Kötőszó

Egy lelkész félve beszél a pénzről, mert ha sokszor hozza szóba, akkor anyagias, ha nem foglalkozik vele, akkor hanyag, ha nem képes a számlákat kifizetni, akkor élhetetlen. A függetlenség záloga vagy csak egy szép régi szokás a perselypénz? Jakab Bélát, az Óbudai Evangélikus Egyházközség, Kovács Erzsébetet a nyíregyháza-kertvárosi gyülekezet és Mesterházy Balázst, a harkai evangélikus gyülekezet lelkészét kérdeztük a perselypénz eredetéről, gondjairól, fontosságáról. 

Szerző: Kézdi Beáta-Laborczi Dóra

„Gyülekezettől, illetve életkortól is függ az adakozási kedv. Ezt is, mint minden mást, tanítanunk kell. Még líceumi lelkészi koromból emlékszem, hogy ha például egy táborban, csendeshétvégén egy gyülekezet vendégei voltunk vasárnapi istentiszteleten, mindig elmondtam a diákoknak, hogy ugye mindenki legalább egy százassal érkezik a templompadba, hogy kifelé legyen valamit bedobnunk a perselybe. Ma is jó látni például a harkai gyülekezetünkben, amikor szülők a gyerekeiket tanítják erre, hogy ez is hozzátartozik az istentiszteleti részvételhez, mint az énekeskönyv meg az állva mondott igehallgatás és hitvallás” – mondja Mesterházy Balázs, harkai lelkész.

„Fontosnak tartom, hogy a kisgyermekeknek, gyülekezeti hittanra járóknak megtanítsuk a perselyezés, az adakozás fontosságát, mint a hálaadás egyik módját, és ezzel együtt a szociális érzékenységet is. Zsebpénzükből, – ha van nekik olyan – felajánlott adományukból nem lehet megjavítani a templom csatornáját, de egy szegényebb társuk esetleg kaphat a hittanos csoporttól egy doboz színes ceruzát.” – emeli ki a Nyíregyházán szolgáló Kovács Erzsébet.

Mióta adakozunk?

Mesterházy Balázs szerint egy érett keresztyén közösség tisztában van azzal, hogy az önfenntartáshoz szükség van anyagi hozzájárulásra, ennek egyik fontos pillére az istentiszteleten bedobott kisebb-nagyobb összeg.

Az első gyülekezetekhez hasonlóan – az adakozás a köz javát szolgálja.

A perselypénz offertórium, azaz felajánlás, valami jó cél érdekében – fejti ki Kovács Erzsébet. Több evangélikus gyülekezetben a gyűjtés után a kosarakat, vagy perselyzsákokat az oltáron, vagy annak közelében helyezik el,  hálát adva Istennek az adakozókért és az adományokért, illetve felajánlásként Istennek, Isten szolgálatára.

Az Ószövetségben is a hálaadás jele az adakozás. Mindenünk, amink van Istentől származik – mondja a lelkésznő, majd hozzáteszi: a perselyes adakozás a hálaadás megnyilvánulása. Kedvencem egykor óvodás gyermekemtől tanult asztali áldás:

„Áldd meg Isten asztalunkat, ételünket, italunkat. Akár kevés, akár sok, legyünk érte hálások.”

Az adakozásra a Bibliában több helyen is találunk rendelkezést, biztatást, utalást – legismertebb az özvegyasszony két fillérjének példája: a legtöbben a feleslegükből dobnak a perselybe pénzt, az özvegyasszony minden vagyonát – két vékony pénzdarabot – beledobta. Akkor a perselybe dobott pénz a templom karbantartását és a szegények segélyezését célozta.

Az őskeresztyének is fontosnak tartották az adománygyűjtést – nem biztos, hogy perselyezés formájában. Az úrvacsorai agapékra, szeretetvendégségekre (együtt étkezésekre) a jelenlevők adták össze a hozzávalókat. Idővel több adomány gyűlt össze, mint amennyit el tudtak fogyasztani. Tartalékoltak is és diakóniai célokra, a szegények és özvegyek megsegítésére fordították a felesleget. 

„Kezdő lelkészként, azért lobbiztam, hogy havonta két tojásnak az árát fizessék be híveim. Gondoltam, hogy Jézus is példázatokban beszélt és egyszerű képeket használt, hátha nekem is segítségemre lesz. A hívek megértették, és volt, aki kettőnél több tojás árát is befizették. Mégis messze vagyunk az Ószövetségben elrendelt tizedtől: attól, hogy mindenből tizedet kellett fizetni Isten dicsőségére.” – meséli Jakab Béla.

Mire és mennyit adunk?

Érdemes tisztázni, hogy egy gyülekezeteknek négy bevételi forrása van: az egyházfenntartói járulék (köznyelvben egyházadó), a perselypénz, az adomány (pl. keresztelés, esketés, ifjúsági munka stb.) és a céladomány (amikor a gyülekezet egy előre meghatározott célra hirdet gyűjtést). Ebből csak kettő biztos: egyházfenntartói járulék és perselypénz – mondja el Jakab Béla, majd hozzáteszi: Evangélikus egyházunk az egyházfenntartói hozzájárulás befizetésre egy százalékot ajánl, tehát ez nem törvény.

