Kötőszó

Nem kevertem össze, tudom, hogy idén nem a Balatonnál van a Szélrózsa. Más miatt került egymás mellé a két szó: igazából csak bennem kapcsolódik össze, úgyhogy ez a cikk alapvetően egy nagyon személyes, benső vallomás lesz.

Szöveg: Hegedűs Attila | Fotók: Balla Mária, Szélrózsa

Kezdjük ott, hogy nyolcéves koromban egy alföldi kis faluból egy közép-dunántúli megyeszékhelyre költöztünk. Életemben már korábban is volt egy költözés, de az nem sok nyomot hagyott bennem. Ez a második azonban hatalmas törés volt. Egy határszéli kis faluból egy nagyvárosba; sík vidékről a hegyek közé; új iskolába, ahol teljesen más volt a követelményszint, rengeteg lemaradással; és természetesen a családomon kívül csupa ismeretlen vett körül. Ekkor éltem meg először, hogy minden bizonytalanná válhat körülöttem, hogy nincs biztonság.

És ezt éltem meg utána többször: amikor a gimibe érkeztem, amikor leérettségiztem, amikor sorkatona, majd egyetemista lettem; amikor kikerültem életem első szolgálati helyére, majd amikor a mai városomba költöztem. Elveszíteni a régieket, otthagyni a megszokottat – ez ismerős érzéssé vált. Most is ez motoszkál bennem, pedig az elmúlt huszonegy évet már egy városban, ebből tizenegy évet egy lakásban és munkahelyen töltöttem. Mintha alapélményemmé vált volna a minden eltűnik érzése. Nagyon szeretem azt, amit éppen most csinálok, de akkor is bennem van ez az érzés, az ideiglenesség félelme.

Persze tudom én, hogy az emberi élet így működik. Egy gyönyörű dal agyunkat szélmalomhoz hasonlítja, ami csak forog, forog, jönnek és mennek benne az emberek, az emlékek, és nem lehet leállítani… Életünk velejárója, hogy szakaszai vannak; hogy – Pál apostol szavaival élve – felnőttként elhagyjuk a gyermeki dolgokat. Akikkel ma a mindennapokban találkozom, azok közül senki nem tudja, milyen voltam húszéves korom előtt. Még a feleségem se, aki a legrégebb óta mellettem van, és hiszem, marad is. Mintha egy másik világ lett volna az az előbbi.

Néha elszomorodom emiatt. Hol az az Ariadné-fonal, amely a görög mitológia szerint segített a hősnek megtalálni a kiutat a labirintusból? Van valami, ami összeköti életemnek töredékeit?

Állandó Balaton

És miközben ezekkel a kérdésekkel vívódom, valami miatt egyszer csak el kell utaznom a Balatonhoz – hivatalos út, családi program, teljesen mindegy. És elkap egy furcsa érzés, az emlékek áradata: hiszen itt volt az, amikor gyerekkoromban a vízből néztük, ahogy épül a szálloda… Itt mentem kamaszként stoppal Gyenesdiásra… Éjszaka itt üldögéltem újszülött fiammal, aki nem tudott elaludni… Itt ittuk azt a pohár szürkebarátot… A sok hajóút Balatonfüred és Siófok között, még arra is emlékszem, hogy útközben mit olvastam…

Kiderül, hogy életem minden szakaszának van kötődése a Balatonhoz, hiszen születésem óta rendszeresen megfordulok mellette. (Arról nem is beszélve, hogy tíz éven át itt laktam, tőle tizenkét kilométerre.) Közben költözöm, munkahelyeket és lakásokat váltok, emberek jönnek és mennek, diákok érkeznek és elballagnak, fiaim felnőnek, és apránként elköltöznek – de a Balaton állandó.

