Elénk tesznek egy fotót, amelyről egy angyali szépségű, gyaníthatóan roma származású, félszeg kislány tekint ránk. Utána pedig megtudjuk, hogy a hároméves gyermek még nem szobatiszta, lényegében nem tud beszélni, és nincs olyan szakember, aki felelősséggel azt merné állítani, hogy valaha is maga mögött hagyja majd ezeket a problémákat. Tessék dönteni: kell, vagy sem? Durva így ez a kezdés? Az. De csak annyira, mint maga az élet s annak is az a sorsfordító pillanata, amikor az örökbe fogadó, reménybeli szülőknek el kell dönteniük: magukra vesznek-e két ekkora keresztet? Kell-e nekik Timi?
Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Illisz L. László, fotó: Kiss Tamás
Azt mindketten érezték, hogy egy lány kell még a családba, különösen az apuka, Kollár Péter ragaszkodott ehhez. Két fiuk már született, előbb Benedek, utána Peti. „Nekem is volt egy húgom, meg aztán a lány az mégiscsak más, térdzokni, masni a hajában, és hát az illata…” – mondja Péter, és igazat kell adnom neki, mert valahogy én is így voltam ezzel a két fiam után, egészen addig, míg meg nem született a lányunk.
Kollárék más, rögösebb úton értek célba. Az anyuka, Kálló Izabella világra hozta két fiát, ám utána a várandósság miatt kialakult egészségi problémákkal kellett megküzdenie. Mindegyikkel megbirkózott, de nem akart a bajjal újra szembenézni. Az örökbefogadás logikus megoldásként adódott. Megfuttatták az ötletet a szélesebb családban, mindenki támogatta, így 2014 utolsó napján belevágtak.
Vártak, és közben sokat beszélgettek arról, hogy az a gyermek majd nem az ő kettőjük testéből kel életre. És persze ki tudja, milyen lesz, mert a csalódás bizony fájhat, bár az is igaz, hogy az ember a saját édesgyermekében is igen nagyot tud csalódni.
Küszködtek önmagukkal, ám abban mindvégig biztosak voltak, hogy esélyt kell adniuk egy, az életben elbeszélhetetlen hátránnyal induló gyermeknek. És ebben az esetben az esély családot, melegséget, biztonságot, magyarázatra nem szoruló, feltétlen szeretetet jelent. Egy másik ember életét a saját döntésünk alapján gyökeresen megváltoztatni óriási felelősség, tudva azt, hogy tettünk okán önmagunk és az Úristen előtt is számot kell adnunk.
Aki anya lehet
De leginkább lányt akartak. Elvileg nem szabadna, de a területi gyermekvédelmi szakszolgálatnál megkérdezték: számít-e az örökbefogadóknak, hogy milyen származású, mely etnikumhoz tartozik a gyermek? Nem számított.
Aztán múlt év januárjában az országos listáról felajánlották nekik Sz. Tímeát. Annyit mondtak róla, hogy hároméves, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében látta meg a napvilágot, de még nem szobatiszta, és nem beszél. Ennyi. És az a már említett, valószínűleg telefonnal készített fotó, amelyen kék mackónadrágban álldogál Timi.
Még annyit sikerült kipréselniük a hivatalból, hogy a gyermek „képzelt apától” származik, vagyis az ő személye nem ismert, a húszéves, „életet adó” nő pedig lemondott a gyermekről.
Az első olvasásra embertelennek ható szakszavak súlyos családjogi megfontolásokat takarnak: meglehet, hogy az apa kiléte akár még az „életet adó” előtt sem ismert, anya pedig majd az lesz, aki a gyermeket végül örökbe fogadja.
A jog által rögzített morális üzenet ebben az esetben világos és egyértelmű: aki nem tart igényt édesgyermekére, az legfeljebb „életet adó” lehet, de anya nem.
És az elbeszélésnek ezen a pontján következett valami varázslat. Timi, aki Izabella ölében hallgatta eddig a történetet, váratlanul közbeszólt:
– Én a néni hasában voltam, ti pedig örökbe fogadtatok.
Persze nem mondta ilyen szép tisztán, a hangok kissé összemosódtak, de világosan érthető volt, ahogyan a hároméves gyermek egyetlen mondatban összefoglalta a lényeget, a számára még felfoghatatlan (?) fordulatot, amely mindörökre megváltoztatta az életét.
Törvényi segítség
Magyarországon 2014 márciusában az új polgári törvénykönyv bevezetésével változott az örökbefogadás törvényi háttere is. Most már csak a huszonötödik életévét betöltött – a korábbi tizennyolc helyett –, cselekvőképes személy lehet örökbefogadó. Fontos módosítás történt a nyílt örökbefogadás szabályozásában, így 2014 tavaszától az anya lehetőséget kap arra, hogy a gyermek hathetes koráig visszavonhassa az örökbe adáshoz hozzájáruló nyilatkozatát – ez a zárt örökbefogadásnál már korábban is így volt —, és erre a jogára fel kell hívni a figyelmet. Szintén újítás, hogy a gyermekek érdekében kötelező- vé vált az örökbefogadások utánkövetése is. Ez azt jelenti, hogy az új szülőknek közvetlenül az örökbefogadás után, majd egy év múlva is találkozniuk kell szakemberrel. Ez az ellenőrzés azért fontos, mert évente húsz-huszonöt esetben fordul elő, hogy az örökbefogadás nem túl sikeres; a változtatástól ennek a számnak a csökkenését várják a döntéshozók. Fontos azonban azt is tudni, hogy nemcsak a jövendőbeli szülő gondolhatja meg magát, hanem a gyermeknek is van beleszólása az örökbefogadásába, azaz ő is mondhat nemet egy családra.
Két nap az élet
Izabellának és Péternek a gyermekvédelmi szolgálattól kapott információk és a fénykép alapján kellett eldöntenie, hogy elmennek-e megnézni a gyermeket, vagy sem. Az anya úgy emlékszik vissza, hogy a családnak ez volt a legnehezebb döntés. Péter azonnal indult volna, a két fiuk inkább csak fintorgott. Izabella pedig egy kis időt kért, mert nagyon megrettent a döntés súlyától és lehetséges következményeitől. Mert a fogorvoshoz bejelentkezni egy dolog, de a székben ülve kitátani a szánkat, az már egészen más. A gyermek származása egy pillanatig sem volt téma, a többi nehézség annál inkább. Egy hét kellett a döntéshez.
A Borsod megyei falu felé autózva attól féltek leginkább, hogy amikor meglátják a kislányt, mindjárt annyira beleszeretnek, hogy a fogyatékosságából fakadó lehetséges problémákat már képtelenek lesznek józanul megítélni. Aztán megérkeztek a nevelőszülőkhöz. Timi az ajtóban fogadta őket, hozta a mesekönyvét, és elkezdte mutogatni nekik a képeket. A gyermekvédelmi szolgálat szakemberei is jelen voltak, azt mondták, valószínűleg nincs a kislánynak olyan fogyatékossága, amelyet ne lehetne helyrehozni. A házaspár negyvennyolc óra múlva igent mondott.
A következő találkozásokra még csak Péter és Izabella utazott el, utóbb pedig már a két fiukat is magukkal vitték. Két hónappal később négynapos, szorosabb együttlét következett, amikor a pszichológusok azt figyelték, hogy Timi hogyan reagál arra, ha reménybeli, új családja elviszi addig megszokott környezetéből.
Timi végül kis motyóját szorongatva, mosolyogva búcsúzott el nevelőszüleitől. Új otthonában is csak két éjszakán sírdogált egy kicsit. Kérdezték tőle, hogy miért sír, de csak annyit válaszolt, nem tudja. Új otthonában szűk két hét alatt levetette a pelenkát, egy hónappal később elindult az óvodába, ma pedig már beleszól a felnőttek beszélgetésébe, és – bár ma még nehezen érthetően, de – összefoglalja a lényeget. Rohamos fejlődését szülei alig tudják követni. A kisebbik fiú, a hatéves Peti először azt mondta, hogy ő nem tudja úgy szeretni Timit, mint a testvérét, legfeljebb úgy, mint a barátját. Szülei erre azt felelték, hogy az éppen elég. Ám amikor a kislány kiszaladt a jeges, csúszós útra, Peti csak annyit mondott: „Anya, ne aggódj, majd én vigyázok rá!” Timi pedig mostanában már szépen elpakol a trehány fiúk után.
Nem kell magyarázat
Nagyjából ennyi a történet. Így változott át Sz. Tímea végül Kollár Tímea Sárává – a görögkatolikus keresztségben új nevet is kapott.