A perselybe nem a zsebünket ürítjük ki, hanem igyekszünk a heti költségeinkhez képest Isten szolgálatának céljaihoz hozzájárulni. Az adakozás lényege az, hogy nem a feleslegből adunk, ha marad, hanem Isten ügyét is belekalkuláljuk a családi büdzsébe - emeli ki az óbudai lelkész.

Kovács Erzsébet szerint a templomban elhelyezett persely-adomány jobban benne van a mai ember tudatában, mint az egyházfenntartói járulék. Manapság egy rendszeres templomba járó egy év alatt annyi egyházfenntartói járulékot fizet, amennyi perselypénzt. 

„Addig személyijövedelem-adómentes a lelkész fizetése, ameddig az egyházfenntartói járulék, a perselypénz és az adományok összege fedezi, hiszen az már adózott jövedelemből származik. Amennyiben nagy mértékben csökkenne ez az összeg, úgy a bérezést is át kellene gondolni, ezért fontos, hogy az „egyik láb”, a perselypénz összege se csökkenjen radikálisan. Azt gondolom, hogy ezt időről időre fontos tudatosítani a presbiterekben, hívekben” – mondja Mesterházy Balázs.

Hogyan adakozunk?

Jakab Béla szerint az anyagi nehézséggel küzdő hívő ember nem feledkezik meg a szerető Uráról és az azt képviselő egyházról, gyülekezetről. 

A generációs különbségek is érdekes képet mutatnak: „a munkahellyel rendelkező, rendszeres bérből élő egyháztagjaink közül sokan úgy vélik, nem lehet kigazdálkodni az egyházfenntartói járulék 1%-át úgy, hogy meg ne rövidítenék a családjukat. Azok az idős emberek, akik gyerekkorukban is azt látták, hogy a szüleik, nagyszüleik háborús időkben is adakoznak az egyház javára, manapság, a kis nyugdíjukból is kigazdálkodják az adományokat is és a fenntartói járulékot is. A rendszerváltás előtt a nagyszülők fizették – gyakran titokban – a templomba nem járó gyermekeikért, unokáikért az egyházfenntartói járulékot. Az egykori gyermekek, unokák szülők, nagyszülők lettek és fogalmuk sincs, hogy létezik egyházfenntartói járulék” – teszi hozzá a nyíregyházi lelkésznő, aki szerint a hálaadásra, az adakozásra, az egymásért való felelősségre nevelés eszköze a perselyezés.

„Volt alkalmam olyan evangélikus istentiszteleten is részt venni (Missouri Állambeli fundamentalista gyülekezetről van szó), ahol az istentiszteletre érkezőknek a kapuban álló gyülekezeti munkatársak egy borítékot nyomtak a kezükbe, amiben volt egy üres csekk. Mint megtudtam, abban a gyülekezetben így gyűjtötték alkalomról alkalomra a perselypénzt. A pénzzel, vagy immár kitöltött csekkekkel bélelt borítékokat ugyancsak prédikáció után gyűjtötték össze és ott az istentiszteleten adtak hálát érte” – meséli Kovács Erzsébet.

Minőségbeli különbséget jelent az önerő

„Nekem úgy tűnik, a pályázati lehetőségekből megvalósított és megvalósítható sokféle program, gyülekezeti terv kicsit mintha leszoktatná az embereket az adakozásról. Ha egy gyülekezet olyan szerencsés helyzetben van, hogy akad jól jövedelmező vállalkozás a területén és adakozó vállalkozó, ez szintén magában hordja annak a veszélyét, hogy a többiek leszoknak az adakozásról” – véli Kovács Erzsébet.

A perselyezésről is elmondható tehát, hogy ahány ház, annyi szokás. Közösségenként, országonként, akár országrészenként is nagyon eltérő képet fest az adakozási kedv. Bár sokakban – elsősorban nem egyházi emberek számára – visszatetszést kelthet ez a szokás, mégis fontos beszélni róla, hiszen így az is kiderülhet, hogy a hálaadás kifejeződése és a közösségi létforma megélése mellett

a gyülekezetek, egyházi közösségek függetlensége múlik azon, hogy képes-e az adott közösség a lelkész fizetését és a gyülekezeti élet költségeit fedezni. 

Szabó B. András lelkész-teológus szerint igazán fontos pillanatok a gyülekezet életében, amikor a tagok a közösséget meg tudják élni úgy is, hogy egy jó ügyre – például valamelyik gyülekezeti tag lakhatási problémáinak megoldására – áldoznak, vagy összeadnak valamire, ami az egész közösség javát szolgálja. Minőségi különbséget jelenthet, ha valamit önerőből adunk össze, mint ha valami az ölünkbe hullik. Ugyanakkor a külső támogatást sem kell megvetni, ha jó célra fordítható.