Kötőszó

A hangját mindenki ismeri és nem csak a Harry Potterből – előtte is, utána is számos filmben és sorozatban szinkronizált. Arca kevéssé ismert, még kevéssé az az oldala, amit most bemutatunk. Gacsal Ádámmal a Harry Potterről, és azon túli világról is beszélgettünk: a mai fiatalok és a kereszténység viszonyáról, valamint arról, mitől lehet menő és hiteles ma egy keresztény ember.

Szerző: Laborczi Dóra

A te neved és hangod leginkább Harry Potternek köszönhetően ismerik, és együtt is nőttél fel a főszereplővel. Hogyan hatott rád ez a karakter?

A személyiségem részévé nem vált, de tény, hogy tizenegy éves koromtól huszonkét éves koromig minden évben ez volt a munkám. És a főszereplő srác is pontosan annyi idős volt mint én. A karakter megformálását tekintve ez nagyon előnyös, mivel ugyanúgy változott a karakter, a hangszín, mint én. Egy idő után már  teljesen rá voltam gyógyulva a karakterre és szinkronmunkaként eggyé váltam vele. De hogy a személyiségemben bármilyen változást hozott volna, azt nem mondanám. Abszolút szakmai szempontból volt fontos.

Valamilyen hatása mégiscsak volt az életedre nézve is – jól tudom, hogy a filmbeli Ron magyar hangját adó Berkes Bencével a valóságban is szoros barátságban vagytok?

Valóban, a legjobb barátomat a szinkron és azon belül is a Harry Potter adta. Ez egy nagyon kedves sztori. Mindketten szinkronizáltunk már pár éve, a Duna tévé stúdiójában voltam, akkor még ott volt a szinkron, és láttam, hogy ott ül az a kis alacsony gyerek egymagában. Tudtam, hogy ő a Berkes Bence és hogy ő Ron hangja, de előtte sosem találkoztunk, még a felvételek során sem. Odamentem  valamilyen általános kérdéssel, hogy nem volt nehéz, vagy hogy mióta csinálod – akkor elkezdtünk beszélgetni, 11-12 évesen, és azóta szerintem nem telt el úgy nap, hogy ne beszélnénk. Úgyhogy ez valóban nagy barátság és ezért tényleg hálás vagyok ennek a szerepnek.   

A Harry Potter idején is gyerek voltál még. Mikor kezdted a szakmát?

Nagyon korán kezdtem, hét évesen.

Hogyan lesz valakiből hétévesen szinkronszínész?

Anyukám is szinkronizált, amikor pici gyerek voltam és mivel egyedül nevelt minket a bátyámmal, vitt magával bennünket mindenhova. Ha éppen nem tudott vigyázni ránk a nagyi, akkor elmentünk a szinkronba és ott rosszalkodtunk. Engem kipróbáltak többször is, ami nem volt egyszerű, mert nem egy Kossuth-díjas színészt küldtem ki a stúdióból, mondván, hogy én nem vagyok hajlandó előttük beszélni. Akkor fogták magukat a bácsik-nénik, és kimentek. Az egyik kis mondatomnál, talán egy „csókolom” vagy egy „jó napot” lehetett, felfigyeltek rám, és mondták, hogy ezzel érdemes lenne foglalkozni. Mondtam, hogy ha nem fognak annyian nézni, akkor szívesen. Pár hét múlva már kaptam is nagyobb szerepeket, természetesen addig megszoktam a színész bácsik-nénik jelenlétét is, mivel a kollégáim lettek.

Gacsal Ádám és Berkes Bence

Visszatérve a Harry Potter-re: anno, amikor a könyv és a film megjelent, egyházi körökből sok kritikát kapott, erről értesültél?

Úgy emlékszem, hogy amikor érettségiztem, akkor pont kérdés volt ez, hogy ártalmas lehet-e a fiatalokra nézve az, hogy olyan nem létező, fantáziavilágot állít a középpontba, amiben könnyű elveszni.

Én nem hallottam arról, hogy ez bárkinek is ártott volna. Hogyha valaki szerető, normális családi közegben nő fel, az nem fog elferdülni ettől. Mesére pedig mindenkinek szüksége van, és ameddig fejlődik egy gyerek személyisége, pláne szükség van ilyen történetekre. Mert egyrészt fejleszt, másrészt nem olvasnak a gyerekek. Hogyha ez a téma közelebb hozza hozzájuk a könyveket, akkor az nagyon jó.

A fantázia pedig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy táguljon az ember világa és világképe. Annyi minden, például a művészetek elképzelhetetlenek anélkül, hogy ne szárnyaljon a képzelet. Úgyhogy az ilyen és ehhez hasonló könyveket hasznosnak találom. Aki pedig a pogány értelemben vett mágiával kapcsolja össze a könyvet, az butaságot beszél.

Van a Harry Potter történetnek valamilyen spirituális vonulata?

Ez a történet alapvetően a barátságról szól és arról, hogy nem vagyunk egyedül, de egy olyan atmoszférában játszódik, amit a gyerekek szívesebben olvasnak. Van körülötte egy olyan sztori, ami visz magával. De az alapvető üzenete az, hogy számíthatsz a barátaidra, hogy a szeretet körülvesz és az egy olyan erő, amit nem látsz, de van és hinni kell benne. 

Te vallásos családból származol egyébként?

Anyai nagymamámnak nagyon fontos volt, hogy eljárjunk templomba és én meg is vagyok keresztelve római katolikusként. Én mindig imádkoztam és odáig nem is volt baj, amíg magamtól csináltam. Katinka mamának viszont nagyon fontos volt, hogy járjunk templomba és jártunk is. De úgy gondolom, hogy egy 5-6 éves kisgyereknek ez még nagyon korai. Szerintem amíg egy gyerek nem múlt el mondjuk 14, nem tud önállóan gondolkodni erről az egész, nagyon összetett kérdésről. Ha nem fogod fel, hogy ott miről van szó, akkor rossz élmény is lehet. Unod, nem érted.

Én mindig megkérdeztem, hogy miért ilyen szomorú mindenki a templomban? Ezt a mai napig nem értem. Azt éreztem, hogy a szeretetről kellene szólnia az egésznek, ehhez képest mindenki mogorván néz, szomorú arcot vág, és azt gondoltam, hogy ez így nem tuti. Hogy ennek jó dolognak kellene lennie, de nem az.

Amikor a nagyim elhunyt, onnantól kezdve nem is jártam. Anyukám látta rajtam, hogy – bár ők továbbra is mentek vasárnapról vasárnapra – én nagyon nem akartam, és akkor azt mondta, hogy ne erőltessük, ha nem akarok járni. Aztán eltelt jó tíz év, mire önszántamból bementem egy másik templomba.

Ez minek volt köszönhető?

Annak, hogy megismertem egy lelkészt, akivel viszonylag rövid idő alatt jó barátságba kerültünk. És mivel én nem zárkóztam el a kereszténységtől, nyilván sokat beszéltünk róla. De alapvetően nem erről kezdtünk el beszélgetni, persze később szóba került az én munkám és az ő munkája is.

Az, ahogyan ő beszélt erről, nem volt barátságtalan, se szomorú, se mogorva, se dogmatikus. Hanem abszolút elérhető, hétköznapi és szimpatikus valami. Lehetett róla humorral beszélni és én gyerekkorban ezt nem tapasztaltam meg, hogy hívő ember lehet vidám és humoros. Hogy baráti közelségbe lehetett kerülni ezzel a témával. Hosszasan beszélgettünk ezekről a dolgokról, és akkor egyszer megkérdeztem, hogy mikor van a legközelebbi istentisztelet. Elmentem, és elvittem pár barátomat is.

Egy olyan fiút, aki nincs megkeresztelve és egy zsidó barátomat is. Kicsit féltem attól, hogy ők hogyan fognak reagálni. Mivel én már voltam templomba, tudtam, hogy mire számíthatok. De nagyon féltem attól, hogy esetleg leégetjük a lelkész urat. Ott van az orgona, lehet, hogy ők még csak filmben láttak ilyet vagy hogy esetleg elröhögik magukat kínjukban. De nagyon pozitív volt a dolog. Mindent meghallgattunk, a srácok tátott szájjal figyeltek a prédikációra, követték az énekeket, nagyon jó élmény volt és teljesen átszellemülten folytattuk a vasárnapot.

Mi volt az alapvető különbség a gyerekkori templomélményed és a mostani között?

Mivel én katolikus templomba jártam, ez pedig evangélikus templom volt, talán ez volt az alapvető különbség: a közeg teljesen egyszerű. Bemész és van egy fakereszt, különben a fehér falak, nem minden arany. Hogy nincs szomorkodás. Az elején rögtön odajött egy néni, aki megmutatta, hová üljünk, ahol jobban lehet hallani a lelkész urat és mindenki nagyon cuki volt. Nekem jobban tetszett ez az egyszerűség, hogy nincs akkora felhajtás. Bár amikor megszólalt az orgona, itt is összerezzentem, előjöttek a régi emlékek. És nyilván az is óriási különbség, hogy huszonöt éves vagyok, és talán most volt itt az ideje, hogy újra elmenjek. Hogyha kamaszként találkozom egy jó fej pappal, valószínűleg még nem érdekelt volna. Ehhez meg kellett érni. Talán én egy kicsit későn értem meg erre, de végül csak elmentem.

Emlékszel a prédikációra?

Az idő és a józanság volt a téma. Az az idézet, hogy az idő az öröklét dadogása azóta is megmaradt bennem, ezt például ott hallottam. Egyébként meg az egész prédikáció jó volt, abszolút megszólított.

A józanság kérdése vasárnap este egy fiatal társaság esetében aktuális téma?

A vasárnap azért általában már nálunk is józanul telik, de nem árt beszélni a mértéktartásról. Mert előfordul, hogy túlzásba tud esni az ember. Tetszett, hogy nem az ítélkezésről volt szó, hanem a mértéktartásról.

Milyen volt a karácsony és az ünnepek az új élmények fényében? Másképp készültél a karácsonyra? Szempont volt, hogy időt szakíts arra, hogy elmenj templomba is?

A nagypapám rettenetesen boldog volt, amikor meghallotta, hogy voltam templomban. Ami pedig a karácsonyt illeti: hogyha kézzelfogható jele nem is volt a dolognak, nem változtak például a családi szokások, mindenképpen meghittebb volt itt belül nekem az ünnep.

Szerinted mitől lesz hiteles egy mai lelkész, egyházi ember?

Egy olyan lelkésznek mentem el az istentiszteletére, akit ismerek. És azt tapasztaltam, hogy nem viselkedett másképp a szószéken, mint az életben. Hogyha több olyan alkalom lehetne, ahol az emberek megláthatják az embert a stóla mögött, akkor talán másképp tekintenének az egyházakra és elindíthatna jó folyamatokat. Sokat gondolkodtam ezen mostanában, és arra jutottam, hogy alapvetően az, ha valaki hívő vagy pap, ma nem menő. A keresztény vallás pedig végképp nem – de most az én generációmról beszélek. Én arra jöttem rá ennek a lelkész barátomnak köszönhetően, hogy a keresztény vallásgyakorlás és gondolkodás mégis lehet menő. De az emberek elzárkóznak a kereszténységtől, mert dogmatikus, vagy mert rosszak a tapasztalatai, vagy mert csak annyit látnak, hogy jönnek ki az emberek a templomból és szomorúak, és van ott egy ember fekete ruhában, aki még szomorúbban kezet fog velük. Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy többeknek legyen ilyen pozitív tapasztalata, de alapvetően ez hozhatná be a templomokba az embereket újra. 

Mitől lehet menő szerinted egy keresztény ember?

A barátommal kapcsolatban azt látom, hogy ha Isten a főnököd és mégis görcsös megfelelési kényszer nélkül éled az életed, és hiteles ember vagy családapaként is, és ezt mások is látják, sőt, adott esetben példakép lehetsz számukra, akkor az menő.  

Fotó: Gacsal Ádám/Kiss Tamás
Borítókép: somivagyok