Kötőszó

A Brexit értékelése elsősorban gazdasági és megélhetési kérdésként vetődik fel egyéni és társadalmi szinten is. Éppen ezért feladata a keresztény értelmiségnek, hogy a valóban égető anyagi kérdések tárgyalása mellett felemelje a tekintetét és akár az okokat, akár a következményeket tágasabb horizonton is lássa és láttassa.

Szerzők: Hoványi Márton, Sághy Ádám

Ha a demokratikus döntések és azok nyomán a történelmi váltópontok kirajzolnak valamilyen mintázatot, amit Isten gondviselő jelenléteként is lehet olvasni, nem szabad kitérnünk ez elől az olvasat elől. Az alábbiakban arra törekszünk, hogy a történelmi előzményekből és Európa jelenlegi politikai és gazdasági helyzetéből kiindulva megfogalmazzuk azokat a feladatokat, amiket az Unió egységének megrendülése helyez az európai emberek vállára. Meglátásunk szerint ez három, konkrétumban jelölhető ki:

1. Engedni a biztonságunk megrendüléséből fakadó új érzékenység kialakulását például a menekültkérdés érdemi kezelésekor.
2. Meghallani a szuverenitásra törekvés hangját olyan módon, hogy a jövőben a kulturális értelemben vett autonómiát következetesebben támogassa az Európai Unió.
3. Ezek után sem adni fel a politikai és gazdasági egység egyedül ésszerűen járható útját, ezért az Egyesült Királyság reintegrációján túl az EU globális szerepének tevékeny újragondolását kell elvégeznünk.
   

*

Nagy-Britanniának nincsenek szövetségesei, csak érdekei. Ez a brit külpolitika talán legfontosabb alapvetése, amely napjainkban végzetes aktualitást kapott. Ez az aktualitás azonban közel sem egyértelmű. Túlzó nagyvonalúság lenne a Brexit tényét kizárólag Anglia érdekeként értelmezni. Olyan érdekként, ami felülírja a szövetséget, az Uniós tagságot. Most e szövetségnek a szemünk láttára indult meg a látványos bomlása, noha a bomló egység rengeteg áldozat, kompromisszum árán jött létre – éppen emiatt politikai értelemben a szétesése sem mehet végbe egyszerűen.

A jövő konkrétumai ma legfeljebb találgatások lehetnek. Saját jövőnk munkálóiként azonban utat kell találnunk a legjobb megoldások felé. 

A történeti megértéshez

A Brit Birodalom születése látványosan követi a fenti bomlási és építkezési folyamatot, mindenekelőtt a brit gazdasági társaságok, és azok érdekei mentén, sajátos viszonyban a mindenkori angol politikai vezetéssel. Egyesek szerint „Anglia pillanatnyi öntudatlanságában szerzett birodalmat”,[1] mindez pedig egyfajta lelki szükségességgel is párosult.[2] Az érdekeken alapuló évszázados kül- és belpolitikai realizmusnak fordítottját fedezhetjük fel a Brexitben. Hiszen Anglia-szerte minden meghatározó gazdasági szereplő a bentmaradást szorgalmazta.

A brit politika hajdani „öntudatlansága”, vagy „szórakozottsága” ma abban érhető tetten, hogy egy aktuálpolitikai helyzetet végzetesen rosszul mért fel, amikor David Cameron választási ígéretként meghirdette a népszavazást az Egyesült Királyság uniós jelenlétéről.

Politikai értelemben hiba volt kockára tenni ezt a kérdést a korábbi választási győzelem tekintetében, illetve Cameron saját pártjában is teret hódító euroszkeptikusok megnyeréséért. Ezzel a döntéssel az egységes birodalom visszafejlődésének talán utolsó fázisához érkezhet az Egyesült Királyság. A döntés hátterében – véleményünk szerint – azonban olyasmi húzódik, ami komoly történelmi és morális kérdéseket vet fel.

Történelmi szinten legalább a hetvenes évek elejéig kell visszanyúlnunk a Brexit megértéshez. Az Egyesült Államok ekkor kezdte fokozatosan leépíteni a jóléti állam számos vívmányát, azért, hogy a gazdaság teherbírását realizálni tudja. Ezt a társadalmilag kényes és fájdalmas folyamatot Angliában a Thatcher-kormányzat hajtotta végre a nyolcvanas években, például a szénbányák bezárásával Közép-Angliában. Részben a szövetséges amerikai minta, részben a versenykényszer így alapozta meg a Szigetország történelmét.

