Kötőszó

Az a típus vagyok, aki kimaxolja a fesztiválokon való részvételt. Igyekszem a rendelkezésre álló időbe annyi programot belesűríteni, amennyit csak tudok, hogy a végén úgy érezzem: jól használtam fel a lehetőségeimet.

Szerző: Adámi Mária | Borítókép: Magyarkuti Kati

Most először viszont másként volt. Egy komolyabb megfázásból lábadozva érkeztem Gyulára, azzal az utasítással, hogy lehetőleg a hangomat is kíméljem. Fizikailag sem éreztem magam a teljesítőképességem csúcsán. Rákényszerültem, hogy az idei Szélrózsámat egy kicsit lazábbra vegyem: a mozgalmas, zajos események helyett a nyugodtabb, elvonulósabb alkalmakat keressem, a hangos éneklés képességének hiányában csak figyeljek, és hallgassak csendben. Így a jelszó az lett: Szélrózsa light.

Jól összecsengett ez az élményem Grecsó Krisztián történetével, aki mindjárt csütörtök délelőtt a nagyszínpadon mesélt a HPV által okozott fej- és nyakrák rákényszerítette, hónapokig tartó némaságról és az azalatt megélt különleges tapasztalatokról.

Fotó: Magyari Márton

Számomra is kiderült, hogy milyen jól meg tudom értetni magamat másokkal egyszerű kézjelekkel, és az is, mekkora értéke van egy pohár forró teának – főleg, ha sehol sem találtam a találkozó területén. Megtanultam, hogy lehet hang nélkül, tátogva dicsőíteni, és azt is érzékeltem, milyen nehéz nem megszólalni a csoportos beszélgetésben (volt, hogy nem is bírtam ki).

A pörgés helyett a lelassulás helyszíne lett számomra az idei Szélrózsa. De saját helyzetemtől függetlenül valahogy az volt az érzésem, hogy az egész fesztivál ilyenre sikerült. Mintha négy év kihagyás után fokozatosan kellene visszatalálnunk a közösség és az együttlét élményéhez. Mintha mindenki egy kicsit óvatosan, tartózkodón közelítene. Mintha mindannyian lazábbra vettük volna a találkozót, hogy a rohanás és a programdömping helyett egyszerűen csak élvezzük, hogy újra itt vagyunk, örüljünk az ismerősökkel való beszélgetéseknek, leüljünk egy kávé mellé a rég nem látott barátokkal, és meghallgassuk őket.

Kiszakadva a teljesítménykényszerből, a lehetőségek minél jobb kihasználásának mókuskerekéből, azt éreztem, mintha most mindenre lett volna időm. Volt időm arra, hogy körbejárjam a fesztivál egész területét, bekukkantsak az oviba és a kézművessátorba, lődörögjek a lehetőségek piacán, felfedezzem a Luther Kiadó és a Szélrózsa-shop kínálatát… Volt időm, hogy megcsodáljam a víztoronyra vetített világító feliratot a felhős ég hátterén és a torony és a színpad templommá összeolvadó sziluettjét. Volt időm, hogy koncerteken és fórumbeszélgetéseken vagy éppen focimeccsen üldögéljek. Volt időm, hogy elgondolkodjak az áhítatok üzenetén. Nem kellett rohannom, mégis minden belefért.

Az utolsó csoportos beszélgetésen, szombat délelőtt Mária és Márta történetével foglalkoztunk. Arra jutottunk, hogy itt nem feltétlenül az introvertált és az extrovertált személyiségtípusról van szó, inkább két különböző viselkedésmódról. Mária létemre én is lehetek „mártás” bizonyos helyzetekben. Viszont érdemes figyelni arra, hogy a mindenből kimaradás félelme (fear of missing out, FOMO) miatt le ne maradjunk az igazán fontos dolgokról. A lényegről, amely Jézus jelenléte. Aki közöttünk volt az idei Szélrózsán is. Aki arra vár, hogy ne elrohanjunk mellette, hanem leüljünk a lábához, figyeljünk rá, és időt töltsünk vele.

Akkor megadatnak az olyan pillanatok, mint amilyen a szombat esti Taizé-áhítat végén történt: megszólalt az áldás, elhangzott az utolsó dal, de senkinek sem akaródzott felállnia. Percekig csak ültünk együtt a csendben, a kezünkben égő gyertyák lángját figyelve.

Az angol light szónak egyébként van egy másik értelme is. Azt jelenti: fény.