Ezt jelenti nekem a Balaton: az állandóságot a változásban, azt, ami nem változik. (Nem mellesleg a balatonfüredi szívszanatórium terápiájához is hozzátartozik, hogy az infarktus után felépülő betegek kiülnek a partra, és nézik a hullámokat. És közben elgondolkodnak arról, mi az, ami állandó és fontos, és hogy mi ideiglenes és lényegtelen, ami miatt esetleg kórházba kerültek…)

Szélrózsáról Szélrózsára

Ahogyan a balatoni táj végigkísérte életemet, úgy kísérte végig felnőttkoromat a Szélrózsa. Az idei a tizennegyedik találkozó, ebből hármon nem voltam ott. Akármelyiket felidézem magamban, kimondom az évet és a helyszín nevét, megrohannak az emlékek. De nem is csak annak a pár napnak az emlékei, hanem az a helyzet, amelyben akkor voltam, ami akkor örömöt vagy bánatot hozott az életemben. Bármelyik Szélrózsát említem, mindegyik úgy hoz föl nekem hangulatokat, élményeket, élethelyzeteket, mint Az eltűnt idő nyomában című Proust-regényben a teába áztatott sütemény íze.

Csak néhányat hadd említsek random példaként. 1996, Váralja: friss házasként akkor kezdtem az önálló életet a feleségemmel – az új kezdet kíváncsisága és félelme. 2002, Kismaros: szomorúság, családunk élete épp egy alagúton ment keresztül. 2008, Kőszeg: legkisebb fiam félévesként a legfiatalabb fesztiválozó, eközben élesen él bennem a Szélrózsa hangulata és a mindennapi egyházi lét közötti ellentét. 2014, Soltvadkert: felszabadult érzés iskolalelkészként jelen lenni. 2016, Mátra: büszkeség, mert diákjaimmal én tartom az egyik áhítatot, mellette zuhogó eső és aggódás néhány diákomért. 2018, Bük: lubickolás a szabadságban. Még amelyiken nem vettem részt (2006, Szolnok), az is érzelmileg telített, hiszen épp azért nem mehettem, mert harmadik fiam azokban a napokban született…

Végiggondolom a Szélrózsákat – és egyben saját életutamat gondolom végig, annak magaslatait és mélypontjait. Van egy olyan szalag, amelyre a gyöngyöket, életem eseményeit fel lehet tűzni.

Mindörökké ugyanaz

Térben a Balaton, időben a Szélrózsa az, ami végigkíséri az életemet, ami segít, hogy egységben láthassam az életemet. De van egy harmadik dimenzió is, amely segít egységbe hozni ezeket a szakaszokat. A lelki dimenzió. A Zsidókhoz írt levélben van egy sokat idézett mondat (13,8): „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”

Kicsi voltam, és anyám tanított az esti imára. A gyenesi ifjúsági konferenciák felismerései. Hitem alagútja húszévesen, amikor azt éreztem, mindenkire érvényes az evangélium, csak rám nem. Nyári táborban a lépcsőn ülve átbeszélgetett éjszaka. Az 56-os busz hátsó ülésén, amikor rám, az önsajnáló kamaszra szólt csöndesen az Isten: mit akarsz, elég neked az én kegyelmem… A meghökkenés, amikor a diákom, akiről azt hittem, végigunta a hittanórákat, odajön, és zavartan közli: meg akar keresztelkedni. Hétfő reggeli áhítat, ahol háromszáz diák halkul el, amikor eléjük állok. Jézus végigkísért ezen a bő fél évszázadon.

Újabb és újabb csodák, Isten-találkozások sorozata. Ez is egységbe helyezi életemet. Lélekben Jézus kísér végig ezen az úton, amely önmagában csak véletlenszerű lépések sorozatának tűnik.

*

Újraolvasva túl személyes lett ez a cikk. Pedig a tapasztalat általános: mindegyikünknek ad Isten fogódzókat, embereket, biztos helyeket, élményeket, amelyek végigkísérik életét, amelyek megadják azt a biztos vázat, amelyre azt tudom mondani: íme, ez vagyok én. Nekem ezek adattak, de mindenki keresse meg a saját helyeit, élményeit, amelyek megadják neki ezt a fogódzót.

És ne feledjük: életünk mélyén mindannyiunknak ott van az a biztos fogódzó, hogy nem véletlenül vagyunk ebben a világban: Valaki megteremtett és elkísér bennünket. Elkísér a társunkká lett Názáretiben, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.