Ezek a megszorító intézkedések szükségesek voltak a gazdasági túléléshez, azonban mély  árkokat hoztak létre a különböző társadalmi csoportok között. Hidak híján ezek az árkok lehetetlenítették el a párbeszédet még a Brexit előtt is, ami a népszavazási eredményben  is világosan visszaköszönt. A vidéki Anglia és Wales, tehát a nyugdíjas választó réteg egyértelműen a népszavazási mérleg nyelve volt. Pont az a réteg, amely a jóléti állam nyolcvanas évekbeli átalakításának vesztese, illetve az, amely sosem érezte magáénak a multikulturális Európai Uniót, mert annak személytelensége sosem tudta megszólítani.

Min alapult az a jóléti állam, amely most szűnik meg, talán végérvényesen? Azon a birodalmi törekvésen, amely sok tekintetben saját igazságtartalmát, vallását, kultúráját is exportálta a gyarmatosított területekre; sok esetben elnyomást, háborút és egy kirekesztő „igazságon” nyugvó rendszert hozva létre ezzel. Olyan globalizmust, amely talán nem is tette lehetővé, hogy értékeljük azt a jólétet, amit biztosított.

A Brexit döntésében nem a megszokott politikai érdekek mentén nyitottak utat a jövő felé az Egyesült Királyságban. Önmagában ezzel a döntéssel minden, az euroszkepticizmusból fakadó birodalmi érdek is felszámolódott. Már az első politikai nyilatkozatokból is jól látszik, hogy válságba került korábbi identitásuk, ezért vetődhetett fel Skócia és London kiszakadása az Egyesült Királyságból.

A Brexit krízise alkalmas arra, hogy számot vessünk mindezzel – akár utólag is?

A jóléti állam szociális vívmányaival, azzal, hogy előnyeit élvezve ebben a torz, hamis biztonságot adó rendszer fenntartásában vagy éppen ügyetlen lebontásában mindannyian részt vettünk? A kultúra szinte minden szegmense, még akarattalanul is hozzájárulhatott mindehhez.[3] Amikor most az Unió jövőjén is gondolkozunk, azt is el kellene elkerülni, hogy egy jogi rendszertől önmagában hamis biztonságtudatot, és erkölcsi védelmet várjunk. Ez a remény aranyból készült és borjút formáz.

Merre tovább Európa?

Joseph Ratzinger és Johan Baptist Metz politikai teológiáról folytatott vitája rávilágított arra, hogy az emberből fakadó evilági remény és az Istenre hagyatkozás passzivitása egymást kizáró lehetőségeknek tűnnek. Döntésre késztetnek egy-egy történelmi szituációban, így a Brexit után is. Hisszük, hogy Isten valóságosan és konkrét módon cselekszik a történelemben. Ennek az egyes emberi sorsok mellett az olyan tömegeket érintő tendenciák is jelei lehetnek, mint a menekültválság vagy az Európai Uniós politikai berendezkedések széttörése. Jelen helyzetben úgy látjuk, hogy az Egyesült Királyság kilépése és várható további szétaprózódása a szuverenitás egységesség felett aratott győzelmeként politikai, gazdasági és morális következményeket is szül. A következő időkben ezek a következmények több európai nemzedék megélt tapasztalatát is alapvetően befolyásolhatják.

Nincs lehetőség arra, hogy az Egyesült Királyság népszavazási döntését megmásítsuk. Érzékelhető erővel törnek elő az európai társadalmakból azok a remények, amelyek úgy tekintenek a Brexitre, mint ami valójában nem fogja éreztetni a hatását, avagy a fokozatosan újrarendeződő világpiaci körülmények tompítani fogják a valós okozatok sorát. Ennek azonban egyrészt alig van esélye, másrészt ennél a konkrét kihatásnál lényegesebb az eset precedens értéke, a grexit lehetőségét túlélő Európai Unió megroppanása.

Új érzékenység

A Brexitet értékelő politikai bevezetőnkből kiderült, hogy ésszerűtlen, de nem váratlan lépésként tekintünk az Uniós referendum eredményére. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy éppen a kilépés eseményének passzív elfogadása az, ami korunkban is teret ad Isten történelmi cselekvésének.

Amikor európai emberként a jólét biztonságából gazdasági bizonytalansága felé tett lépés miatt geopolitikai szerepünk megváltozását tapasztaljuk, felhasadhat a szívünk (vö. Lk, 15,20) egy új érzékenységre. Ez az új érzékenység a kiszolgáltatottak és létüket bármilyen igazságtalanság vagy gyűlölet miatt bizonytalanságban tudók felé tehet nyitottá bennünket.

Azok, akik a jólétünk árát saját hazájuk elhagyása által menekültekként, vagy az igazságtalanság, gyűlölet, korrupció és kizsákmányolás mikro- és makrorendszereinek áldozataiként fizetik meg, csak új érzékenységünktől remélhetik az irgalomban rejlő igazságot.

Emberségünk nívója általában és kereszténységünk hitele egészen konkrétan függ attól, hogy most, amikor saját, megszokott kereteink megtöredeznek, cselekvésünk inkább magunkba zár minket, és vele kontinensünket is, vagy éppen ellenkezőleg, kinyit a hozzánk forduló elesettek felé.

Európa határain belül és azokon kívül emberek millióinak a szenvedését láthatjuk meg, ha szemünkről a biztonság hályogja végre leesik. De nem elég látni, cselekedni is kell. Ahogy Pál apostol képes volt megtisztuló szemeivel túllátni saját korábbi küldetésén és egy népek felett álló Európát és Közel-Keletet ugyanazzal a prófétai radikalitással értékesnek és megajándékozandónak tekinteni, sőt élethosszig szeretni, úgy nekünk is feladatunk túllátni önzésünk kerítésein saját Damaszkuszunk után. A Brexit megrendítő hatásának passzív megéléséből így születhet meg az az új érzékenység, amely képes az irgalmasság cselekvésére ösztönözhet, ha nem állunk ellent a Lélek történelemformáló dinamikájának. 

Racionális reformok

A hosszú távú megoldások keresésekor egy antik mintát hívhatunk segítségül. A Jézus korabeli Európa egészét az a római birodalom határozta meg, amely a hellenizmus szellemi örökségét olyan államberendezkedési mintával tudta kiegészíteni, amelyben az egyes etnikumok politikai kezelése radikálisan eltért az újkori nemzetállamok mai önmeghatározásától. Számos gyengesége ellenére is, éppen a nacionalitás-globalitás  kérdésében az adott kor igényeinek megfelelő, stabil szemléleti keretet kínált fel. 

Amikor még a nemzetek elsősorban kulturális – így például nyelvi vagy vallási – entitásként működtek, nem pedig nemzeti értelemben vett, államalkotó tényezők voltak a római birodalomban (vö. a zelóták nemzeti radikalitásának jézusi elutasításával), ezt az állapotot nem feltétlenül érzékelték szuverenitásuk ellehetetlenítéseként. Maga a kereszténység volt később az a társadalmi tényező, amely jelentős mértékben, hozzájárult a modern értelemben vett nemzeti identitások kialakulásához akkor, amikor a középkor során (XI–XII. század) egyházpolitikai döntések sorozatával erősítette vagy gyengítette egy-egy nemzeti berendezkedés hatalmi pozícióját. Mindezt úgy tette, hogy közben a katolikus egyház teológiai identitásának alapvető kritériuma az egyetemesség. Napjainkban Miroslav Volf az ebből származó feszültség feloldását így szorgalmazta:

„… a vallást meg kell fosztani etnikai jellegétől, hogy az etnikum elveszítse szakralitását.”[4]

Az új érzékenység reménye mellett fontos, hogy meghalljuk az euroszkeptikusok elégedetlenségének valódi okát, miközben nem hagyjuk esztelenül veszni a kontinens politikai és gazdasági egységét sem, amely XXI. századi túlélésünk egyetlen józan megoldását jelentheti. A katolikus egyháznak feladata saját történelméből előásnia azokat a tanulságokat, amelyek a helyi közösségek autonómiájának és az egyetemes egyház egységének feszültségéből segítségére lehet Európának és ez által a világnak is.

Ma nem elég jámbor és óvatos intelmekkel élni. Bátor és a konkrétumok szintjéig ható üzenetekre van szükség. Így elsők között annak a tapasztalatnak az aláhúzására, hogy nincs maradéktalan megoldása a helyi és a globális szempontok egyidejű érvényesítésének.

Feladata azonban a demokratikus államok valamennyi polgárának és az általuk megválasztott vezetőknek is, hogy a törékeny egyensúly megőrzésére törekedjenek. Belátható időn belül, talán egy nemzedékváltásra vagyunk attól, hogy az információáramlás és a gazdasági környezet egyértelműsítse a globalizáció gyakorlati szükségszerűségét.

Európa, ha nem képes Ázsiával vagy Amerikával összefogni, elveszíti világpolitikai státusát. Egy-egy európai nemzetállam most is csak látszat-szuverenitással rendelkezik, amennyiben a katonai erejét a NATO, gazdasági motorját pedig az Unió Kohéziós alapjai biztosítják. Ez nem csak az olyan kiszolgáltatott nemzetállamokra igaz, mint Magyarország, hanem még a vezető hatalmak, például Németország esetében is, amely bár gazdaságilag Európán belül vezető szereppel bír, azonban az arányos hadi potenciállal nem rendelkezik, az Egyesült Királyság inverzeként.

Az összetett igények és a történelmi szükségszerűség akkor vezethet megoldásra, ha a globális gazdasági egységek politikai stabilitásukért cserébe azt adnák meg az őket alkotó etnikumoknak, hogy kulturális önazonosságukat nemcsak támogatják, hanem hosszú távú fennmaradásukat is garantálják.

Ezért az európai közösség újrateremtését is ennek szellemében tartjuk megszervezendőnek. A közös gazdasági és biztonságpolitikai egység kötelmét elfogadják a kilépéspártiak, jogos szuverenitásigényüket oktatásuk, művészeti életük, sportéletük, tradicionális ipari és mezőgazdasági tevékenységük, identitásformáló hagyományaik értékeinek igazságos megőrzését és biztos fennmaradását kell garantálnia a politikai és gazdasági szereplőknek. Ez a kulturális értelemben vett önazonosság olyasmi, ami érdemi hajtóerőt adhat akár a mindenkori gazdaságnak is.

Ha  az új érzékenység elégséges megoldáshoz vezet a menekültkérdés rendezésében, a politikai aktivitás és a korrupt rendszerek felszámolásában, akkor beszélhetünk brexit helyett brexodusról. Ha képesek leszünk okos egyensúlyra törekedve új meghatározását adni a nemzetállamoknak, azokat elsősorban kulturálisan nem gazdasági egységekként erősítve meg, akkor válik lehetségessé a Brexit helyett a Brexodus tapasztalata.

Ha meg tudjuk találni az Egyesült Királyság és Európa egészének egységes gazdasági és politikai összekapcsolódását egy globális együttműködés irányában, akár az USA-val, akár Ázsiával, hosszú távon akkor remélhetjük, hogy beleszólásunk marad a saját szükségleteink biztosításába. Ehhez önvizsgálat, önkritika, tanulás, nyitottság a másikra és nem utolsósorban  erőfeszítés kell. A Brexit törése helyett így remélhetjük, hogy a választott népet rabságából új szabadságra vezető Isten nekünk is segít abban, hogy kontinensünk Brexodusként élje meg az előttünk álló időszakot.

Hivatkozások

[1] Iványi-Grünvald, B., A legújabb kor története in. Egyetemes Történet IV. szerk. Hóman, B., - Szekfű, Gy. – Kerényi, K., Magyar Szemle Társaság kaiadása, Budapest. 398.

[2] „Tory vezetőként Disraeli újfajta imperializmust hangsúlyozott, amely eltért Anglia által a XVII. század óta gyakorolt alapvetően kereskedelmi terjeszkedésétől és amellyel, mint mondták, szórakozottságában birodalmat alapított. Disraeli számára a birodalom nem gazdasági, hanem lelki szükségszerűség volt, és országa nagyságának elengedhetetlen eszköze.” Kissinger, H., Diplomácia. Panem – Grafo, Budapest. 1998. 143.

[3] Jelen gondolatokat szélesebb teológiai perspektívában lásd. Volf, M., Ölelés és kirekesztés, Teológiai vizsgálódás az azonosság, a másság és a kiengesztelődés tárgykörében. Harmat Kiadó, Budapest, 2001. 187-231.

[4] Volf, M., I.m., 54.