Csapatmunka, kreativitás, önállóság, megbecsültség és hivatástudat – mi kell egy mai lelkésznek?

 Szerző: Seben Glória,  iskolalelkész-pszichológus

A harmincas években nagyapám a Békés megyei Csorvásról felkerekedett, hogy az országnak szó szerint a másik végébe, Sopronba menjen az Evangélikus Teológiai Akadémiára. Teológusként évtizedekkel később sokat néztem az ő tablójukat: egyetlen nő árválkodott rajta. Szemben vele apámék tablója: elsőévesként hosszú hajjal, bajusszal virít a fotón, vele egy sorban azóta is szolgáló Baby Boom-os lelkészek (1946-64 között születettek), többnyire lelkészcsaládból jöttek. Itt már van néhány lány. Aztán a hanyatló szocializmus kitermelte az  X-generációt (1965-79) is Az ezredforduló környékén történt valami a lelkészi és nem lelkészi egyházi szolgálók háza táján. Megérkeztünk mi, az Y-generáció tagjai, akik 1980 után, de 1995 előtt születtünk). Jelen írás személyes lista – sok pontban talán nemzedékem más tagjai is azonosulni tudnak velem, de nem feltétlenül mindegyikben. Célom a kérdésfelvetés, a generációs különbségekkel kapcsolatos beszélgetés elindítása.

Mint Y generációs lelkész:

1. Rugalmas és mobil vagyok. Ha elkezdem a szolgálatomat és az életemet egy helyen, az nem azt jelenti, hogy onnan akarok nyugdíjba menni. A parókiát én tényleg ideiglenes szálláshelynek tekintem. Fontos számomra a szabadság, a kreativitás és az önállóság. Szabad akarok lenni a szabadnapom, a szabadságom és a magánéleti szabadidőm tekintetében.

2. Innovatív és pörgős csapatmunkában képzelem el a szolgálatot. Az előttünk járók a gyülekezetben és az istentiszteleti életben egyaránt a one-man-show-szerű, lelkészközpontú gyülekezetépítési modellben gondolkodtak. Nekem fontos az alulról jövő kezdeményezések támogatása, a személyes lelkigondozás és mentorálás. Lelkészi szolgálatomat úgy képzelem el, hogy abban sok nem lelkészi szereplőnek is jut – saját képességei és ajándékai szerinti szerep.

3. Kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezem, ami az országhatárokon is átível. Az Internet segítségével tartom a kapcsolatot velük, és ezek a távol levők ugyanolyan fontos részei az életemnek – sőt, néha fontosabbak, mint a szomszédaim. Könnyen el tudom képzelni az életemet külföldön is. Az Internet és a szociális média világában otthonosan mozgok. Blogot írok. Tudatosan fogyasztom és alkotom a tartalmakat. 

4. Egyensúlyra törekszem a szolgálat és a magánélet között. Integrált személyiségként akarok jelen lenni a szószéken, az utcán, a családom és a barátaim körében, nem pedig köpönyegforgatóként, aki egyszerűen csak az aktuális szerepe szerinti álarcot teszi fel. Ehhez szükségesnek látom a klasszikus nemi szerepek újragondolását, mert nőként vagyok lelkész és nővér – és leszek majd házastárs és anya.

5. Számomra nem a rang, a cím vagy a puszta szerep a tekintély és tisztelet forrása, hanem a személyes karizma. Elöljáróimat sem azért tisztelem, mert püspöki rangban vannak, nem érdekel a formális hatalmuk. Emberként, testvérként látom őket.

6. Élvezni akarom, amit csinálok – azt akarom csinálni, amit élvezek. A munka, a szolgálat nem valami kényszerűségből rám rakott iga, hanem belülről motivált hivatás, amit nem pusztán a megélhetés kedvéért teszek. A szó eredeti (Maslow-i) értelmében önmagamat akarom megvalósítani, vagyis Isten tervét akarom megvalósítani, amit rólam álmodott. A rutin helyett a kihívás, a stabilizálás helyett a rugalmasság irányába mozdulok. Ez nem azonos mások letiprásával, hanem azzal, hogy a saját helyemen, saját határaimat is meghaladva teszek másokért.

7. Változtatni akarok – hiszek benne, hogy meg is tudom csinálni. Először önmagamon kezdem a változtatást: a saját megtérésemet munkálom. A felépült, helyreállt, teljesség felé haladó személyiség képes másokat gazdagítani, felemelni: Isten országa kicsiben kezdődik, de apró lépésekben hatalmasra növekszik. Hiszen a növekedést – bárki dolgozik is a földeken – maga az Isten adja.

Ha nem vigyázok – kiégek. Ez persze nem az én nemzedékem kizárólagos problémája. De az én nemzedékem az, akinek megvan a lehetősége arra, hogy a burnout-ot rekordidő alatt megvalósítsa, hiszen annyira felpörgetett életet élünk. Egy beosztott lelkészi periódus, sőt, már egy hatodév elég lehet rá. Évtizedek biztos nem kellenek.

8. Istenhez fűződő kapcsolatomban ökumenikusan nyitott vagyok - és ez nem zárja ki a mély és elkötelezett hitvallásosságot. Mi már sokan voltunk a teológián, akik otthonosan mozogtunk más felekezetek alkalmain is. Volt, aki más felekezeti gyökerekkel jött. Ez egyben lehetőség is, de sokan talán értetlenül állnak a választásaink előtt: miért kell a jezsuitákhoz lelki gyakorlatra menni, vagy a ferences ifjúsági zarándoklatra, mit keresel egy pünkösdi istentiszteleten?

9. Szükségem van a megerősítésre. Nem magamnak akarom begyűjteni az Istennek járó dicsőséget, de érezni szeretném, hogy a szolgálatom nem egy szélmalomharc.

10. Egzisztenciálisan függök az egyháztól – nem anyagilag. A pénzkérdésről már volt szó. Tudom, hogy sok a nehézség, tisztáznivaló ezen a téren. De nem kizárólag főállású, fizetett lelkészként tudom elképzelni a szolgálatomat az egyházban, és ezt a lehetőséget nem vagyok hajlandó feladni. Nemcsak a személyes szabadság miatt, hanem azért is, mert az egyházban a főállású, klasszikus parókus helyek száma rohamosan csökken, és nem látszik olyan tendencia, ami ezt a folyamatot a közeljövőben megfordítaná vagy megállítaná. A struktúra és benne a lelkészi szerep át kell, hogy alakuljon. A jelenlegi helyzetnek egy előnye van: fel vagyok szabadítva napi 8-12 órában az intenzív missziói munkára. Privilégiumnak tartom, de nem ez az egyetlen életforma, ahol még tudok lélegezni. Ezért nem vagyok kiszolgáltatva a rendszernek, hanem a függés egzisztenciális döntésen alapul.

11. Jézust akarom követni – ahogy megy az elveszettek után. Itt van a következő  (Z) generáció (1995 után születettek). Kevesen vannak, elképesztő mennyiségben zuhan rájuk az információ, nagyon magányosak, boldogtalanok, jövőkép nélküliek. Én sem értem őket pontosan, engem is bosszantanak néha, de van rá esélyem, hogy az örömhír erejével megtaláljam őket: azokon a helyeken, ahol éppen vannak. Nem várok tőlük alkalmazkodást, nem akarom az agyukat átmosni, nem érdekel, hogy mikorra lesz (és lesz-e) belőlük gyülekezeti tag vagy egyházfenntartó. Őket magukat keresem.

12. Csak a saját Istenem oltárán vagyok hajlandó feláldozni magam. Néha úgy érzem, hogy az előttünk járók – szülők, tanárok, politikusok, egyházvezetők már eldöntötték helyettünk, hogy milyen istenségek oltárán leszünk áldozatok. Az a vád éri a nemzedékemet: „nem akarnak szolgálni”, „nem akarnak áldozatot hozni”, „nem akarják ugyanazokat a szenvedési stációkat végigjárni, mint annak idején mi”. Ha nem bízhatunk Istenben mi magunk, ha nem ajánlhatjuk fel Neki magunkat mi magunk, akkor hogyan taníthatnánk meg Benne hinni a következő nemzedéket?