Kötőszó

Jane Goodall neve sokaknak ismerősen cseng. David Attenborough mellett ő a természetvédelem egyik leghíresebb „nagy öregje”. Jane – így, keresztnevén, ahogyan mindenki hivatkozik rá – azonban sokkal több, mint egy kutató, aki bemutatja a természet csodáit: csimpánzokat ment, és komoly nevelő munkát folytat alapítványán és intézetein keresztül szerte a világon. Ezáltal gyökeresen megváltoztatta az állatokról és az emberről alkotott képünket. 

Szerző: Kovács Viktor | Fotó: National Geographic Society

Etológusként a hatvanas évektől kezdve figyelte a csimpánzokat, és arra lett figyelmes, hogy a vadon élő egyedek teljesen tudatosan használnak különböző eszközöket, például botokat, köveket. Megfigyeléseit rögzítette, publikálta, amivel (akkor még mindenféle szakmai fokozat nélkül) teljesen átírta az addigi tudományos paradigmát, miszerint az embert az különbözteti meg az állatoktól, hogy eszközöket használ. Ezek után újra kellett definiálni, hogy mit értünk tudományos szempontból állat, ember és eszköz alatt. Ma már ennek a megfigyelésnek és az azt követő tudományos paradigmaváltásnak a ténye biológia-tankönyvekben lefektetett evidencia, de Jane Goodall volt az, akinek ezt köszönhetjük.

Különös aktualitást ad a róla való gondolkodásnak, hogy idén harmadik alkalommal is ellátogatott Magyarországra. Ráadásul nemcsak Budapestre, hanem a veszprémi Pannon Egyetemre is, ahol a Hope – fenntarthatósági kihívások konferencia és rendezvénysorozat főelőadója volt. Ezen a konferencián volt szerencsém részt venni és „találkozni” Jane-nel: az a megtiszteltetés ért, hogy én moderálhattam legújabb könyvének bemutatóbeszélgetését.

A remény könyve

Jane Goodall idén nyolcvannyolc éves. Végtelenül önazonos és harmonikus életének vége felé jár. Ezzel ő pontosan tisztában van, nem véletlen hát, hogy elolvasva magyar nyelven tavaly megjelent könyvét (Jane Goodall – Douglas Abrams – Gail Hudson: A remény könyve – Túlélési útmutató veszélyeztetett bolygónk számára; ford. N. Kiss Zsuzsa; Central Kiadó), az az érzése az olvasónak, hogy egy összegző életműkönyvet tart a kezében.

Olyannyira így van ez, hogy a kötet tanúsága szerint arra a kérdésre, hogy forgat-e a fejében valami újabb nagy kalandot, Goodall ezt a nagyon egyszerű, evidens, de mégis meghökkentő választ adta: „A halált.” Megtörve a „halálos” csendet a teremben, válaszát így indokolta: „Nézzék, ha meghal az ember, vagy nincs utána semmi, akkor mit izgatná magát, vagy van valami. Ha pedig van, amiben én hiszek, akkor lehet-e nagyobb kaland annál, mint hogy megtudja az ember, hogy mégis mi az?” (222. o.)

Jane Goodall nemcsak korából fakadóan, de látásmódja szerint is mindig nyitott volt az újra és a többre. Nem véletlen, hogy a könyvben társszerzőjével, Douglas Abramsszel egész életműve fonalát a remény fogalmára fűzték fel.           

Jane Goodall spiritualitása 

Esszenciális, mégis méltatlanul elhanyagolt terület életműve feldolgozásában a spiritualitás. Pedig pont a remény kapcsán számos példát találhatunk arra, hogy van hite. Ez pedig transzparensen megjelenik A remény könyvében, sokszor csak érintve a témát, de többször egészen explicit módon is.

Amikor példaképeiről, inspiráló személyekről kérdezték, legtöbbször Winston Churchillt emelte ki. Nem csoda, hiszen Jane gyermekkorának meghatározó élménye volt a második világháború, melynek brit hőse egyértelműen az Egyesült Királyság egykori miniszterelnöke.  

Ezen túlmenően azonban nehéz nem észrevenni, hogy további példaképeinek nagy része egyházi személyiség. Desmond Tutu anglikán érsek, Martin Luther King baptista és nem utolsósorban Albert Schweitzer evangélikus lelkész is ott van az inspiráló személyek sorában. Ők – a fenti három példakép – olyan papi személyek voltak, akik az egész világ számára befogadható módon, az igazságosság és egy jobb jövő reményének üzenetével értek el tömegeket, hitelesen megélve a krisztusi lelkületet. Nem csoda, hogy az életművükből nyert inspiráció megerősítette Jane Goodall hitét és spiritualitását.

Albert Schweitzer (Wikipédia)

Velük kapcsolatban kerül elő az első spirituális téma: a lélek. „Mozgató energiám – mondja Jane –, belső erőm onnan nyerem, hogy kapcsolatot érzek egy hatalmas szellemi erővel, amely nagyon jelenvaló számomra. [...] Mi, emberek, akiknek szenvedélyünk meghatározni mindent, ezt a szikrát a bensőnkben a lelkünknek, a lényünknek, a pszichénknek nevezzük. De míg ott ültem az erdő csodáitól körülvéve, úgy tetszett, hogy ez a szikra kelti életre az egészet, a lebbenő lepkétől a folyondárgirlandos óriásfákig.” (154–155. o.)