Ilyen az, amikor a családban egy testté és lélekké váló szülőkben egy ötlet, egy szándék fogan meg, s végül mégis gyermeket ad nekik az Úr. A folyamat elindítójának, Kollár Péternek pedig még az is megadatott, hogy Tímea őt szólított először apának. Izabellának az „anyára” egy kicsit várnia kellett, de azt mondta, bőven megérte.
Ma már nem kérdés, hogy a családban ki kicsoda. Izabella azt mondta, egy pillanatra sem titkolták el Tímea előtt, hogy őt örökbe fogadták. Azért döntöttek így, mert szerintük éppen elég lesz a gyermeknek élete során feldolgoznia azt, ami eddig történt vele; inkább megkímélik attól, hogy évek múlva ténylegesen tudatára ébredve kelljen majd szembesülnie azzal: nem ebbe a családba született. Egyébként a dolog így is működik, az igazságon pedig nehéz fogást találni. És csak az eredmény számít, még akkor is, ha ebben az esetben legalább annyira érdekes maga döntés is.
Miért vesz ma Magyarországon egy házaspár magához egy gyermeket, aki roma származású, és talán soha nem fogja tudni behozni fejlődésbeli hátrányait? Miért vágnak bele a tizenhárom hónapig tartó, keserves, kétségekkel teli folyamatba, melynek végén megérkezik a családjukba egy számukra lényegében idegen ember, s amely egy kicsit őket is megváltoztatja? Izabella azt mondja, rengeteget töprengett ezen, de hiába, mert szerinte ez inkább érzelmi döntés, amelynek mozgatójára, vagyis a szeretetre teljesen fölösleges okszerű magyarázatot keresni.
És ha valami szép és igaz a szeretetben, akkor ez az.
Alakuló elvárások
Országosan összesen ezerhétszázan-ezernyolcszázan szeretnének gyermeket örökbe fogadni, közülük két-háromszázan egyedülállók. Bár az alkalmassági igazolással bíró reménybeli szülők és az örökbe fogadható gyermekek száma közel azonos, az igények, az elvárások ritkán találkoznak. Még mindig a fővárosban várnak a legtöbben örökbefogadásra, a legtöbb gyerek azonban – szinte biztosan kijelenthető – vidéken vár a családba kerülésre. Az örökbefogadás folyamatának első lépése a helyi területi gyermekvédelmi szakszolgálat (tegyesz) felkeresése, ahol a leendő szülőknek már az első alkalommal nyilatkozniuk kell egyebek mellett arról, hogy hány éves és milyen egészségi állapotú gyereket szeretnének, illetve hogy elfogadnak-e testvéreket. A származással kapcsolatos kikötésekről, ha vannak, szintén ekkor lehet nyilatkozni, ahogyan a nyílt vagy a zárt örökbefogadást is ilyenkor kell eldönteni. Minél nagyobbak az elvárások, és minél több a kikötés, annál hosszabb az örökbefogadás folyamata. Vannak, akik az igényeik miatt hat-nyolc éven át várnak, de vannak olyanok is, akik egy éven belül családjukba fogadhatnak egy gyermeket. Első örökbefogadásnál kötelező elvégezni a felkészítő tanfolyamot, amely három-négy napot vesz igénybe. A gyermekvédelmi szakszolgálatok mellett az Ágacska Alapítvány is tart ilyet; végül a szolgálat elküldi a helyi gyámhivatalnak a papírokat, az állítja ki az alkalmassági határozatot. Erre a hivatalnak a jogszabály szerint hatvan napja van. Magyarországon összesen nagyjából évi száznyolcvan nyílt örökbefogadásra kerül sor, ami lényegesen kevesebb a titkos örökbefogadások számánál – nyilatkozta korábban Kecskés Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Család- és Népesedéspolitikai Főosztályának vezetője. Bár a nyitottság lassan-lassan kezd láthatóvá válni az örökbefogadók körében – azaz egyre többen nem tartják kizártnak, hogy szellemi vagy testi sérült gyermeket fogadjanak örökbe –, érdekes, új jelenségre is felfigyeltek a szakemberek: egyes szülők kikötik, hogy roma származású gyermeket nem fogadnak örökbe, afgánt, szírt vagy kínait azonban minden további nélkül.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 3. számában jelent meg, 2016. január 24-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
