Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Az ellenség is ember

„A keresztény ember úgy is mint állampolgár, úgy is mint államférfi semmi mást nem tehet és pedig saját józan érdekében, gyermekeinek, hazájának érdekében, minthogy békéért imádkozik s minden erőt bevet azért, hogy a háborút száműzzük a világból.” – írja Fritz Baade közgazdász-politikus. Az ő 1961-ben kiadott, de megdöbbentően aktuális kérdéseket felvető könyvéről írt Zászkaliczky Péter evangélikus lelkész húsvéthoz közeledve, az egy éve tartó orosz-ukrán háború kapcsán.
gr-stocks-iq9sajezkoe-unsplash_2.jpg

Húsvét előtt című versét Babits Mihály az első világháború harmadik évében írta. Ebben nem a háború hőseinek „vak diadalmait zengi”, nem az ágyúk „izzó torkait” énekli meg, és nem a győztest, „kinek minden lépése halál”, hanem azt, aki először el meri mondani azt a varázsszót, azt a százezrek várta szent, embermegváltó, nemzetmegmentő, szabadító drága szót, „hogy elég! hogy elég! elég volt! / hogy béke! béke! / béke! béke már! / Legyen vége már!” S ha „ronggyá szétszakad” ajka, akkor is ezt énekli, a békét, hogy vége legyen a gyilkos harcnak: „…a szegény hős pihenjen, / szegény nép reméljen. / Szóljanak a harangok, / szóljon allelujja! / mire jön uj március, / viruljunk ki ujra!” Az izzón szenvedélyes hangú vers 1916 húsvétján vágyakozás a szabadító béke után: „Testvérek, ha tul leszünk, / sohse nézünk hátra! / Ki a bünös, ne kérdjük, / ültessünk virágot, / szeressük és megértsük / az egész világot…”

Az egy évszázad utáni húsvéti ünnep előtt most a szomszéd országban izzanak az ágyúk torkai. A már több mint egy éve tartó orosz–ukrán háború a közmédia szóhasználata szerint is egyre brutálisabbá válik. Félnünk kell a kiterjedésétől, és együttérző iszonyattal nézzük a romsivataggá tett városokat, a hordágyakon szenvedő sebesült katonákat, az összekapkodott holmijukat cipelő menekülteket, a hullazsákokban szállított halottakat, a koporsókban fekvő gyermekeket és a felettük zokogó hozzátartozókat. De mi nem csak a költővel értünk egyet, amikor kimondjuk, hogy elég volt, és legyen „béke már”. Nekünk Jézus Krisztus Urunkra kell néznünk, aki az emberi háborúkra két évezred óta mindmáig érvényesen hirdeti: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet” (Mt 5,9), és nekünk a Hegyi beszéd másik igéjét kell a háborútól terhes világ számára meghirdetnünk: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9)

Jézus szándéka szerint nem elég vágyakozni a béke után, hanem munkálni, teremteni kell a békét, tanítványainak közre kell működniük abban, hogy az emberek között béke legyen, vagy a béke helyreálljon a földön.

Fritz Baade professzornak, a Kieli Világgazdasági Intézet egykori vezetőjének 1961-ben jelent meg magyarul Versenyfutás a 2000-ik évig című könyve. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó adta ki, ami önmagában is utal a könyv tartalmára: a világ páratlan gazdasági fejlődésének lehetőségeire, a világméretű gazdasági verseny esélyeire a népesedés, a termelés, a technikai fejlődés és a kulturális élet különféle területein. Közgazdasági érvei meggyőzően szólnak arról, hogy az ezredfordulóig még hátra lévő négy évtizedben legyőzhető az éhínség, megnyerhető a szegénységgel szembeni harc, és az élet mindenki számára emberhez méltó lehet. Ugyanakkor az eszményinek megrajzolt jövő nem utópia számára. A tudós szerző ugyanis nem fantaszta, légvárakat építő személy, amit könyvének alcíme is jelez: A jövő nagy kérdése: földi paradicsom vagy az emberiség pusztulása.

A tényekkel józanul számoló szerző könyve utolsó fejezetének címében felteszi a kérdést: Megéri-e az emberiség a 2000. esztendőt? A kérdésre adott válaszában reális esélyként számol azzal is, hogy az emberiség az eszményi jövő választása helyett megsemmisíti önmagát egy háborúban – hiszen korunk fegyverei borzalmasan hatékonyak. Ezért, ha lehet reménysége a világnak – olvasható a kötet végén –, az egyedül Jézus tanítása: „Boldogok a szelídek, mert ők bírják a Földet.”

A szerző így fejti ki állítását: „A keresztény mint keresztény örvendhet annak, hogy most végre komolyan veheti és követheti Krisztus tanait úgy, amint a hegyi beszéd hirdeti, másrészt viszont ezek a tanok döntő segítséget nyújtanak az egész emberiségnek, amikor választania kell a pusztulás és ama új világ között, amely valóságos földi paradicsommá válhat.” Majd kifejti az akkori – hat évtizeddel ezelőtti, de mindmáig érvényes – hétköznapi gyakorlat számára: „Az ige, hogy »szeressétek ellenségeteket«, sokáig csak vasárnapi prédikációként hatott, anélkül, hogy a hétköznapok számára bármilyen gyakorlati jelentősége lett volna. Ma a reálpolitika jelszavává válik ez, és aki túlságosan szigorúnak és igényesnek látja ezt a jelszót, az legalább barátkozzék meg azzal a pótlékkal, amit az újabb irodalom ad helyette: »az ellenség is ember«. Az emberiségnek az a reménye, hogy gyermekei megérik a 2000. esztendőt, jelentősen növekszik, ha azt remélhetjük, hogy a világ döntő politikusai Keleten és Nyugaton egyaránt legalább ezt a szerényebb igazságot belátják.”

