Kötőszó

„Minden beteg gyógyuljon meg! Minden betegségtől Jézus nevében! Most!” – olvastam egy közösségi oldalon az egyik testvér üzenetét. Különös türelmetlenség és követelődzés süt át ezeken a mondatokon. Nyugtalanít ez a stílus. Egyrészt meg tudom érteni a fájdalom és a törékenység miatti csalódottságát, dühét, másrészt ez a parancsoló, sürgető hang félelmet kelt bennem. Vajon jó úton járunk, amikor mi mondjuk meg Istennek a tutit?

Szerző: Füller Tímea | Fotó: Pexels.com

Van bennem kétség afelől, hogy ez lenne az Isten tökéletes akarata – most. Olyan érzésem van, mint amikor a pénztár közelében lévő cukorkás polc mellett toporzékoló kisgyerekeket látom. Nem túl messze látók ők még. Fogalmuk sincs, mire van igazán szükségük, viszont hangosak.

Nemcsak ebben a testvérben, hanem bennem is vannak ilyen indulatok. Szeretném, ha Isten soron kívül gyorsan elhárítaná rólam és szeretteimről a veszélyeket, bajokat, és elárasztana kellemes és látványos jó dolgokkal. A legtöbb imádságunkban is saját terveinkre kérünk áldást. Ahhoz várunk segítséget, amit mi jónak, hasznosnak látunk, amiről úgy véljük, hogy a javunkat, esetleg még Isten országának az érdekét is szolgálja.

Amikor jól mennek a dolgok, „pörög” a szolgálat, sokan eljönnek az általunk szervezett programokra, sikeresek és népszerűek vagyunk, akkor áldottnak érezzük magunkat. Ha kevesen vagyunk, esetleg betegek leszünk, ha nem sziporkáznak a csodák tűzijátékként körülöttünk, ma is felmerül bennünk a kétely: talán rossz úton járunk. Pedig Isten nem azt ígérte, hogy mindig jól fogjuk érezni magunkat, hanem hogy mindig velünk lesz.

Érdekes, hogy bár ma már elvileg nagy a tolerancia, a fogyatékkal élők mégis sokat szenvednek az őket körülvevő figyelmetlenségtől, tapintatlanságtól. A gyengeség, az eltérő fejlődés, amelyet nem választ, hanem kap az ember, nem annyira elfogadott, mint a szabadon választható dolgok. Most egyrészt feleségül veheti valaki az Eiffel-tornyot, másrészt előfordul, hogy egy orvos beszól – ahogyan ezt mondani szokás manapság – a mozgáskorlátozott nőnek: minek akar gyereket egy ilyen? Átszabathatja a testét valaki, közben meg az autista gyerekemre simán kimondják az iskolában, hogy ő tehet róla, ha bántják. Félelmetes világ ez. Tényleg nem akarnánk betegek, idősek, gyengék lenni benne. De olykor mégis eljön ez is.

Kiabálunk az égre: gyerünk, Isten, cselekedj, de gyorsan! Ránctalaníts, hegek lehulljanak, herpesz elmúljon! Mintha elfelejtettük volna, hogy Jézus tanítványai – azok, akik a legközelebb álltak hozzá – szintén meghaltak. Nem is túl kényelmesen. A mártírhalál nem leányálom.

A Miatyánkban Jézus azt tanácsolja: arra kérjük Istent, legyen meg az ő akarata. Fiatal szerelmesek szoktak így viszonyulni egymáshoz, és nagyon összenőtt idős házasok. „Legyen az, amit te akarsz. Nem, inkább az, amit te!” Nagy bizalom kell hozzá és mély szeretet.

Amikor komolyra fordulnak a dolgok körülöttem, sokszor eszembe jut, hogy mennyire vágyom a békére, a gyógyulásra, a jóra. És ilyenkor felidézem, hogy Isten nálam milyen sokkal jobban akarja azt, ami a legeslegjobb, ami messzire tekintve is igazán javunkra van. Lehet, hogy ez most nem olyan kis édes, mint egy szem cukorka a pénztár mellett, de szeretetből és törődésből fakad.

Persze helye van Istennél a hisztinek is. Ő elbírja, elhordozott bennünket hisztistől, de érettebbek is lehetünk, amikor képesek vagyunk rá. És olyankor imádkozhatunk, mondjuk, azért, hogy legyen meg az a jó, amit ő jónak lát az életünkben. Hosszú távon ez szokott áldásosabb lenni.