2015 sok tekintetben viharos, vészjósló őszén az önmagával, gyökereivel, értékeivel meghasonlott, frusztrált „keresztény” Európának is égető szüksége lenne újra a reformációban fellobbanó egyháztisztító tűzre.
Szerző: Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke
Pünkösd után fél évvel, a reformáció ünnepén újra pirosba, a Szentlélek lángját jelképező színbe öltöznek az oltárok az evangélikus templomokban. Mégis attól tartok, hogy ez viszonylag keveseket fog tűzbe hozni ezen a hétvégén. Távol vagyunk attól, amit derék nagytarcsai lelkészelődöm, Győri János tanított, aki szerint karácsony, húsvét és pünkösd után a reformáció napja lenne a negyedik főünnepünk. Mindenszentek és halottak napja árnyékában szerényen húzódik meg október 31-e, az egyház újjászületésének ünnepe.
Pedig izgalmas és aktuális üzenete van ennek a napnak, ha belegondolunk abba, hogy látszólag milyen kicsi szikra kellett az immár félévezredes egyházújító, lelki és szellemi forradalmának elindulásához 1517. október 31-én.
Egy buzgó szerzetes, Luther Márton lázasan olvassa, kutatja a Szentírást, elsősorban saját lelki békességét, boldogságát keresve. Közben rádöbben arra, hogy mennyire deformálódott az egyház, amelyben él. A torzulásokat gyógyítandó megfogalmazza és kitűzi a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét. Köztük talán a legfontosabb a 62. tézis, amelyben így summázza döntő felismerését:
„Az egyház legfőbb kincse az Isten kegyelméről és dicsőségéről szóló szent evangélium.”
A reformátor ezt a mindig megújulni és megújítani képes energiaforrást adja kézbe népének az anyanyelvükre lefordított Szentírásban. Nincs az a hatalmas császár, az a tekintélyes pápa, aki meg tudná állítani a Szentlélek szikrája által lángra lobbantott megújulást, az új pünkösdöt. Hiszen a reformáció idején, akárcsak az első pünkösdkor Jeruzsálemben, az élő üzenet szíven találja az embereket és felismerik Isten valódi akaratát, amely átformálja életüket, átformálja az egész egyházat, Egyre többen fedezték fel Isten ajándékait a hétköznapi munkában, a családi életben, az őket anyanyelvükön megszólító istentiszteletekben, az olvasható és hirdetett igében és az úrvacsora szentségében, ahol valóban testvérekké lehetünk.
Meggyőződésem, hogy 2015 sok tekintetben viharos, vészjósló őszén az önmagával, gyökereivel, értékeivel meghasonlott, frusztrált „keresztény” Európának is égető szüksége lenne újra a reformációban fellobbanó mennyei világosságra, egyháztisztító tűzre.
Vajon hisszük-e még, hogy megújulhat az „őszülő” európai kereszténység? Vajon tudunk-e még együtt imádkozni és tenni 2015. őszének pünkösdjéért?
„Élő Isten! Jöjj, tedd lelkünket Lelked templomává.
Kereszteld meg tűzzel egész egyházadat,
hogy megszűnjön benne minden megoszlás,
és úgy jelenjen meg a világ előtt, mint igazságod oszlopa és alapja.
Add mindnyájunknak Szentlelked gyümölcseként a testvéri szeretetet,
az örömöt, a békét, a türelmet, a jóakaratot és a hűséget…”
(Taizéi imádság a megújulás ajándékáért)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
