Kötőszó

Örömtanyának nevezik az itt lakók a békásmegyeri Gaudiopolis szeretetházat, ahol jelenleg 92 idős ember él. Külön demens részleget nem alakítottak ki az otthonban, mert a legelesettebb emberek elkülönítése az intézmény vezetői szerint összeegyeztethetetlen a krisztusi tanításokkal. Hangoskodások, nagy veszekedések ennek ellenére sincsenek, ami annak is köszönhető, hogy az otthonban több ember dolgozik, mint amennyi a törvényileg indokolt lenne. A Gaudiopolis a méltóságteljes és derűs öregedés helyszíne. Riport. 

Szöveg és fotó: Laborczi Dóra
Gaudiopolis: az öröm városa. Erről a szóról sokaknak Sztehlo Gábor evangélikus lelkész gyermekmentő szolgálata juthat eszébe: ő volt az, aki a második világháború alatt több száz zsidó gyermek bújtatását és ellátását szervezte meg a kiüresedett budai villákban, majd a háború után létrehozta a Pax gyermekotthont, ahová az árván vagy otthontalanul maradt, megmentett zsidó gyermekek mellett bármilyen társadalmi és politikai réteg rászoruló, menekülő gyermekeit befogadta. Az itt lakó kamasz fiúkkal együtt alapította meg a Gaudioplis – az öröm városa – nevű gyermekköztársaságot, ahol – egy diktatórikus rendszer kezdetén – modellezték a demokráciát: maguk választották az elnökét, alelnökeit és tisztségviselőit is.  

Példák és példaképek

Egy Sztehlo Gábor nevéhez kötődő, gyermekek által működtetett rendszerre utaló kifejezés okán felmerül a kérdés: miért éppen a gyermekek városának nevét adták az idősek otthonának?

„Az időskor a második gyermekkor, igazán azonban az idősek éppoly kiszolgáltatottak, mint a gyerekek. Sőt, annyiban rosszabb a helyzetük, hogy tőlük már senki sem vár semmit” – mondja Donáth László alapító-lelkész, majd hozzáteszi: „Sztehlo Gábor embermentő magatartása az a példa, amit követni akarunk, hogy egy minden ember számára nyitott, bárkit befogadó intézményt hozzunk létre. Az ő munkája példa lehet arra is, hogy az elesettek, üldözöttek vagy éppen csak kirekesztettek javán való fáradozást mindig a botrány lehetősége keretezi, ezt el kell tudni hordozni. De nem lehet az embereket magukra hagyni. Ma Magyarországon idős embernek lenni többnyire társadalmi kirekesztettséget és magányt jelent, ezért kötelességünk velük foglalkozni.”

A szellemiség tehát Sztehlo Gábortól, a szeretetház konkrét lehetősége viszont a nemrég elhunyt Gadó Páltól, a Siló alapítójától származik, aki élete alkonyán néhány hétig lakott is a Gaudiopolisban. Ő alapította Piliscsabán azt a mozgássérült otthont és munkahelyet, amely a méltóságra és az önállóságra alapozott azáltal, hogy nem csupán lakhatást, de munkalehetőséget is biztosított az ott élő mozgássérülteknek – és nem csak az ott élőknek.  

„A Siló példája nyomán vetődik fel, hogy valami ilyesmit  kellene itt is csinálni. A régi gyülekezeti épület semmire sem volt jó, onnan el kellett jönni. Abban biztosak voltunk, hogy csak olyan templomot építünk, ami mellett lesz valamilyen szociális, oktatási vagy egészségügyi, de mindenképpen a társadalom nagyobb részét elérő, közjót szolgáló intézmény, amilyenben Gadó Pál is gondolkodott” – meséli Donáth László.

Donáth László Bárd Annával és Koppány Lászlónéval. Fotó: Felicides Ildikó

A Gaudiopolis szeretetház 2009. április elsején nyitotta meg kapuit, akkor nyolc ember beköltözésével. Az épület terveit Pazár Béla építész és Magyari Éva belsőépítész, az 1999-2000 között elkészült templom és gyülekezeti központ tervezői készítették, az intézmény stílusában és funkciójában is láthatóan kapcsolódik a gyülekezeti épületekhez.

Egyengessétek az utat

Mitől lesz  szeretetház egy idősek otthona, ami általában az élet végének és a szomorú magánynak az egyik szimbóluma?

„Arra törekszünk, hogy ne siralomház legyen az idősek otthona” – mondja a lelkész és az intézményvezető. Az otthon nyilván attól is a szeretet háza, mert a krisztusi példára alapoz. Mindez nem a gyülekezeti-spirituális programok kötelező jellegében, hanem a vezetői törekvésekben látszik.

„Minden kedden bibliaórát és minden vasárnap istentiszteletet tartunk, amin az itt lakók egy negyede vesz részt. Az ide költözöttek túlnyomó többsége nem hívő, de koncertre, filmvetítésre eljön. Az, hogy szeretetház vagyunk, azt is jelenti, hogy itt mindenki a saját igényei, normái szerint tud élni, úgy, ahogyan akar” – teszi hozzá a lelkész, ám a nap hátralévő részében azért kiderül, hogy itt tudatosabb koncepció része a szeretet és a Krisztus-követés. Egy újonnan felvett szociális munkás fiatalember jön velünk szemben a folyosón: „a következő bibliaórára készülj pünkösdből, te fogod illusztrálni, jöhet galamb, lángnyelvek, bármi, csak légy kreatív!” – mondja a lelkész, a fiatalember pedig örömmel vállalja a feladatot. A folyosókon lévő akadályokat, kerekesszékeket, társalgás után vissza nem tolt székeket a lelkész mindig gondosan helyreigazítja, nem maradnak el a kézfogások, kedves szavak az intézményvezető részéről sem, a folyamatosan csengő mobil ellenére sem. Ha valaki igényli a segítséget, vagy a jó szavakat, azt a mi beszélgetésünk kárára is megszakítják, elkísérik az itt lakókat.   

