Kötőszó

„Ez a történet nem csak rólunk és korántsem csak a nőkről szól. A szül(et)és méltóságának és minőségének óvása össztársadalmi feladat, hisz a felnövekvő generáció életminőségére is döntő hatással lehet.”

Szerző: Kinyik Anita

Szül(et)éssebek

A szülés eseményében sok benső és látszólag külső réteg egybecsúszik, összesűrűsödik: a múlt árnyai, a jövő kételyei és reményei találkoznak, a felmenők előttünk járó példája vagy elhibázott döntései, életünk meghatározó mozzanatai, hiányok, vágyak kavarognak – „szerencsés” esetben még vagy tíz orvostanhallgató is ott toporog – a szülőágy körül, melynek szöge progresszív módon már állítható ugyan, de a szülő nő igényeihez igazítani valahogy mégsem sikerül…

A „Paradicsomból” a mai magyar szülészeti rendszer gépiesen mozgó karjaiba érkezni alighanem sokkoló élmény az újszülöttek számára. Az esetek nagy százalékában jobbára kihajtják őket anyjuk testéből és átcibálják őket egy számukra ismeretlen, rideg valóságba. A pszichológiai kutatások köztudomású eredményei ellenére a mai gyermekek többsége még mindig úgy kénytelen ebbe a világba megérkezni, hogy a szülés körüli bevett segítők nem veszik figyelembe elemi igényeit, testi-lelki szükségleteit. A szerencsétlen apák meg állnak bambán, és nézik, ahogy kétségbeesetten kapálódzó porontyukat kiteszik élete első komoly traumájának…

A mai magyar szülészeti gyakorlat által ejtett testi és lelki sebek ijesztően nagy méreteket öltő arányának jelensége nem választható el attól a kultúrától, mely azt kitermelte és fenntartja. A szülés és születés minősége – ha áttételesen is – látleletet képez az adott társadalom (szellemi-lelki értelemben vett egészségi) állapotáról, illetve az egészségről alkotott fogalmának nagy átlagáról.

Ez a történet nem csak rólunk és korántsem csak a nőkről szól. A szül(et)és méltóságának és minőségének óvása össztársadalmi feladat, hisz a felnövekvő generáció életminőségére is döntő hatással lehet. Az egyes ember születése egyszeri és megismételhetetlen esemény, amely tudományosan bizonyítottan bevésődik az újszülött mélytudatába, és kihat egész további életére fizikai és lelki értelemben egyaránt. 

Vannak örvendetes eredmények, ilyen a sok hazai kórházban már általánosnak mondható „rooming-in” rendszer is, mely lehetővé teszi, hogy anya és gyermeke a kórházi tartózkodás alatt is – az újszülöttvizsgálatok óráit kivéve – egy térben tartózkodhassanak.

A bababarátság a büszke hirdetőtáblák ellenére itt nagyjából véget is ér, persze anyáink „megrabolt” helyzetéhez képest valóban üdvözlendő, hogy együtt lehet a két fél, akik eredendően összetartoznak. Anyabarátságnak azonban még hírmondója sincs egyik kórházban sem. A szülés során tapasztalható alárendelt helyzet, a folyamat sürgetése, a mesterséges beavatkozások indokolatlan, rutinszerű alkalmazása, a mozgás korlátozása és a parancsszóra történő, kőmetsző pozícióban megkövetelt kitolási szak inkább orvosbarát módszerek. Általánosnak mondható az is, hogy nem kapnak elég figyelmet és támogatást közvetlenül a szülés után sem – főleg szoptatás terén – az újdonsült anyák.

A félelem és bizalmatlanság légköre

Általában nem megspórolható körök a szül(et)és minőségét szívükön viselő párok számára (már ha nem a magánkórházakba vonuló felső tízezerhez tartoznak) a nagy kórház- és orvoshajsza, bátrabbaknak – a már idehaza is törvényrendelet által szabályozott, ennek ellenére „feketelistás” – alternatív szülési lehetőségek megismerése, az egymásnak ellentmondó információrengetegben való lavírozni igyekvés…

Itt mindenkit – orvost és pácienst egyaránt – a félelem és a bizalmatlanság „motivál”: az orvos fél a műhibaperektől, a biztonság kedvéért hajt végre császármetszést, vagy vágja föl a nő gáttájékát – a World Health Organization (Egészségügyi Világszervezet) szakmai javaslataival is szembemenve. Így lehetséges az, hogy a komoly kockázatú sebészeti műtét, az eredetileg életmentés céljából alkalmazott császármetszés ma már sok helyütt rutineljárásnak számít, az OEP (Országos Egészségbiztosítási Pénztár) adatai szerint az országos átlag 2015-ben – miközben a WHO az összes szülés valóban indokoltnak tekinthető császáros arányát 10-15%-ban maximalizálta – 39% volt.

