Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Mindig poén?
Nyílt levél egyik barátomnak

Szia, bocs, hogy félbeszakítottam a messengeres beszélgetésünket, sok minden közbejött, meg hát át is akartam gondolni a témánkat. A végén rájöttem, hogy megszületett gondolataim jócskán túlléptek levelezésünk kezdőkérdésein, ezért – ha már úgyis meg kell írnom ezt a cikket – inkább így, név nélkül, de nyílt levélben írom le gondolataimat. Remélem, nem baj. Vedd úgy, hogy ezt már nem neked írom, hanem magamban tűnődöm.

Szerző: Hegedűs Attila
orkun-azap-3fnu_aajo8e-unsplash.jpg

Szóval ott kezdődött az egész, hogy pár hete egy közismert idős ember halálának hírére te egy rövid, poénos megjegyzést tettél közzé. Nem volt benne semmi sértő, megalázó, egyszerű szóvicc volt az egész, mégis kínos érzés volt olvasni. Emiatt írtam neked privátban, így alakult ki később félbeszakadt beszélgetésünk.

Mindig is odavoltam a humorodért, már kamaszkorunkban is. Éles, néha kissé (?) csípős megjegyzéseid pontosak voltak. Most mégis feltettem a kérdést: ez meg mire jó? Nem azt mondtam, hogy nem szabad, hogy kegyeletsértő (szerintem nem az, mások szerint lehet, hogy igen), azt sem, hogy ízléstelen. Egyszerűen értelmetlen. A kérdésem ez volt: miért kell mindig humorosnak lenni? Innen indult el a beszélgetésünk.

Mindig valamilyen

Elárulok egy titkot. Nem szeretem azokat, akik nagyon valamilyenek. Nehezen tudok mit kezdeni azokkal, akik mindig ugyanolyanok, mondjuk, fennköltek, magasztosak.

Miközben nagyon hálás vagyok a hazámért és az anyanyelvemért, amelyben otthon lehetek, nevetségesnek érzem azokat, akik annyira hazafiak, hogy semmi másból nem áll az életük, mint hogy napi huszonnégy órában könnyes szemmel gondolnak hazánk sorsára, akik – Örkény szavaival élve – „azonkívül, hogy magyarok, nem foglalkoznak semmivel, mert ez teljesen igénybe veszi az idejüket”.

Nem szeretem a mindig kegyeseket, akik a strandra is Bibliával járnak – és nem azért, mintha nekem nem lenne az életem alapja az Istennel való találkozás. Az öncélú kegyeskedés látványa illetlen vigyort csal arcomra.

Nem szeretem a mindig okoskodókat, mindig filozófiai kérdéseken töprengőket, mindig elvontan gondolkodókat. Iszonyú nehéz lehet az ilyen emberrel együtt élni – kérdezd csak meg a feleségemet. (Na jó, igyekszem megváltozni.)

Általában nem szeretem, ha valaki beleragad egy szerepbe, mindig mindenre ugyanaz a válasza: a honfibú, a kegyeskedés, az okoskodás vagy bármi hasonló. Ebben szerintem te meg én egyetértünk. Csakhogy én ebbe beleszámítom azt is, ha valaki mindig poénos, humoros, kényszeresen bizonyítja, hogy a humor, az irónia fegyverét mindig keze ügyében tartja. Mindig humorosnak vagy groteszknek lenni éppolyan unalmas, mint mindig fennköltnek vagy mindig alázatosnak. A pátosz teljes beleélést jelent, nem engedi, hogy az ember egy pillanatra is kívülről lássa önmagát. Az irónia állandó kívülállást jelent, egy pillanatra sem engedi, hogy az ember azonosuljon a helyzettel. Mindkettő korlátoz a maga módján.

Közös kedvencünk, a groteszk irodalom legnagyobb magyar képviselője, a már említett Örkény István is megengedte magának, hogy ne legyen mindig groteszk, olykor egyszerűen csak megállt az élet és a halál nagy kérdései előtt. Van olyan félig megírt regénye, amelyet éppen azért hagyott befejezetlenül, mert rájött, az ábrázolni vágyott emberi sors mélysége sokkal nagyobb, mint hogy azt be tudná fogadni, és nem akarta a groteszk, az irónia segítségével „kezelhetővé” tenni – inkább otthagyta az egészet.

Mindennek rendelt ideje van…

Nagyon szeretem az Ószövetség egyik figuráját, a Prédikátort, aki öregkorára rájött arra, hogy igazából semmit nem lehet megúszni, se vallásosságunk, se tetteink nem óvnak meg azoktól a szépségektől és krízisektől, amelyeken túl kell esnünk. Egy dolgot lehet: megélni az örömöt és a bánatot és bízni abban, hogy az egészet úgy, ahogyan van, Istentől kapjuk. Ez a Prédikátor írja könyvében, hogy mindennek rendelt ideje van: nevetésnek és sírásnak, örömnek és bánatnak, születésnek és halálnak. Ha mindennek megvan a maga rendelt ideje, miért hisszük, hogy van olyan alapállapot, módszer az életre, amely mindig a helyén van? Miért hisszük, hogy jó, ha mindig humorral, iróniával közelítünk a dolgokhoz? Nem válhat-e a groteszk, a kívülálló irónia éppolyan pózzá, mint az, amit kinevet? Nem mondom, hogy legyünk mindig elfogódottak, patetikusak. Viszont az állandó irónia is bezár minket. De szerintem van egy harmadik megoldás. A csend.

Amikor egyszerűen nincs véleményünk, nem kommentálunk semmit, nincs állásfoglalás, nincs okosság és okoskodás. Ez nem jelent felvett pózt. Csak éppen megállunk a teremtett világ előtt, annak minden csodája és tragédiája előtt, és elfogadjuk, hogy mi ezt az egészet nem tudjuk véleménybe csomagolni. Marad az, hogy csöndben maradunk. És a halállal való találkozás pont ilyen alkalom.

A humor mint szkafander?

Óvatosan nyúlok a kérdéshez, de a leveledben még valamit írsz: mivel vallod, hogy nincs istened, neked egy segítséged van az élet és a halál elviseléséhez: a groteszk, az irónia, amely nem azonos a vidámsággal. Mint írod, neked ez a módszered/ideológiád az élet elviseléséhez, a szkafander, hogy ezt a földi létet el lehessen viselni.

Nehéz erre válaszolni. Kívülről úgy tűnhet, hogy az istenhit is csak ideológia, menekülési útvonal. De én belülről ezt nem így élem meg. Inkább úgy, mint egy keretet, amelyben lélegzem, élek, megélem az életet – amihez nem kell szkafander.

Lehet, hogy azért, mert most különös helyzetben vagyok: időm nagy részét életüket kezdő fiatalok és életüket befejező idősek között ingázva élem. Megtapasztalom, érzem, hogy az életem ajándék, minden nyavalyájával és örömével együtt, és amikor abba kell hagyni, akkor annak adom vissza, akitől kaptam. (Persze ezt azért nem tudom ilyen nyugodtan mondani, ha tragikus módon meghalt fiatalok mellett kell megállnom.) És mivel tőle kaptam, rábízhatom azt is, ami utána jön.

Nem vagyok annyira nagyképű, hogy kijelentsem, nem félek a haláltól. A lélektan szabályai rám is érvényesek, és ha majd egyes szám első személyben találkozom az elmúlással, a tagadás, a düh, az alkudozás, a bánat és az elfogadás lépcsőin nekem is végig kell mennem. De most azt érzem, nem rettegek tőle. Annyira biztosan nem, hogy mindenáron ki kelljen gúnyolnom.

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. február 5–12–i 88. évfolyam 5–6. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr5518044306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet1314_tr_1.png

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása