Kötőszó

Közeledik a „farsang farka”, vagyis a vízkereszttől húshagyókedd éjfélig tartó táncos, tarka időszak vége, a böjtnek megágyazó világi vigalom. A tél- és féleleműző farsang szekuláris ünnep, melynek ősi hagyományai a pogány ókorba nyúlnak vissza. A metamorfózissal, a lakomával és a lakodalommal, a világi rend kifordításával, a „bolondság teológiájával” azonban találkozhatunk a Biblia lapjain is. Ugyanaz a lelki igény, amely világi színtereken a farsangot is életre hívta, valamilyen formában felfedezhető a keresztény hagyományban is. Ennek nyomába eredünk – lehullajtva az álarcokat.

Szerző: Kinyik Anita

A farsangot saját (világ)képére, kedvére formálhatja, a gazdag népi hagyományból meríthet, aki vágyik az önfeledt szórakozásra. Mert az örömhír embere, Isten szeretetének hirdetője – kiváltképp a derűjéről és humoráról híres Luther Márton örökségének követője – nem hihet olyan bigott, farizeus híreszteléseknek, hogy a farsangi mulatozás ördögtől való volna. (Még ha a busók szarvas, busa feje alól ki is lóg az ördögpata.)

Fontos megjegyeznünk, hogy Jézus első csodatétele a kánai menyegzőn a víz borrá változtatása volt. A bor a kereszténység fontos szimbóluma, itt elsősorban lakodalmas, életigenlő mivoltát hangsúlyozzuk. A borfakasztás „farsangi” gesztus: Isten Fia megszánta az ünneplőket, és adott nekik jó kedvre hangolót bőséggel.

Az átváltozás, a metamorfózis – a maszk, jelmez, álarc viselése és a mögötte való elbújás – a farsang olyan jelensége, melynek lélektani mélysége van. Az ember elemi erővel vágyik arra, hogy más bőrébe bújhasson, illetve talán pontosabb, ha azt mondjuk: kibújhasson a saját bőréből. Ennek egzisztenciális vonatkozásai vannak: így egyrészt elbújhat a világ szeme elől, másrészt elmenekülhet léte szorongató kérdései, a mindennapi taposómalom nyomasztó valósága elől. Igen ám, de Isten szeme elől elbújni nem lehet…

Az idő megállítása, a földi köpeny lecserélése a profán farsang alkalmával csak illúzió, játék, a keresztény hagyományban viszont valóságos ígéret. Ünnepeink lényege, hogy kiemelnek a hétköznapokból, ittlétünket megszentelve, beemelve a transzcendencia világába. Az ünnepek alkalmával jó esetben megnyílunk, elengedünk, lezárunk, megtisztulunk és újrakezdünk. A keresztény liturgikus naptár ünnepei ritmust adnak az évnek, és lehetőséget a megpihenésnek. A farsang értelemszerűen nem szerepel a liturgikus naptárban. A keresztény ünnep istentisztelet, mert ott az érkező Istennel találkozunk, míg a világi ünnepeken az ember a kiindulópont. De számos keresztény közösség megünnepli a farsangot a világitól eltérő hangsúlyokkal.

Hogyan közelíthetünk hát biblikusan a farsanghoz? Az Írás előtt két fontos írást említenék. Az idén kétszázötven éve született Csokonai Vitéz Mihály „fársángi” vígeposzában a nem éppen kellemes külsejű vénkisasszony, Dorottya – kisebb felvilágosodás korabeli feminista szabadságharc után – sudár leánnyá változik, és (hősies kiállását némiképp hiteltelenítve) „megigazulva” férjhez megy. Egész biztos, hogy a farsangi időszak kedvezett a harcos dámák diadalának: akkor és ott rés, tér nyílt az igazság kimondására, a bemerevedett viszonyok lazítására, a gyengék erejének megmutatására. Miért? Mert a farsang a kifordítás, átfordítás misztikus világa, ahol nem érvényesek a hétköznapi valóság, a profán világi rend szabályai.

Az idén kétszáz éves Himnusz szövegében található sorok – „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel…” – értelmére a Kötőszó blog tavaly készült farsangi podcastjában Gáncs Péter, a Déli Evangélikus Egyházkerület nyugalmazott püspöke is felhívja a figyelmet. A Kölcsey Ferenc által életre hívott „lírai én” áldáskérése korántsem a földi jóllétre, a földi javak birtoklására vonatkozik, hanem arra, hogy „Isten bőséggel árassza ránk jókedvét, kegyelmét” – fogalmaz a püspök. Ebből következik egyrészt, hogy Isten kegyelemmel és szeretettel fordul az emberhez, másrészt, hogy Isten jókedvű.

Ez utóbbi tételt igazolja többek között Kamarás István vallásszociológus-író, római katolikus akadémiai doktor sajátos hitvalló aktusa, amellyel megalapította az Ordo Joculatorum Dei, azaz az „Isten bohócai” – még ma is működő – rendet, hivatkozva a világtörténelem szent bolondjaira (például Szent Ferencre), a nevetés (megtisztító) hatalmára és persze arra is, hogy Isten az embert jókedvében teremtette. 

Merthogy a mindenféle földi álarcosbálok közepette – a kényszerű maszkos évek után különösen is – fontos megjegyezni, hogy farsangkor eltakart arcunk emberségünk (érzéseink, gondolataink, személyiségünk) legkifejezőbb része. Az álarcok ugyanakkor mindig nyitva hagynak egy területet, és ezzel átjárhatóságot biztosítanak a két világ között: a szemek egy része minden álarc mögött látható. A szem az érzékelő, mely meglátja, és a tükör, mely megmutatja a másik embert önmagának. Az álarcok mögött a szem adja a kapcsolódás lehetőségét. Ha csak magunkra öltjük a jókedv maszkját, szemeinkből kiolvasható valódi lelkiállapotunk ezzel nem rejthető véka alá. Ezért lehet az, hogy bár a bohóc szája széles vigyorra húzódik, szemei mégis sírnak. A bohóc hagyományosan (nem keresztény szemszögből) amolyan két világ között álló hírvivő, közvetítő lüke alak, aki sokkal mélyebb és több, mint amilyennek mutatja magát.

A bohóc szinonimája a bolond, mely kifejezés többször is feltűnik a Bibliában. Itt Pál apostol Első korinthusi leveléből idézünk: „Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket…” (1Kor 1,26–27)

Vagyis a keresztény „lüke alakok”, a világ szemében bolondok, a bohócok Isten kiválasztottai, országának és kegyelmének hirdetői – hol sírással, hol nevetéssel, hol maszkkal, hol anélkül, nem csak a farsangi időszakban. A dolgok mögé nézésre, a valódi értékek, az el nem múló örömök keresésére és mindenféle hétköznapi jelmezünk elhagyására, Isten által feltétel nélkül elfogadott önmagunk vállalására hívnak.

Nyitókép: Pixabay.com