Kötőszó

A kor, amelyben élünk, újra felfedezi a törzsi gondolkodásban rejlő erőt, amely tömegeket képes mozgatni. Alapja, hogy vagyunk „mi”, a jók, és vannak „ők”, a rosszak. Megértésre, elfogadásra, reflektálásra, értékelésre, gondolkodásra nincs szükség. A képlet egyszerű: ők vagy mi! A „mi” meghatározásához azonban alapvető, hogy tudjuk, kik is vagyunk valójában. Evangélikus indentitást kutató kérdőívet készített a hittudományi egyetem.

Szerző: Kovács Viktor evangélikus lelkész

A különböző tudományágak többféleképpen osztályozzák az emberiség történetét. A klasszikus történelmi időszakok szerinti felosztást – őskor, ókor, középkor, újkor, legújabb kor – nézőpont és tudományterület szerint tovább lehet cizellálni (pl. vaskor, érett középkor, felvilágosodás stb.). Eszmetörténeti szempontból a legegyszerűbb és legkevésbé bonyolult szakaszolás három részre osztja az emberiség történetét: premodern, modern és posztmodern korszakra. Hogy ezeknek hol húzódik a határuk, az a mai napig viták kereszttüzében áll, de talán a legáltalánosabb, hogy a premodern vége és a modernitás kezdete valahol a reneszánsz és a reformáció közelébe helyezhető, a posztmodern pedig a második világháború végével kezdődött el. 

Alaptézis, hogy e három időszakban alapvetően másképpen gondolkodtak az emberek. Nagyon leegyszerűsítve: a premodernben nem feltétlenül reflektáló módon közelítettek a dolgokhoz és eseményekhez, csupán akként, amilyenek azok voltak – az érvényes tudattartalmak azonosak voltak egy csoporton belül. Ezt nevezik törzsi gondolkodásnak. A modernitás korában ezzel szemben elfogadottá vált, hogy lehet különbözőképpen gondolkodni („ahány ház, annyi szokás”). A posztmodern szerint pedig már valójában nem a külső dolgok, hanem csakis azok a belső képzeteink valóságosak, amelyeket saját nézőpontból, „idebent” látunk.

Sokak szerint azonban a 21. század első éveiben vége szakadt a posztmodernnek, és ma már a posztposztmodernben élünk, azaz a modernitás utáni utáni világban. Hogy milyen is valójában ez a kor, azt most még nem tudjuk ugyan meghatározni, hiszen benne élünk, még tart, ezért nem tudunk róla olyan objektivitással szólni, mint ahogyan azt majd egy bizonyos időbeni távolság ki fogja alakítani számunkra a jövőben.

Ami viszont már most bizonyos, hogy a posztposztmodern nem szégyenlős. Nem akar újat, nem akar feltalálni, csupán hasznot, funkcionalitást akar,  legtöbbször a profit, a hatalom vagy más cél érdekében. Éppen ezért bátran visszanyúl az előző korok – úgy tűnik, mégsem – meghaladt gondolkodásmódjához. Ez a törzsi gondolkodás a legerősebben talán a 21. század reneszánszában érhető tetten. A posztposztmodern újra felfedezi a törzsi gondolkodásban rejlő erőt, amely tömegeket képes mozgatni. Alapja, hogy vagyunk „mi”, a jók, és vannak „ők”, a rosszak. Megértésre, elfogadásra, reflektálásra, értékelésre, gondolkodásra nincs szükség. A képlet egyszerű: ők vagy mi!

A posztposztmodern egyik legfontosabb ki- vagy ki nem mondott fogalma az identitás. Maga az identitás szó azonosságot, önazonosságot jelent. Magyarul, hogy ki vagyok én? Minden embernek van identitása, amely sokféle részidentitásból tevődik össze: nemi identitásból, nemzeti identitásból, kulturális identitásból, családi identitásból… – és még sorolhatnánk. És létezik vallási identitás is. A modernitás időszakában és még a posztmodern első évtizedeiben is az ember identitásának a vallási identitás volt az egyik olyan összetevője, amely még a premodern törzsi gondolkodáshoz kötötte őt. Nagyon élénken él bennem mélyen hívő katolikus nagymamám története, aki felettébb színesen tudta elmesélni, milyen mozgalmas volt a vasárnap abban a hajdúsági kisvárosban, ahol felnőtt. Reggel templomba mentek az ifjak, majd onnan a kocsmába, utána pedig a település reformátusokkal határos utcáiba, ahol a hasonszőrű és hasonlóan – templommal és borral – megtalpalt kálvinista ifjakkal jól összeverték egymást még ebéd előtt… 

Ez ma már nincs így, hála Istennek!

És bár vannak olyan távoli helyek, ahol a vallási identitás erőszakot szül, és vannak olyan közeli helyek, ahol a vallást a törzsi gondolkodás eszközévé kívánják silányítani, azért ma már a vallás talán mégsem szerepel az ember és ember közötti feszültség TOP 10-es listáján. Ismételten: hála Istennek!

Jóllehet a kutatások azt mutatják, hogy magánjellegűvé – és így a mi környékünkön kevésbé konfliktusossá – válásával jóval hátrább sorolódott a vallási identitás a többi (nemi, nemzeti, stb.) identitás körében, mégis nagyon fontos minden egyén és közösség, így az egyház számára is, hogy tisztában legyen saját identitásával. No nem azért, hogy aztán törzsi totemmé formálja, és hadba vonuljon alatta az „ők” ellen, hanem azért, hogy tudja, ki is ő, tudják, kik is ők, tudjuk, kik is vagyunk „mi” valójában. Mert csak akkor tudunk igazán kapcsolódni is a másikhoz, ha tudjuk, kik is vagyunk „mi” valójában!

Az utóbbi, a jó kapcsolódás érdekében elindult egy kutatás az Evangélikus Hittudományi Egyetem szervezésében. A dr. Pángyánszky Ágnes vezette és dr. Szabó B. András és jómagam kíséretével folyó gyülekezetépítés-kurzuson részt vevő teológus-lelkész szakos hallgatók ötletei és kérdései alapján összeállítottunk egy nagyon izgalmas kérdőívet, amely a vallási – azon belül pedig leginkább – a felekezeti identitásunkra kérdez rá. Kik vagyunk mi, keresztények? Kik vagyunk mi, evangélikusok és nem evangélikusok? Hogyan állunk az egyházhoz, a hithez, az imádsághoz, a Bibliához, a hagyományokhoz? Honnan származik hitünk és vallásgyakorlásunk megléte és mibenléte?