Kötőszó

A szüreti időszak vége felé közeledünk, de legtöbbünk számára ez nem sokat jelent: a mai ember hétköznapjainak már nem részei – hacsak nincs saját borospincéje – a szőlővel kapcsolatos munkák. A boltok polcain az év minden napján találunk olyan bort, amilyet épp megkívánunk. Ezért el is feledkezünk róla, hogy kultúránknak mennyire szerves része a szőlő gondozása és a bor előállítása, és a kereszténységben is hosszú időre nyúlik vissza ennek az italnak a fogyasztása, amely nemcsak szomjoltóként, de gyógyszerként, vallási szimbólumként is helyet kapott őseink életében.

Szerző: Kovács Barbara

Szőlőfürt a boton

Az Ószövetség Nóét említi úgy, mint aki először gondozott szőlőskertet, sőt néhány teológus szerint Nóé nevének jelentése – „nyugalom, vigasz” – is a borra utal. Ő az első, akiről azt is tudjuk, hogy túlzásba vitte a borfogyasztást: „Nóé, a földműves volt az első, aki szőlőt ültetett. Egyszer bort ivott, megrészegedett, és meztelenre vetkőzött a sátrában.” (1Móz 9,20–21)

A tudomány mai állása szerint a Kaukázusban már nyolcezer évvel ezelőtt telepítettek szőlőt bor előállítása céljából, bár ez inkább a vadszőlőre hasonlított, és természetesen az ital sem hasonlított a ma ismert borra. Izrael is híres volt szőlőskertjeiről, és a bor népi italnak számított, használták gyógyításra, mirhával keverve fájdalomcsillapításra, vízzel keverve mint élvezeti cikket, de szerepet kapott a vallásgyakorlásban is. A bor a mindennapi élet része volt, a bőséges élet szimbólumának tartották: „…van kenyerünk és borunk is magamnak, szolgálóleányodnak […]; nincs szükségünk semmire.” (Bír 19,19)

A szüret a vigasság jegyében folyt már azokban az időkben is: „Odalett az öröm és a vigadozás a gyümölcsöskertben, nem ujjonganak a szőlőkben, nem kiáltoznak. Nem tapos bort sajtókban a taposó, a kurjantást megszüntetem.” (Ézs 16,10)

Az ószövetségi rítusok között szerepelt az úgynevezett italáldozat, de bort önmagában nem mutattak be áldozatul, legfeljebb más áldozatok adalékául szerepelt. Különös hangsúlyt kapott a bor a pészah ünnepén, amikor a húsvéti bárány mellé fogyasztották. Azok a férfiak, akiket Mózes előreküldött Kánaán felderítésére, hatalmas szőlőfürttel tértek vissza, és a kánaáni bőséget jelző gyümölcsöt a vállukra vetett boton szállították: „Amikor eljutottak az Eskól-völgyig, lemetszettek ott egy szőlővesszőt egyetlen szőlőfürttel, amelyet ketten vittek rúdon. Szedtek gránátalmát és fügét is. Azt a helyet Eskól-völgynek nevezték el arról a szőlőfürtről, amelyet ott metszettek le Izráel fiai.” (4Móz 13,23–24)

A Bibliában a szőlőtő Izraelt jelképezi, amelyet az Úr Egyiptomból telepített Kánaánba, hogy ott gyökeret eresszen, és terebélyesre nőjön (Zsolt 80,9–12). A szőlőlugasban való időzés pedig a békére, jólétre utal.

 Az utolsó vacsora itala

Az Újszövetségben Krisztus első csodatétele is a borhoz kötődik: a kánai mennyegzőn a vizet borrá változtatta. Jézus a példázataiban is gyakran használt szőlővel és borral kapcsolatos képeket, hiszen ezeket az akkori idők hétköznapi embere is megértette. Gondoljunk csak a szőlősgazda vagy a gonosz szőlőművesek példázatára vagy arra az igeszakaszra, amelyben Jézus magát is szőlőtőhöz hasonlította: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi, és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen.” (Jn 15,1–2)

Az irgalmas samaritánus példázatában pedig arról olvashatunk, hogy a bort a gyógyításban is használták: „Egy arra utazó samaritánus pedig, amikor odaért hozzá, és meglátta, megszánta, odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte.” (Lk 10,33–34)

A legfontosabb szerephez akkor jutott a bor, mikor az utolsó vacsorán Jézus kenyeret és bort vett kezébe, ezzel rendelve el, hogy az őt követő keresztények hasonlóan ünnepeljék a vele való közösséget: „Azután vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. De mondom nektek, nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.” (Mt 26,27–29)

Figyelmeztetést is olvashatunk azonban a Bibliában: a túlzott alkoholfogyasztástól Pál apostol több helyen is óva intette az első keresztényeket. Más helyen viszont a mértékletes borivást mint az egészségre hasznos szokást ajánlotta: „Ezután ne csak vizet igyál, hanem – gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel – élj egy kevés borral is.” (1Tim 5,23)

 Mézzel, aszalt gyümölccsel

Bármikor ültek is asztalhoz, az biztos, hogy Jézus idejében az étkezés része volt a bor. Ezzel kapcsolatban a régészeket és a borászokat ma mindenekelőtt az foglalkoztatja, hogy vajon milyen íze lehetett ennek az ősi bornak. DNS-tesztek segítségével próbálják rekonstruálni a Dávid király és Jézus korában fogyasztott italokat. Annyit biztosan tudunk, hogy Jézus idejében a borokat gyakran ízesítették mézzel, szárított gyümölcsökkel vagy fűszerekkel, például mentával és borssal.

Az utolsó vacsorán fogyasztott bort leginkább a ma Észak-Olaszország területén készített gazdag vörösborhoz, az Amaronéhoz hasonlítják. Ehhez az italhoz a fürtöket szüret után még három hónapig szárítják, aszalják, és csak utána préselik, erjesztik. Az eredmény nagyon testes, sötét, magas alkoholtartalmú, csokoládéra, szederre, konyakmeggyre emlékeztető vörösbor. Egyes kutatók azért gondolják, hogy inkább erre hasonlított az utolsó vacsora bora, mert a régészek olyan boros edényeket találtak, amelyekben aszalt gyümölcsök nyomait fedezték fel.

A bor mértékletes fogyasztása tehát a keresztény kultúránk része, az úrvacsora alkalmával pedig nemcsak generációkon átívelve kapcsol össze minden keresztény ősünkkel, akik hasonlóan jártak el, hanem egy közösségbe fon bennünket a testvéreinkkel és Jézus Krisztussal.