A kismama valami hamis megfelelési kényszertől vezettetve az esetek többségében inkább jókislányosan bólogat a kórházi protokollnak, még ha a belső műszere – közkeletűbb nevén intuíciója – jelez is. Ennek elfojtását már jól megtanulhatta odahaza (ahol mindig a családfő volt az okos), az iskolában (ahol szintén le voltak osztva a szerepek) és „a hivatalban” (ahol folyton lekezelték). Nem akar „hisztériázni”, tehetetlennek érzi, és inkább megtagadja önmagát, ezzel hagyja, hogy „bedarálja a rendszer”, hogy elvegyék tőle a saját szülésének élményét, a benső önátadás, az anyai mivolt szabad és spontán kibontakoztatásának lehetőségét. A negatívnak megélt szülésélmény vagy szülés körüli történések után – az egészséges gyermek érkezése feletti öröm ellenére – ritkán spórolható meg a fájdalom és az önvád, az egyre gyakoribb jelenségnek mondható szülés utáni depresszióról nem is beszélve.

A szülés valódi természete

A várandósság nem betegség, hanem egy természetes (ideális esetben ki- és beteljesítő) állapot, a szülés pedig egy élettani folyamat.

A szülő nők négyötöde alacsony kockázatú várandós, és minden esélye meglehetne arra, hogy beavatkozásmentesen hozza világra a gyermekét, ez azonban az esetek többségében ellenkezik a kórházi protokollal, ott ugyanis a mindenhatóság látszatát fönt kell tartani.

Az indokolatlanul, rutinszerűen alkalmazott mesterséges beavatkozásokból adódik a legtöbb probléma. Az esetek többségében (itt természetesen nem a váratlanul fellépő esetleges komplikációkra gondolunk) ezek újabb – a szülés kimenetelét tekintve sokszor káros következményekkel járó – beavatkozásokhoz vagy egyenesen a szülés műtéti úton történő befejezéséhez vezetnek.

Nem gondolnánk elegánsnak hosszú sorokat szentelni az OEP finanszírozási rendszere vizsgálatának, továbbá a hazai „hálapénzkultusz” virágzásának, mindenesetre egyikről sem mondható el, hogy kifejezetten családbarát volna. Sajnos úgy tűnik, a császármetszések túl nagy arányú alkalmazásában egyes kórházak gyakorlatában anyagi érdekek is közrejátszanak. Császármetszés után 183 ezer forintot, „normál” szülés után 89 ezer forintot fizet az OEP.

A hálapénz témája megérne egy pszichológiai tanulmányt, mindenesetre kimondott vagy ki nem mondott elvárása kényszerpályán tartja a szülőket, és általános bizalmatlanságot, szorongást kelt.

Aki makkegészséges várandósként a mai Magyarországon kórházi körülmények között – bár szkeptikusabbak szerint ez oximoron – minél háborítatlanabbul szeretne szülni, az paradox módon elsősorban azért fizet (biztos, ami biztos, gyakran már az esemény előtt), hogy lehetőség szerint hagyják a maga ritmusában lezajlani az eseményt, és ne háborgassák szülés közben.

Nyugat-Európa egyes országaiban, például Ausztriában vagy Németországban, ahol a bába szó (= a szülésznő régies elnevezése, mai megkülönböztetője csupán az, hogy a bábák látnak és kísérnek háborítatlan szüléseket is a szülésznőképző elvégzése után, míg a szülésznőknek ez nem adatik meg) nem konnotálja a boszorkányságot, már tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy alacsony kockázati besorolású szüléseknél ugyanolyan biztonságos és sokkal költséghatékonyabb csak bábai/szülésznői kíséréssel, mint orvosi fennhatósággal szülni és a tb az otthonszülést is támogatja. A közhiedelemmel ellentétben azonban Németországban sem áll rohamkocsi a ház előtt, ha otthon szül egy nő, csak – amennyiben 150 euróval ezt bebiztosítja a család – 24 órás készenlétben.

Nálunk a 2011 márciusa óta kormányrendelet által szabályozott, azaz már szabadon (bár szigorú kitételekkel) választható otthonszülés elindítóját, a szül(et)és minősége és méltósága mellett elkötelezett szülész-nőgyógyászt, Geréb Ágnest szabadságvesztésre ítélték, majd eltiltották szakmájának gyakorlásától. Elgondolkodtató, hogy ő az első szülész Magyarországon, akivel ilyesmi történt. Az orvosi szakmáról tudvalevő, hogy peres ügyekben összezár, és nem ad ki információkat az intézmény falain kívülre. Geréb Ágnes azonban „intézményen kívüli” volt.

A cikk nem kíván potenciális támadást indítani az elvitathatatlan érdemekkel rendelkező, esetenként életmentő funkciójú szülészet-nőgyógyászat és a nyilvánvalóan nagy nyomás alatt álló orvostársadalom ellen. Csupán a hatalmi pozíciók bebetonozottságára, a rendszer rugalmasságának hiányára és ezeknek a szül(et)és minőségére vagy akár magára a szüléskedvre gyakorolt lehetséges negatív hatásaira kíván rávilágítani. Arra, hogy amibe belenövünk (esetünkben a megkérdőjelezhetetlen egészségügyi rendszer), amire szocializálnak bennünket (a kritikátlan engedelmesség) és nem utolsósorban, amire oktatják az egyetemen a leendő orvosokat (veszélyelhárítás), nem biztos, hogy egyén és társadalom fejlődése szempontjából a leggyümölcsözőbbek.

Összefogás a szül(et)és méltóságáért – egyházi támogatással?

Fontos volna, hogy a különböző a hazai szül(et)éskultúra jobbításáért munkálkodó szervezetek tudjanak egymásról és erősítsék egymást. Itt említhetjük az ernyőszervezetként működő TAVAM (Társaság a Várandósság és Anyaság Megszenteléséért) nevű kezdeményezést, amely a Születés hete rendezvénysorozat főszervezője, továbbá a szülési jogokért és esélyegyenlőségért küzdő EMMA (korábbi nevén Születésház) Egyesületet, amely 2015 szeptemberében létrehozta a várandósság, szülés és gyermekágy témában anonim hívható, igény szerint információt vagy lelkisegélyt szolgáltató EMMA-vonalat. Vagy az idén elindult, a szülészeti ellátás során sérelmet szenvedő nők számára megnyilvánulási lehetőséget biztosító, a Facebookon „panaszfalat” működtető Másállapot(ot) a szülészetben! című mozgalmat is, mely a nemzetközi Rózsák forradalma akcióból nőtte ki magát, és márciusban több száz demonstrálót hívott „másállapotot” követelésre. És a sor természetesen még folytatható.

Jó volna, ha létrejöhetne egyházi hátterű, a háborítatlan szülés eszméje mellett elkötelezett munkacsoport is. Az Isten adta élet világba érkezésének módja elvégre nem lehet perifériális kérdés, sőt nagyon is konkrét szociáletikai kérdéseket vet fel. Az egyházak mint Krisztus-követő és „lelkiegészség-védő” intézmények küldetése nemcsak a hívek lelki életének terelgetése, hanem tágabban a társadalom sebeinek gyógyítása is, mely csak a valódi problémák meglátásával-meghallásával, komolyan vételével és felelős egyházi reflexióval valósulhat meg.

A nők háborítatlan szülésért folytatott hazai mozgalma egy olyan ügy, amely mellett az egyházak sem mehetnek el szó nélkül. A Krisztustól kapott parancsnak megfelelően ki kell állniuk a gyöngékért és elesettekért. A szülő nő a maga kiszolgáltatottságában és meztelenségében gyönge és elesett, egy másik aspektusból azonban – az Istentől ajándékba kapott társteremtői státusza felől tekintve – hihetetlenül erős és méltóságteljes. Új horizontot nyitva ezzel a kérdés tárgyalásában az egyházak is elmondhatnák a maguk teológiai és etikai érveit a mai magyarországi szülészeti gyakorlat tudományosan is igazolt visszásságaival szemben, elsősorban az ettől a rendszertől szenvedők és az új alternatívákat keresők mellett. Nem utolsósorban pedig a Teremtőtől kapott élet és az emberi méltóság védelmében.

Borítókép: Schneller Domonkos