Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Tudom, kinek hiszek

„Sokan úgy értelmezik, hogy a hit és a tudás egymás ellentétei. Hogy hinni azt jelenti: nem tudni. Épp ezért a hithez nincs szükség tudásra. Sokan beleesnek ebbe a csapdába. Hogy a hit egy olyan »könnyű« dolog.”

Szerző: Hegedűs Attila |Fotó Freepik.comfront-view-woman-wearing-cross-necklace.jpg

Életem egyik sötét időszaka volt a koronavírus-járvány miatti karantén. Az első pár napban azt hittem, élvezni fogom a korai felkelés nélküli napokat, a rohanás hiányát. Aztán kiderült, hogy nincs nyomasztóbb, mint otthon ülni, távol mindentől, ami kitöltötte a napjaimat. (És még szerencsés vagyok, mert jó fej családom van, velük élvezet volt együtt lenni. De az emberek közötti mozgást ők sem pótolhatták.) Az online órákról is kiderült, hogy semmit nem érnek, hiszen a képernyőn keresztül nem látjuk igazán egymás arcát, mosolyát vagy álmosságát. Egy idő után azt éreztem, az online szó nem más, mint fosztóképző: annak a kifejezésnek a tagadása, amelynek a jelzője lett: online tanóra, online beszélgetés, online istentisztelet, online szerelem…

És ebben a fájdalmas állapotban kaptam ajándékba egy videót. Egy számomra addig ismeretlen hölgy, Várkonyi Judit online órák paródiáit rakta fel a netre. És ezek sorában ott volt az online hittanóra, amelynek magasan a többié fölött volt a nézettsége. Ordítva röhögtünk rajta, és ha ma sokadszorra is megnézem, ugyanúgy felnevetek néhány ponton. 

 Gúny a javából

Csodálatos paródia! És ami legizgalmasabb, főleg nekünk, hittant tanítóknak tetszett. Persze volt, aki megsértődött rajta, de ők voltak kevesebben. A legtöbben rájöttünk, hogy nem rólunk szól a fricska, hanem éppen bennünket támogat.

Miről is szólt ez az ötperces óra? A tanárnőt egy Karcsi bácsi nevű hittantanár (vagy inkább lelkész?) kéri föl, hogy tartsa meg helyette az online órát, hiszen neki magának nincs laptopja. A tanárnő pedig mosolyogva, finom sminkkel, de nem annyira diszkrét, fekete blúzban negédes stílusban elkezd beszélni egy jézusi mondatról, arról a témáról, amelyet Karcsi bácsitól feladatként kapott.

És amelyről neki halványlila fogalma sincs. Amit az öt percben összeszed, az bulvárcikkek, félreértések, tudás nélküli tudálékosság, kegyes és üres frázisok sűrítménye. Összekeverednek benne a teológiai szakfogalmak és a pletykalapok reklámszövegei. És amikor éppen nem tud befejezni egy mondatot, mert nem tudja, mit mondjon, még mindig lehet mosolyogni, mint a tejbetök, ráadásul ott a biztos mondat: „Isten áldásával.”

Az első percben még nem jöttem rá, hogy ez paródia, csak dühített, hogy megint hozzá nem értők beszélnek a hitről. De aztán bombaként csapott be egy olyan poén, amely egyértelművé tette, hogy ez paródia a javából. (Csak azt nem értem, Judit hogy nem nevette el…)

Tömény gúny a javából. De nem magát a hittant mint tantárgyat vagy a teológiát mint tudományt gúnyolja ki. Hanem éppen azt a gondolatot, hogy a hithez nem kell tudás, csak vallásos közhelyek ismételgetése – és persze bárgyú vigyor.

Hinni vagy tudni?

Végignevettem, de keserűen. Ráismertem egy jelenségre, amely ellen régóta harcolok. Abból a leegyszerűsített gondolatból született, hogy abban kell hinni, amit nem tudok. „Nem hinni kell, hanem tudni!” – kiált a tanár a diákra, akinek csak halvány fogalma van Észak-Amerika földrajzáról, és úgy vezeti be a mondatát, hogy „azt hiszem…”. És ez esetben a tanárnak igaza is van. De ez a mondat más szövegkörnyezetben veszélyessé válhat.

Mert sokan úgy értelmezik, hogy a hit és a tudás egymás ellentétei. Hogy hinni azt jelenti: nem tudni. Épp ezért a hithez nincs szükség tudásra. Sokan beleesnek ebbe a csapdába. Hogy a hit egy olyan „könnyű” dolog. Vannak erről szomorú emlékeim. Aránylag jó, négyes fölötti volt az érettségim átlaga (lehetett volna jobb, ha az angolt el nem szúrom), és amikor a teológiára jelentkeztem, valaki megkérdezte, hogy sikerült. Mikor megmondtam, csodálkozott: „Jé, ezzel el tudtál volna menni más egyetemre is…” Mintha a teológia a „futottak még” kategória lenne a tudományok között.

Egyik diákom pedig azért vállalta a hittanérettségit, mert az úgyis olyan könnyű lesz. Nem rakta össze a fejében, hogy amiről négy évben beszélgettünk, tanultunk, filmet néztünk, az negyven tételbe összegyűjtve igenis sűrű, kemény anyag, nem könnyített pálya. Vért izzadt a felkészülés közben. Igaz, utólag hálás lett azokért a hónapokért, amikor ezzel: a hit, a teológia kérdéseivel foglalkoztunk. Sokkal árnyaltabban látja azóta a világot. 

Az emberek agyában ott kísért a gondolat: a hithez nem kell tudás. Csak éppen a bibliai hitfogalom nem azt jelenti, hogy „abban hiszek, amit nem tudok”. Sokkal inkább bizalom. Ha azt mondom, hiszek az ufókban, az jelentheti azt, hogy elhiszem valaminek a létezését, amiről nem tudok biztosat. De ha azt mondom, hiszek a feleségemben, azt elég nehéz lenne úgy értelmezni, hogy „bár nem vagyok róla meggyőződve, de azért elhiszem a létezését”. (Eddig legalábbis még nem tettem fel neki a kérdést: figyelj, te tényleg létezel? El tudnám képzelni a választ.)

Mindannyian a sekélyesség ellen

Benne hinni inkább azt jelenti: bízom benne, rábízom magam, meg vagyok győződve arról, hogy nem csap be. És épp azért, mert bízom benne, szeretnék minél többet megtudni róla, a tetteiről, a személyiségéről. Nem lehet, hogy Istennel kapcsolatban ugyanez van? Hogy hiszünk, bízunk Istenben, és ezért vágyódunk minél többet megtudni róla?

Ha a lelkészek között körülnézünk, azt látjuk, hogy elég sok különböző irányzat él közöttük. Van, aki a dogmatikát, a korai egyház és a reformáció hitvallásait tartja a legfontosabbnak. Mások arra kíváncsiak, hogyan éltek, gondolkodtak a Biblia szereplői és írói. Ismét mások szeretik a hit kulturális oldalát megfogni, vagy arra keresik a választ, hogy ma, a 21. században hogyan lehet hitelesen megszólalni, hozzászólni közéleti vagy személyes kérdésekhez. Más a személyes megélésre teszi a hangsúlyt. Vannak közöttünk ortodox lutheránusok, pietisták, liberálisok, misztikusok, közéleti teológusok. Vitatkoznak is rendesen, néha keményen. Néha igaztalanul sekélyességgel is vádolják a másikat.

Pedig egyvalami azonos bennük: mindannyian (vagy majdnem mindannyian) nagyon mélyen, komolyan veszik a hitüket. Szeretik valamibe mélyen beleásni magukat. Nehezen viselik, ha valaki mindenben sekélyes, ha csak vallásos vagy annak hitt frázisokat pufogtat. A maguk gyarló módján tudják, hogy ami életünk gyökere (a Teremtővel való találkozás), az nem lehet sekélyes.

Hát ezért ajánlom mindenkinek, hogy hallgassa meg ezt a paródiát! Görbe tükörnek is jó: én magam mennyire vagyok megelégedve a sekélyességgel, az innen-onnan összelopkodott gondolattöredékekkel? És ha nekiállsz, és felfejted az egyes poénok hátterét, izgalmas teológiai utazásban is részt vehetsz.

Szóval, Karcsi bácsi, köszönjük, hogy ránk szabadítottad a tanító nénit!

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr8218398793

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_t.png

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása