Kötőszó

Pintér Béla legújabb Szkéné Színházban látható előadásában sok mindent sűrít a 2017-es mindennapokból. Egy átlagos magyar család életébe, majd szobakonyhájába csöppenünk, ahol a halálhoz való viszonyról, szerelem erejéről, áldozatvállalásról, vallásosságról, orvosi etikáról, korrupcióról, más etnikumúakkal való együttélésről, szegénységről is szó esik. Közben pedig jókat nevethetünk, vagy összeszorult gyomorral a levegő után kapkodunk.

Szerző: Kézdi Beáta | Fotó: Horváth Judit 

A Szívszakadtig egy mai látlelet, – Pintértől megszokható módon – jó adag abszurd, mégis reális csavarral. Bár a történet egy szívátültetésre váró nőről és szeretteiről, az ő hétköznapjaikról szól, mégis úgy érezhetjük, magunkat látjuk viszont. Vagy éppen azt, amit sosem szeretnénk átélni.

Igen izgalmas jelenséggel foglalkozik Pintér ebben a darabjában, melyről a Fideliónak úgy nyilatkozott: „Vannak arra utaló jelek, hogy a szív és az agy kapcsolata folytán a szívben is lehet lenyomata az agyi tevékenységnek. Tehát tulajdonság, gondolat, érzés vagy információ is rögződhet a szívben. De ha esetleg nincs így, az sem baj, hiszen a színházban mindenféle megeshet. Bármit elhihetünk, ha jól van tálalva.”

És ez az, amihez Pintér társulata nagyon ért, a jól tálaláshoz. A teljesen irreális helyzeteket is magas színvonalon bemutatni, a képtelenségben megláttatni a megbúvó valóságot, az emberi esendőséget.

Friedenthal Zoltán remekel. Idős apaként szóhasználata, hangsúlyozása, testbeszéde egyszerűen lenyűgöző, és Karcsikát, a szellemi sérült fiút is ízléssel, mégis hatásosan hozza. Stefanovics Angéla bravúros ívet mutat a szívműtét előtti és utáni Emőke két teljesen különböző egyéniségében, mely jól kiegészül Enyedi Éva harcos, önérzetes mégis szeretettel teli nővér karakterével. Thuróczy Szabolcs kiváló a végtelenül egyszerű, de jó szándékú apaként, ahogy Pintér is a korrupt orvos szerepében. Szabó Zoltán mellettük kissé halvány mellékszereplőnek tűnik, pedig nem az, hiszen az ő szíve és élete körül is forog a történet.

Pintér írói erőssége, hogy a Szívszakadtig újabb és újabb fordulatai meg tudják lepni a nézőt, még ha olykor azt is hihetjük, sejtjük a dolgok végkifejletét, de nem. Ahogyan a humor is a legváratlanabb helyzetekben ad egy kis feloldást a könnyedebb és az ólomsúlyú részek között, egészen a megdöbbentő végkifejletig.

Az előadás végén összeszorult gyomorral állunk fel, mert bár a színpadon látottak egy fiktív történetet mutattak be, mégis minden percét valósnak érezhettük, és fájdalommal gondolunk arra, hogy egyes dolgokon még nem tudtunk változtatni Magyarországon. Pintér Bélánál azonban mindezen még mindig tudunk sírva nevetni, vagy nevetve sírni.