„Igénytelenség az egyházban? Valóban van. De én ezt egy picit más aspektusból közelítem. Nem a szózatok szintjén, hanem a hitélményekben és a gyülekezeti életben kellene a „megújulás lendülete”. Mert egy impulzív közösség, egy tenni akaró közösség nem hagyja a művirágokat és fóliát az oltáron." Farkas Ervin, evangélikus lelkész reakciója Kovács Barbara Miért lett szent a gagyi? – Igénytelenség az egyházban című cikkére.
Igénytelenség az egyházban? Valóban van. De én ezt egy picit más aspektusból közelítem meg.
Vidéken, kicsi, elöregedő falvakban is szolgálva láttam már fóliázott oltárterítőt, művirágot az oltáron. Sőt volt szerencsém félliteres műanyag flakonba átfejtett házi bort találni az úrvacsorai, fehér terítő alatt. Odaillik? Elsőre jómagam is megrökönyödtem. Kezdő lelkész vajon szóvá tehet-e ilyet? Nem lesz az kioktatás azok számára, akik ott ülnek a templomban, és az átlagéletkoruk az enyém háromszorosa? A korábbi lelkészek miért nem szóltak? Mert biztos nem az én tiszteletemre került oda a fólia és a műanyag flakon. A gyülekezet „vénei” között a megszokás az úr, akkor is, ha új lelkész érkezik. És persze tudom én: ott van a másik oldal, hogy talán még jó szándékkal is volt az, aki mindezt felajánlotta. Megsérthető-e a jó szándékában? Mert szerintem nem!
A „Nekünk már így is jó lesz” mondatok hallatán mégis mintha karcolták volna a szívem. A spórolás álcája alatt valóban belopta magát az igénytelenség a templompadok közé. De szerintem azért, mert a templompadokba kiüresedő és megfáradt szívek ülnek. Ha egyszer alább adunk valamiből, akkor onnan már nehéz lesz visszatornázni az igényeket, főleg ha évtizedekig hagyjuk magunkat a leszálló ágon.
Elsőre talán furcsa, talán meghökkentő, aztán megszokod, és akkor már nem akarsz változtatni rajta. De hol van/volt ilyenkor a felkiáltó hang: „Testvérek! Ez így nem jó!”
Az anyagi problémák megléte mellett én óriási hiányosságnak érzem a fiatalabb réteg hiányát, illetve nemlétét a templomainkban. Generációk maradtak ki, lettek „másnapi keresztények” a régi „vicc” értelmében. Ők még talán meg is szólíthatóak, részben. De a templom körül lassan elfogy a falu is, és akkor kit lehet megszólítani? A fejfákat a temetőben? A pergő vakolatú kapualjakat? A bedőlt kerítéseket? Vagy akkor majd a kövek tényleg szólni fognak helyettünk?
Ha nincs új nemzedék, aki még várná és részben generálná az impulzust, akkor lassan alábbhagynak a gyülekezet törekvései. A gyönyörű tradíció egyszer csak kényelmes tradíció lesz. És szerintem a kényelem a hit gyilkosa. Nincs mozgás, nincs lendület, nincs akarás a komfortzónából való kimozdulásra, nincs külső kényszer, ami nyomna, csak a hátradőlés és az elkeseredés: „Nekünk már így is jó lesz.”
A falvakat járva, időseket látogatva, háznál úrvacsorai alkalmakon szolgálva sokat mesélnek nekem a régmúltról a nénik, bácsik. Arról, milyen volt a „lévita kántortanítók” idejében. Hetente „vallásos esték” voltak, külön férfikar és asszonykórus, evangélikus elemi iskola, ahonnan a tanár úr nap végén kísérte haza a menetoszlopba rendeződött diákokat. És ahogy mesélik, lassan a nosztalgia mellett felüti a fejét a vágy: bárcsak most is így lenne… És olyan szívesen mondanám, hogy lehetne… De nem tudom mondani, mert egyedül a lelkész mindezekhez ma már kevés.
A vidék elnéptelenedése a gyülekezeti önkéntesek hiányát is hozza maga után. És minden a lelkészre marad, a presbiterre, aki azért presbiter, mert már az apja is az volt. (Tisztelet persze a kivételnek!) És akkor jön a művirág az oltárra, mert nincs, aki szombat este frisset vágjon. És ugye „nekünk már ez is jó lesz”. Hiszen makacs módon kapaszkodunk a régi nosztalgiánkba és a kényelmes tradíciónkba, amit persze külső folyamatok is gyilkolnak, de mi sem kiáltottunk fel soha, hogy ez így nem jó!
Én ebben a lelkészi felelősséget is látom. Sokadik itt szolgáló lelkész vagyok az elmúlt években, miért csak az én szememet böki a műanyag flakon? Mert nem a házi borral van baj. Az szerintem egy gyönyörű szokás, hogy a gyülekezeti tag a maga borát hozza. De miért marad az oltáron az úrvacsorai jegyek mellett? Én vettem egy kis üvegkancsót a helyzet megoldására. Nem nagy erőbefektetés, és csak 500 forint volt.
Másnak tényleg nem bökte a szemét? Vagy az van, amire gondolok? Tetszik tudni, hogy a lelkész is belefárad vagy belekényelmesedik a szolgálatába. Lendületét veszíti az évek és a sikertelen kísérletezés, a demoralizáló helyzet miatt, azért, mert egyedül marad. Hol a fraternitás?
És lendületét vesztve már ő sem szól… Csak éppen „vétkesek közt cinkos, aki néma”.
Igénytelenség az egyházban? Valóban van. De én ezt egy picit más aspektusból közelítem. Nem a szózatok szintjén, hanem a hitélményekben és a gyülekezeti életben kellene a „megújulás lendülete”. Mert egy impulzív közösség, egy tenni akaró közösség nem hagyja a művirágokat és fóliát az oltáron. De ez már lelkészi és valahol közegyházi felelősség is! És ezt kifejteni talán már messzebbre mutatna…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