Nem meglepő, hogy a csimpánzok barátja a teremtés misztériumán keresztül talált rá Istenre, mégpedig mint Teremtőre, és ezt egy sokak számára talán megbotránkoztató fogalommal írja le: spirituális evolúció. Ha azonban az evolúció kifejezés eredeti jelentését nézzük: változást, fejlődést jelent. Jane útnak, fejlődésnek látja az Istenhez való megérkezést, amelyet a saját fogalomkészletével ír le: „A spirituális evolúció [...] a teremtés misztériumáról, a Teremtőről való elmélkedés, annak a kérdésnek a feszegetése, hogy kik is vagyunk, miért kerültünk ide, annak megértése, hogy a bámulatos természeti világ részei vagyunk.” (218. o.) A spiritualitás kapcsán a számára oly fontos tudományos legitimációról is beszél Albert Einsteinre hivatkozva. Douglas Abrams, a kötet társszerzője megkérdezi tőle: 
„– Tehát [...] rábízod magad erre a bizonyos spirituális hatalomra, akármi légyen is, [...] és megnyitod magad egy sajátodat meghaladó bölcsességnek?
– Úgy bizony. Létezik az enyémet messze meghaladó bölcsesség. Annyira fellelkesített, hogy Albert Einstein, a nagy tudós, a huszadik század egyik legragyogóbb elméje ugyanezt szűrte le, teljességgel tudományos alapon. Ő a természeti törvényszerűség harmóniájának nevezte. Nagyszerű definíció.”

Albert Einstein (Wikipédia)

Egyházi példaképek, teremtés, spirituális evolúció, a természeti törvényszerűség harmóniája – mind-mind közel visz bennünket Istenhez, mégsem mondhatjuk, hogy teológiai szempontból konkrétumok a szorosan vett keresztény hit szempontjából. Azonban a könyvet tovább olvasva teljesen nyilvánvaló, hogy Jane Goodall nem állt meg itt. Több bibliai szakaszt is idéz, s feleleveníti a hozzájuk fűződő emlékeit. 

Már a kötet elején, mikor példaképéről és barátjáról, Tutu érsekről beszél, megemlíti, hogy van egy fontos ige, amelyet tőle hallott. Az érsek azt mondta magáról, hogy ő a „reménység foglya” (43. o.). A konkrét szakasz, ahonnan ez az idézet származik, Zakariás próféta könyvében található (Zak 9,12). Tutu szavai nagy hatással voltak Jane reményértelmezésére.

Azonban nemcsak áttételesen, de aktívan is odafordul az ige bátorításához: „A nyomasztó kihívásokkal szemben nagyanyám kedvenc bibliai jelmondata is sokat használt: »Életeden át tartson erőd.« [„…életed végéig tartson ki erőd!” – 5Móz 33,25] Mikor ébren fekszem egy-egy éjjel valamelyik kényes beszédre készülőben, ezt mondogatom magamnak. És jobban leszek.”

Végezetül álljon itt még egy bibliai idézet, amelynek kapcsán Jane összefoglalja hitvallását: „Nézd, nem áll szándékomban bárkit is megtéríteni a hitemre, hogy Értelem van a világ teremtésében, spirituális erő, melyben »élünk, mozgunk és vagyunk«, ahogyan a Bibliában áll [Apcsel 17,28]. Nem tudom megindokolni, miért hiszem ezt – hiszem, és kész. És ez ad bátorságot, hogy tegyem továbbra is a dolgom. [...] Amiről itt most szó van, az én személyes hitem.”

A bolygó nagymamája mesél

Nagyon megindító volt hallgatni az ikonikus szakember előadását élőben. A törékeny idős hölgy felállt a tribünre, és mesélt. Mindenféle szemléltetés, prezentáció és sallang nélkül. Elővette s kitette maga elé Mr. H.-t, az elmaradhatatlan plüssmajmot, és mesélt. Úgy éreztem közben magam, mint az unoka, aki a nagyi ölében ül, és szájtátva hallgatja a fantasztikus mesevilág csodáit… A különbség csak annyi volt, hogy Jane az ENSZ békedíjasaként az egész bolygónak mesélt és mesél, nem csak nekem, és meséje nem kitaláció, hanem a természet igaz meséje.

Jane Goodall nem elméleti ember, a tapasztalat, a megfigyelés és a megosztás hármasa jellemzi őt. Ebben a létmódban pedig minden bizonnyal találkozott a Teremtővel. Nem tisztem megítélni hitének mélységét, és főleg nem a „helyességét”. Példáját, szavait és életét alapul véve viszont bátran kijelenthetem, hogy ha valaki mélységében akarja megismerni a világot, akkor előbb vagy utóbb a Mindenhatóval is számolnia kell.