Kötőszó

A Teremtő kicsit összébb húzódik, lemond az őt megillető teljes, tágas térről, hogy teremtménye is helyet találjon a világban.

Szerző: Dr. Varga Gyöngyi evangélikus lelkész, egyetemi tanár

Egy új esztendő
friss lendületével,
számtalan benne rejlő lehetőséggel,
kiszámíthatatlan, megálmodhatatlan történésekkel,
új élményekkel, váratlan találkozásokkal,
örömökkel és félelmekkel,
nehéz próbákkal és elkerülhetetlen döntésekkel,
gazdagító, jó szavakkal,
lüktető élettel és szépséggel,
a megszokott, napi rutinnal
és ismerős utakkal, emberekkel

egy új esztendő
egy új ajándék
egy erős ígéret, hogy tart még a kegyelem ideje,
és hogy mellettünk lesz, mellettünk marad
Ő
aki irgalmas, kegyelmes, türelmes,
szeretettel teljes és hűséges

Egy új esztendő
kapuja tárul,
titkai csendben bontakoznak -
emberségünkben érlelő,
lélekerősítő Jelenléteddel
maradj velünk
nap mint nap
Irgalom, Kegyelem, Türelem,
Szeretet és Hűség
Istene

Az „öt melléknév krédója”: az Ószövetség talán legszebb hitvallása a Teremtő, megtartó, velünk élő Istenről. A Tórában, a Prófétáknál és a Zsoltárok könyvében is találkozunk vele (lásd 2Móz 34,6; Jón 4,2; Zsolt 103,8-9.): az öt melléknév – kis eltérésekkel, szövegvariációkkal – átszövi a sokszínű, gazdag bibliai hagyományt.

Mózes második könyvében ez a két igevers egészen különös kontextusban bukkan elő. Mózes, Isten hű szolgája éppen közbenjár népéért a tragikus aranyborjú-eset után: többször teszi meg az utat föl a hegyre, majd viszi le Izraelnek Isten szavait, rendelkezéseit (2Móz 33-34).

Talán – úgy képzelem –, el is fáradt már a „mediáció” felelősségteljes munkájában, idejét érzi a pihenésnek, lelki töltekezésnek. Ezért, meglepő módon arra kéri Istent, hadd láthassa meg végre szentségét, dicsőségét, hatalmát. Hadd láthassa meg a távlatot: hogy van értelme küzdeni, könyörögni, kérni, reménykedni – hogy a „Messze Több”, a félelmetes hatalom mégis meghallgatja az ember imáit.

Halandóként ez a kérés mindenesetre nagy kockázattal jár, ám Isten nagyvonalúan mégis teljesíti hű szolgája kérését – igaz, nem egészen úgy történik minden, ahogyan azt Mózes elképzelte.

Az élő Isten megvédi az embert önmagától, szentsége erejétől: Mózest gondosan egy sziklahasadékba állítja, biztonságba helyezi, amíg elvonul előtte dicsőségével, fenségével. Így ő csak annyit lát Istenből, amennyit el tud viselni, amennyit meg tud élni belőle.

Ennek a különös találkozásnak van egy döbbenetes mozzanata, amely számomra az Ószövetség egyik legfölszabadítóbb mondatához vezet. Isten ezt mondja Mózesnek: „Van hely itt, mellettem, állj a kősziklára.”(2Móz 33,21) Ez a kőszikla – érdekes módon a zsoltárosok gyakran így nevezik magát Istent – az a biztos alap, amely megtart és hordoz mindig, minden helyzetben.

Van hely itt, nálam! – szól a Magasságos, és helyet szorít maga mellett szolgájának, Mózesnek.

A Teremtő kicsit összébb húzódik, lemond az őt megillető teljes, tágas térről, hogy teremtménye is helyet találjon a világban.

Ez az elképzelés nem idegen sem a zsidó, sem a keresztény teológiai gondolkodástól. A zsidó bölcsek Istennek ezt az „összehúzódását” a teremtés aktusában egy furcsa szóval így nevezik: „cimcum”

Isten helyet szorított maga mellett. „Mózes pedig odaállt mellé, és segítségül hívta az ÚR nevét.” Ott, Isten mellett Mózes közvetlen közelről érzi a szavak súlyát, jelentését, jelentőségét. Egészen különös pillanatok ezek.

A Név ott van, egészen közel. És a különös történet szerint végül Isten maga mondja ki nevét Mózesnek, hogy egészen valóságosan megismerje őt: a lényegét, lényét. Mintha a csipkebokor-élmény – immár a lángoló jelenés nélkül – újra ismétlődne. Ám most, itt valójában a szavak lángolnak.

Öt melléknév telik meg fénnyel, élettel: irgalmas, kegyelmes, türelmes, szeretettel teljes, hűséges az Isten. A titkok feltárulnak, a Teljesség melléknevei odaszegődnek az ember mellé, hogy átélhesse Istent és dicsőségét. És Mózes ezzel lényegében már tud is mindent Istenről.

Az ó és az új határpontján, az időnek ebből a különös sziklahasadékából most mi is előlépünk. Az újesztendő kezdetén ott állhatunk azon a kősziklán – mindnyájan. Sokan, nagyon sokan állunk ott. Körülnézünk. Látunk távlatot, reményt. Egymásra nézünk. Látjuk a másik arcán tükröződni Istent. A kegyelmest, az irgalmast. Látjuk őt, aki a változatlan hűség. A mindnyájunkban ott lüktető élet.

Látjuk Istent, és megismerhetjük őt. Őt, aki a saját életünkként jön el hozzánk, és törékeny hitünkbe csomagolja csodáit. Őt, aki türelmesen bánik velünk, szeretetet ébreszt konok szívünkben, kiegyenesíti terhektől görnyedő derekunkat. Őt, aki mint az anyaméh, irgalmasan körülveszi, beburkolja a világ fagyától reszkető ember-voltunkat.

Ott állunk a sziklán, Isten mellett. Van hely ott számunkra is. Elférünk nála, együtt mindnyájan.

Váratlan örömök, ajándékok. Szavak és mozdulatok, amelyek erőt adnak. Találkozások, amelyek meggazdagítanak. Egészen biztos: ilyen lehet az az Ország, amelyet a Názáreti álmodott meg, és amelyről annyit mesélt magával ragadó példabeszédeiben.

Mert az Ószövetség emberséges Istene az Újszövetség Emberré lett Istene. Isten előbb az öt melléknévbe, aztán pedig Élő Szavába: a Názáreti Jézusba alázza bele magát, hogy megismerhessük őt. És hogy ránk találjon az Ország, az Életünk.

Persze, vannak, lesznek percek, talán napok is, amikor nem látszik világosan ez a valóság. Lesznek majd időszakok, amikor félünk, szorongunk – ki tudja, mi mindentől. Lesz, amikor megkopnak a szavaink, elfásul a hitünk, amikor sokkal nehezebb fölfelé, előre felé nézni. Átélünk olyan időszakokat, amikor annyira el vagyunk foglalva, hogy elfelejtünk lélekzetet venni. És talán föltesszük a kérdést, újra föltesszük: Mit keresek? Kinek fontos az életem? Ki segít nekem? Hol lehetek valóban otthon?

És akkor elénk lép, mellénk szegődik az emberarcú Isten, és így együtt élhetünk át vele mindent, ami történik velünk, aminek talán meg kell történnie. A „Veled vagyok” hűségesen kitart mellettünk. Magához von mindnyájunkat.

A jól ismert bújócska játéknak van egy izgalmas változata, amit nagyon szeretek. A neve: szardínia. Ebben a játékban csak egy valaki bújik el, mindenki más őt keresi. Amikor az illetőt valaki megtalálja, csendben mellébújik, így idővel egyre többen és többen fognak ott szorongani mellette, akár a szardíniák a konzervdobozban. Az utoljára maradt keresőnek már egészen könnyű dolga lesz, hiszen a többiek neszezése, kuncogása, fészkelődése elárulja számára rejtekhelyet.

Azt hiszem, ugyanígy lehet Istennel is: (rejtek)helyét az őt keresők számára a már mellette ott szorongók kuncogása, neszezése, fészkelődése árulja el.

Egy új esztendő kapujában állunk: keresünk, reménykedünk, küzdünk, tétovázunk, kérdezünk, imádkozunk, figyelünk, tanulunk, várunk, álmodunk, vitázunk, csüggedünk, szeretünk, kételkedünk, követjük őt, gazdagodunk, élünk, örülünk, hiszünk, részesedünk, tanúskodunk, megvalljuk, sírunk, nevetünk, elbukunk, újra indulunk, bízunk, hálát adunk.

És közben megérik bennünk a bizonyosság: azon a sziklán, együtt, összesimulva a Kegyelem idejében, az Irgalom karjában, a Szeretet erejében, a Hűség biztonságában, a Türelem felszabadító terében élhetünk. Ma is, holnap is – sziklaszilárd, erős reménységgel.