Végül így válaszolja meg könyve alapvető kérdését: „A legszebb azonban, amit a hegyi beszéd a ma élő embereknek a következő generációk előtt álló problémákkal kapcsolatban mond, a boldogságról szóló egyik ige: »Boldogok a szelídek, mert ők bírják a Földet«. Nem tudjuk – igazán nem tudjuk! – hogy ez a Föld 2000-ben fennáll-e még, vagy pedig valamilyen gonosz atomjáték ismét életet nem tűrő káosszá változtatja a Föld nevű bolygót. […] De ha van remény, hogy fennmarad a Föld olyannak, amelyen érdemes élni, […] akkor egy dolog világos: csak a szelídek bírják majd ezt a Földet.”

Ezekkel a mondatokkal, Jézus el nem múló érvényű szavaival fejeződik be a hat évtizede megjelent közgazdasági könyv. A politikában hidegháborúnak nevezett évek időszakában felhalmozott atomfegyverek mennyisége már akkor képes lett volna többszörösen elpusztítani az egész Földet.

A kései könyvismertetést A kereszténység nagy korszaka című fejezetre történő utalással zárom. Ez a rész – jelentős tartalmával együtt – kimaradt Fritz Baade könyvének magyar fordításából. Erre a megjelenés éve akár magyarázattal is szolgálhat. A hiányzó részt Szabó József püspök fordításában őrzöm, akit a Rákosi Mátyás diktátori hatalma és irányítása alatt ülésező zsinatunk döntése fosztott meg hivatalától.

A magyar cenzúra által elhallgatott fejezetben a szerző tragikusnak nevezi azt az órát, amikor a kereszténység államvallássá lett. Üldöztetése korábbi időszakában rendben volt önmagával. A fordulat akkor következett be, amikor – a legenda szerint – 312-ben, a Milvius hídi csata előtt Konstantin császár látomásában egy kereszt jelent meg, ezzel a felirattal: „E jelben győzni fogsz!” Baade így folytatja: „Erre katonáinak pajzsára ráfestette a keresztet, varázsjelként is, mint amely képesíti őket, hogy vele több ellenséget tudjanak agyonütni, mint nélküle tudnának. A csatát megnyerte, s ezzel első ura lett Kelet-Rómának és Nyugat-Rómának egyaránt.”

Az államvallássá nyilvánítással az összes keresztény – az egyszerű polgár éppúgy, mint az államvezető és a lelkész – tragikus helyzetbe került. „Krisztus parancsának engedelmeskedjenek, aki az ellenség szeretetét parancsolja, vagy az állam parancsára megöljék azokat, akiket az állami vezetés jelöl meg ellenségül?” A szerző természetesen elismeri, hogy a történelem során a népek sokszor kényszerültek jogos önvédelemre. „Ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy az »ellenség« állami parancsra történő megölése mindig Krisztus parancsa elleni bűn volt, és a fegyverek megáldása mindig Isten-káromlás volt és lesz.”

S a végső következtetés a fejezetben: „A keresztény ember úgy is mint állampolgár, úgy is mint államférfi semmi mást nem tehet és pedig saját józan érdekében, gyermekeinek, hazájának érdekében, minthogy békéért imádkozik s minden erőt bevet azért, hogy a háborút száműzzük a világból.” S ha ez bekövetkezik, „a keresztények a kereszténységet egészen új formában kapják ajándékul: olyan korszak van előttünk, amelyben végre öröm lehetne kereszténynek lenni”.

Korunk nyugtalanító kérdése, hogy világunk meg fogja-e élni azt a korszakot, amely az emberek elpusztítására indított háborúk helyett elismeri, hogy az ellenség is ember, Isten gyermeke. Ezért ne maradjon el imádságainkból: „Urunk, add, hogy belássák az egymásnak feszülő népek, hogy a földet csak a szelídek örökölhetik. Emlékeztesd világunkat, hogy azok a boldogok, akik békét teremtenek, mert egyedül ők méltók arra, hogy Isten fiai legyenek.” Hivatásunkban pedig – keresztény állampolgárként és keresztény államvezetőként – erősítsen bennünket Babits Mihály egy másik, Zsoltár gyermekhangra című versének üzenete is, amelyben a költő a béke végső forrására is rámutat: „Az Úristen őriz engem / mert az ő zászlóját zengem. // Ő az Áldás, Ő a Béke / nem a harcok istensége. // Ő nem az a véres Isten, / az a véres Isten nincsen. // Kard ha csörren, vér ha csobban, / csak az ember vétkes abban. // […] S kell, hogy az Úr áldja, védje / aki azt énekli: Béke.”

Borítókép: Unsplash.com/GR Stocks

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr8418065992

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása