Kötőszó

A Csepel-szigeten különös Jézusokkal lehet találkozni. Egyrészt ott vannak a „hagyományos” Jézusok kőfeszületeken, az út mentén és templomokban. Ott vannak a „kétdimenziós” szerb ortodox keresztek is, amelyek főleg a sziget déli részén találhatók. De én a legkülönösebb Jézusokkal (mindjárt hárommal is) a lórévi Zichy-kápolnánál találkoztam.

Szöveg és fotók: Kovács Viktor

A kápolna a semmi közepén áll, a Duna árterében, nem messze a révtől, ahol komp szállítja a szigeti Lórév és a már dunántúli Adony között utazni vágyókat.

Az épület azonnal közel került hozzám több szempontból is. Egyrészt, ahogyan említettem, a semmi közepén áll, ami önmagában is érték a szememben, másrészt engem mindig elbűvölt a gótika, s így ez a neogótikus istenháza a rózsaablakkal, a csúcsívekkel és az égbe törő langalétaságával rögtön a szívembe lopta magát.

Ahogyan még tisztes távolságból, a mezőn állva csodáltam és fotóztam a kápolnát, valami nem hagyott nyugodni. Valami zavart. Kellett egy pár perc, mire rájöttem, hogy a kápolna előtt álló feszület háttal van. Pontosabban nekem háttal. Azaz a kereszten függő Jézus nem kifelé, hanem befelé néz! Ritkán van az ember Jézus háta mögött, ahogyan egy templomhoz közelít.

Odaérve körbejártam a kápolnát. Az ajtaja zárva volt, és csak egy nagy, piros színű lakat volt hivatott a félig szétkorhadt kapuszárnyakat összetartani. Ennek az állapotnak köszönhető, hogy sikerült bekukucskálnom a szétmálló deszkák között.

Odabent nem volt klasszikus értelemben vett oltárkép, csak egy másik feszület, a lassan málló oltárfalra helyezve. Alatta pedig egy kis kép a tizenkét éves Megváltóról, akit –  egészen apokrif módon – nem az anyja, Mária, hanem az apja, József akar megnevelni feltartott mutatóujjal, miután három napig keresték, pedig ő ez idő alatt a templomban tanított (Lk 2,41–52). A festményen szereplő tizenkét éves Jézus azonban nem az apjára nézett, hanem kifelé, rám.

Ekkor döbbentem rá, hogy mi is történik itt! A kápolna Jézusai mintegy tükrökként közvetítik a megváltó tekintetet. A kápolna előtti feszület befelé néz, az oltáron lévő önmagára, aki önmaga tizenkét éves valójára tekint le, aki pedig rám néz…

Vajon hogyan tekint Jézus ma az egyházra, a templomra, rád és rám? Amikor kintről benéz, akkor vajon megtalálja-e saját magát odabent? Ott van a Krisztus az egyház középpontjában? De nem csak úgy, a maga szokásos módján, hanem személye teljességében. Ott van? Mert a Krisztus teljességében ott van a gyermek-, az emberlét és olyan formák, érzések, irányok, üzenetek, amelyek sokszor ma sem férnek bele a hagyományosnak mondott keretek közé. Sokszor mi is – apokrif módon – ujjunkkal fenyegetjük Jézust: „Ugyan, ugyan Jézus! Na, ezt azért már mégse lehet! Méghogy az ellenséget szeretni! És hogy már megint megbocsátani?! Mi vagyok én?! Balek?!”

Az egymást (és engem) néző Krisztusok üzenete akkor vált még drámaibbá, amikor hazaérve utánanéztem a kápolna történetének. A kápolnát maga Ferenc József építtette Zichy Ödön tiszteletére, akit 1848-ban elsőként akasztottak fel hazaárulásért, még a forradalom alatt. A bűne az volt, hogy a Jellasics bántól hozott bizalmas iratokkal tartott hazafelé. A forradalmárok elfogták és a Görgey Artúr által elnökölt hadbíróság halálra ítélte. A forradalom leverése után, 1853-ban építtette a császár a kápolnát Zichy sírjának helyére.

Valószínűleg ez az a pont, amikor nem kevesen felhördülnek, hovatovább elkattintanak. Hiszen hogyan lehetséges, hogy egy hazaáruló sírjának helyére épült kápolnáról elmélkedünk itt?!

Mielőtt végleg elhagynád a terepet, azelőtt, kérlek, ülj még le egy pillanatra a kápolna lépcsőjére. Tényleg csak egy pillanat az egész.

Pontosabban csak egy pillantás az egész. Krisztus pillantása. És ekkor értettem meg, hogy van még egy nagyon lényeges oka annak, hogy a feszület a templom felé néz. Amikor kijössz a templomból, Krisztus az, akivel először találkozol. Mégpedig a Megfeszítettel (1Kor 2,2), aki így szólt a keresztről: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34) Talán ez az egyik legfontosabb mondat, amelyet Jézus a kereszten mondott, ugyanis ezzel a mondattal törte meg a gyűlölet spirálját. Bocsáss meg! „Ez azt jelenti, hogy vele az erőszak véget ér” – írja Barbara Brown Taylor egyik nagypénteki prédikációjában.

Mert akkor és csakis akkor lesz krisztusi az egyház, ha elsősorban krisztusi. Nem forradalmár vagy royalista, nem nemzeti vagy etnikai, nem jobb vagy bal, nem kék, zöld, narancs, piros, lila vagy bármilyen más színű, hanem krisztusi. Krisztusé. És akkor megtörik az erőszak minden formájának spirálja, és felszabadulunk arra, hogy befogadjuk Krisztust úgy, ahogyan van. Ez lehet az egyház egyetlen célja.