetnem a gyertyát, el kell égnem a szolgálatban.” Én ezzel nagyon nem értek egyet.

A személyiségünket is ajándékba kaptuk, ezzel kell kezdenünk valamit, éppen a hivatásunk miatt, nehogy aztán alkalmatlanná váljunk a szolgálatra, ahogyan Pál apostol fogalmaz. A kiégés nagyon észrevétlenül jön, amikor sorozatosan nem adjuk ki magunkból  a bennünk rejlő feszültségeket, hanem csak gyűlnek, és közben tompítják a motivációt és a hivatástudatot. Mígnem egy idő után már másokat kezdünk el okolni, a rendszer, az egyház áldozatainak érezzük magunkat. Amikor reggel úgy ébredünk fel, hogy semmi motivációnk nincs, megkérdőjeleződik a munkánk értelme, és nem értjük, hogy mi történik velünk. Halogatjuk a feladatokat, mert egyre reménytelenebb kihívásnak tűnnek. Emellett egyre súlyosabb fizikai tünetek is jelentkezhetnek, korábban tápláló, erősítő kapcsolatok szakadhatnak szét, az istenkapcsolat is meglazul, annyira, hogy vannak lelkészek, akik hónapok vagy évek óta – „a kötelezőn kívül” – nem imádkoznak, nem olvasnak Szentírást. Bergmann úgy fogalmaz, hogy ez „Isten csendje”, mert úgy érezzük, hogy Isten hallgat, nekünk pedig csak a nihil, az üresség marad. Valójában azonban nem Isten az, aki hallgat, hanem mi zárjuk be saját magunkat akár a lelkészi hivatásunkba is.  

– Hogyan tud a család, a gyülekezet segítségére lenni a lelkésznek, ha úgy veszik észre, hogy már a kiégés tünetei mutatkoznak rajta?

– Ez egy nagyon nehéz ügy. Éppen a korábban említett magány miatt, hiszen a lelkész Isten számára elkülönített ember. Sokat gondolkodom ezen, hogy a számtalan elfoglaltságunkba szinte beleroppanunk, de micsoda minőségi váltás az, amikor egy lelkész rájön, hogy ő valójában nem elfoglalt, hanem Istentől lefoglalt ember. Nem valamiféle szent profitra kell törekednünk, és a sikereinkkel hódítani, hanem ahogyan a sáfártól is az ura elsősorban a hűséget kéri számon, úgy tőlünk is. A család részéről nagyon fontos, hogy tudják, mit jelent a lelkészi életforma, mivel jár mindez. A lelkészek szempontjából pedig elengedhetetlen, hogy legyenek olyan területei az életüknek, ahol nem lelkészi szerepben vannak jelen. A családban apaként, anyaként, házastársként, gyermekként jelenjenek meg. Régi mondás, hogy a lelkész a saját családjának is lelkésze. Én ezzel csak részben tudok egyetérteni, ugyanis sok más szerepünk is van ezenkívül, és a család épp az a hely, ahol, ha a lelkész lelkészi pozícióban van, elveszíti ezt a természetes, támogató közeget, a család pedig nem kapja meg a többféle szerepéből adódó, támogató jelenlétét. Emellett a gyülekezetben vagy azon kívül is lehet néhány olyan barát, akikkel nem lelkipásztori kapcsolatban van, ők észre tudják venni, ha valami probléma van. Sokszor azonban már az egész közösség számára is nyilvánvalóvá válik a gond, ha az illető nem megy el megtartani egy-egy alkalmat, talán egyre több alkoholt fogyaszt, vagy megváltozik a viselkedése. Ebben a helyzetben az egyháznak kell valamiféle segítséget nyújtani, és a lelkészi életpályamodell kialakítása kapcsán érezzük is, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk ezzel kapcsolatban. Egy olyan, hivatást és személyiséget támogató védőhálónak kell felállnia, amely a kiégés korai fázisában már tud jelzéseket küldeni a lelkész felé. Minden lelkész tartozik egy munkaközösséghez, mégis vannak, akikről évek, évtizedek óta nagyon keveset tudunk. Ezt én nem tudom elfogadni, ezekben a helyzetekben közbe kell lépni, és segíteni kell. A jövőben ezeket az egymás közötti szálakat mindenképpen szorosabbra kell fűznünk.