Kötőszó

Ezen a hétvégén örök élet vasárnapja következik egyházunkban. Ezen a napon lezárunk valamit, nevezetesen az egyházi évet. Egyben elköszönünk mindazoktól, akiket ebben az egyházi esztendőben kísértünk el utolsó földi útjukon.

Szerző: Homoki Pál

A polgári időszámítással szemben az egyházi év nem január 1-től december 31-ig, hanem ünneptől ünnepig tart. Kezdőnapja advent első vasárnapja, amikor számos otthonban meggyújtják az első gyertyát az adventi koszorún, és gyermekek milliói nyitják ki az első kis ablakot az adventi kalendáriumban. A záróalkalom szintén meghitt, de más miatt. Nem a kezdet reménysége fogalmazódik meg benne, hanem sokkal inkább az elengedés, a békesség keresése, a megnyugvás. „Ez egy igazi sírós nap”, ahogyan ezt egy óvodás kisgyermek jellemezte egy alkalommal.

Ezen a vasárnapon számos evangélikus gyülekezetben összehívják a gyászolókat, emlékezőket, meghúzzák a templomok harangjait, és a harang szava mellett felolvassák mindazok nevét, akiktől elköszöntek a megelőző időszakban, majd közösen mécsest gyújtanak emlékükre.

Miért tesszük mindezt? A lelkünk miatt. A megnyugvás és a lezárás miatt. Azért, mert a keresztény ember az augustinusi időfogalom értelmében hisz abban, hogy minden létezőnek van kiindulási és ebből következően végpontja is az időben. Az ember földi életének is. Megszületünk és meghalunk. Halálunk után pedig földi életünk befejezésével vagy az örök élet, vagy az örök halál vár ránk. Olyan feszültség, olyan teher ez, amely ott van mindhárom nagy monoteista, azaz egyistenhívő vallásban. Részleteiben nyilván másként gondolkodik róla az iszlám, amely szerint hétszintű mennyország van, és másként a zsidóság – alapgondolatuk mégis azonos a kereszténységgel: egy földi életünk van. Itt, ebben az egy földi életben kell helyes és jó életet élnünk.

Ebből a feszültségből keresi a kiutat a távol-keleti reinkarnáció, a lélekvándorlás gondolata. Ha itt és most nem is sikerül, semmi baj, meghalok, újjászületek, és majd a következő életemben ismét nekifutok. Egyes vallásfilozófusok szerint az indiai kasztrendszert, hihetetlen társadalmi különbségeivel, a reinkarnáció tartotta meg mindmáig. Minek lázadjak, minek harcoljak, miért legyek elégedetlen, hiszen majd a sokadik újjászületésem után lehet, hogy én leszek a maharadzsa. Nem gondolnánk, hogy Magyarországon magukat gyakorló kereszténynek vallók közül is hányan hisznek a lélekvándorlásban. Mert lehetőséget ad a hibázásra, és mert szeretünk élni, szeretnénk jobban és még jobban élni. Na, majd a következőben…

Sokak számára kiábrándító lehet, de a reinkarnációt hirdető kultuszok legtöbbje is fő célként az „újjá nem születést” hirdeti, hogy végre ne kelljen újjászületnem, és feloldódhassam a nirvánában. Mert egy idő után elég, egyszerűen kell, hogy nyugvópont legyen. A küzdelem helyett jöjjön el végre a béke.

Ezt a nyugvópontot keressük mi  is örök élet vasárnapján. Nyugalmat szeretnénk elhunyt szeretteinknek, és nyugalmat a lelkünknek. Szeretnénk elköszönni, elengedni hálával, ha kell, megbocsátással, békével lezárni a múltat. Jézus nyomán ráhagyjuk a halottakat a halottakra (Mt 8,21–22), mi pedig haladunk tovább, amíg Isten engedi itt az élők földjén. És nem félünk. Mert bár tudjuk, hogy egy életünk van, ebben az egyben azonban több esély is van. Igen, lehet hibázni. Olyan Istenünk van, aki saját Fiát adta értünk Megváltóul. Vele együtt pedig adta a bűnbánat, a megbocsátás, a megbánás eszközeit, és adta és adja szeretetéből a legfontosabbat: a kegyelmet.

Elég az egy, aztán az örök. Ne féljetek!