Kötőszó

„Biztos, hogy nem vagyunk normálisak!” – hallottam a mögöttem lihegő lány hangját, miközben tíz kilós homokzsákokat cipeltünk a hegynek fölfelé. Bevallom, amikor mint egy ámbráscet próbáltam kimászni egy sárgödörből, magam is ezt gondoltam. De ha ez így van, és minden rendes állampolgár vasárnap délben a húslevesét kanalazza, akkor mit keres mégis több ezer ember minden alkalommal a Spartan Race-en? Egyáltalán mitől spártai az a verseny és mi vonz ebben egy lelkészt?

Szerző: Kovács Barbara

A Spartan Race egy akadályverseny, amelyet három nehézségi szinten rendeznek meg, több mint húsz országban. Én a múlt héten Eplényben a Sprinten indultam, ami a „legkönnyebb” szint, de azért ez sem egy könnyed esti séta, mert nyolc kilométer terepfutás, 500 m-es szintemelkedéssel és húsz akadállyal a pályán, garantálja a másnapi izomlázat. Palánkugrás, kötélmászás, szögesdrót alatti kúszás, majomlétra, homokzsákcipelés – nagyjából így kell elképzelni az akadályokat. Majd ehhez képzelj hozzá még elképesztő mennyiségű sarat. A sár kötelező elem, ha kínosan vigyázol, nehogy makula essen a ruháid tisztaságán, akkor ez a verseny nem neked való, mert itt bizony dagonyázni kell. Kétség nélkül állíthatom viszont, hogy ez benne a legjobb.

Hányszor hallottam, hogy ez nem lányoknak való! Hányszor gondoltam, hogy egy lelkésznek ilyet nem „illik”! De mégis valami vonzott és újra indulnom kellett, talán épp a hátráltató hangok miatt, hogy bebizonyítsam: olyan nincs, hogy valami nekem nem való, ha egyszer képes vagyok rá és meg tudom csinálni. És mint a lélekből élő embernek, kétszer akkora szükségem van a testem edzésére, hogy egyensúlyt teremtsek magamnak.

Az életünk legtöbb területén jól neveltnek, kedvesnek, udvariasnak, előzékenynek és alázatosnak kell lennünk, a legjobb formánkat mutatva. Ki az, akinek ez ne lenne megterhelő néha?

Jó keresztényként a haragunkat, a természetes agressziónkat inkább elfojtjuk, nehogy megbántsunk vele valakit. De attól még, hogy próbáljuk elrejteni, ott van bennünk. Ezért van szükségünk egy olyan helyre is, ahol lehet koszosnak lenni, kiabálni, nem kell szerepet játszani. Ahol nem az határoz meg minket, hogy hogyan „kellene” viselkednünk és mi lenne számunkra „való”, hanem merhetünk tőlünk szokatlan viselkedésmintákat is kipróbálni. Ez a verseny tanított meg arra, hogy sokkal erősebbek vagyunk, és sokkal többre vagyunk képesek, mint amit bárki kinézne belőlünk. És ezt az erőt nemcsak a kötélmászásra lehet felhasználni, hanem segítségével a mindennapi életünk sárgödreiből is ki fogunk tudni mászni. Mert az életünk is tele van szögesdrótokkal, amelyekbe beleakadunk, néha át kell kelnünk jéghideg patakokon, amihez semmi kedvünk nincs. Néha nyakig vagyunk a sárban és csak úgy tudunk belőle kievickélni, ha valaki más bakot tart nekünk. Az életünk egy spártai verseny, és vállt vállnak vetve küzdünk benne együtt. „You’ll know at the finish line.” (Megtudod a célvonalnál.) – Ez a Spartan Race és számomra a keresztény élet mottója is. Soha nem tudhatjuk, hogy állunk épp a tabellán és milyen akadályok várnak még ránk. De végig reméljük, hogy a célvonalnál koszosan, fáradtan, a terheinktől megkönnyebbülve megkapjuk majd, amiért mindvégig küzdöttünk: a hervadhatatlan koszorút.

Nyitókép: Illusztráció