Utunk során megfigyelem, hogy az efféle akadálymentesítés, a tágas terek és az átjárhatóság biztosítása szintén tudatos, ami mélyen biblikus törekvés. (Ézs 57, 14: „Egyengessétek az utat, vegyétek el népem útjából, amiben megbotolhat!”)

Akadémikustól a rendőrtisztig

Van itt akadémikustól kezdve közgazdászon át, újságíróig mindenféle múltú és hátterű idős ember. „Ott az egyik idős hölgy például egykor rendőrtiszt volt, most nagyon szeret kertészkedni, de ugyanúgy üldözi a gyomokat, ahogy egykor a bűnözőket” – tudom meg Donáth Lászlótól.  

„Az idős emberek nehezen alkalmazkodnak, ezért jó, hogy itt mindenkinek megvan a saját tere, és tiszteletben tartják az igényeit” – mondja a 95 éves, egykori közgazdász Cserháti Éva, aki két éve költözött az otthonba. 92 éves koráig minden vasárnap maga vezette autóban járt a szomszédos templomba istentiszteletre a Svábhegyről. Mikor már nem tudott vezetni, beköltözött. „Az idős kor nagyon becsapós is, ránézésre nagyot lehet hibázni a másik állapotának felmérését illetően. Az a nő például, aki itt közeledik, ma már a nevét sem tudná megmondani, pedig egy lángész, akadémikus volt." – kapom a magyarázatot. Az egykori miskolci evangélikus lelkész felesége pedig azt emeli ki: ismerőseitől hallja, hogy más otthonokban – mivel az idősek néha macerásak – elég sok a veszekedés és a lárma, de „itt ilyesmi sosem fordult elő, mindenki békében él, tiszteljük egymást, még a magánszférát is. Nem járunk át egymáshoz, beszélgetni a társalgóban szoktunk, és van sok közös program, ahol lehetőség van a társasági életre” – mondja Ilona, aki saját bútoraival berendezett, fürdőszobás, melegítő konyhával felszerelt lakrészében fogad, és még a kis kertjét is megmutatja.

„Nem rekesztjük ki a rosszabb állapotban lévőket”

Veresné Lipcsei Ildikótól pedig megtudom, hogy hatvankettő ilyen (egy, illetve kétágyas) szoba található az intézményben. Az intézményvezető korábban állami fenntartású intézményben is dolgozott, ezért jobban látja, mi a különbség, miben áll a Gaudiopolis evangélikus szellemisége.

„Az például dilemma volt, hogy alakítsunk-e ki külön demens részleget, ahogyan az a többi ilyen intézményben szokás. Végül úgy döntöttünk, hogy nem különítjük el a gyengébb állapotban lévő időseket sem, ami azt a krisztusi szemléletet tükrözi, hogy elesettsége miatt senkit sem szabad kirekesztetni, hiszen őket a közösség egészének el kell tudni hordozni, ők is a közösség tagjai” – mondja Veresné Lipcsei Ildikó.

Mivel többen dolgoznak itt, mint amit a törvény meghatároz, még egy ekkora intézményben is lehetőség van a családias légkör kialakítására. „Ha egy lakónk elmegy közülünk, az mindig óriási veszteség, segítenünk kell a gondozókat is abban, hogy ezt a veszteséget fel tudják dolgozni és az itt maradt lakók vagy az újonnan érkezők ne érezzék úgy, hogy siralomházba érkeznek.”

Vecseiné Lipcsei Ildikó

A hazaérkezés otthona

Az itt lakók különben tényleg itthon érzik magukat, hosszabb kórházi tartózkodás után megkönnyebbülten sóhajtanak fel, amikor átlépik az intézmény kapuját: „végre, hazaengedtek!”  

A jó hangulatról a színes, szervezett programok gondoskodnak – két foglalkoztató szociális munkást is alkalmaz az intézmény, akik a legkülönbözőbb igényeknek igyekeznek eleget tenni. Sokat kirándulnak, zenét hallgatnak, tárlatvezetésekre járnak. Ha legalább öt ember összegyűlik valamilyen sajátos igénnyel – például a lepkemúzeum-látogatás volt ilyen – megszervezik. Vannak kézimunka szakkörök és különböző kulturális programok, a már említett spirituális alkalmak mellett.

Miközben Cserháti Évával beszélgetek az egyik folyosón elhelyezett társalgóban, egy idős, kerekesszékes hölgy gurul egészen közel hozzám, kifejezően néz, de nem tud beszélni. Éva néni segítségét kérem: „azt szeretné jelezni, hogy az útjában van a széked” – mondja nevetve. És valóban: a székem hátsó lábai  a közlekedőre érnek. Előrébb húzom a széket, a hölgy átgurul, én pedig leplezhetetlenül zavarba jövök, mégis megállapítom: itt tényleg mindenki akadálymentesen közlekedhet, és még a beszélni nem tudó, kerekesszékes hölgy is megszokta már, hogy ez itt számára nem kiváltság, hanem minimum.