Füller Tímea írása.
Láttam.
Amikor minden bezárt, valami kinyílt előttem.
Megláttam, hogy templomkupola a csillagos ég, és hajnalban meg alkonyatkor Isten dicsérete a madárdal. Észrevettem, hogy liturgikus szín a tél fehérsége meg a tavasz zsenge zöldje. Megtudtam, hogy valamennyi aranyszínű pitypang és piruló lányarcú százszorszép valódi virág az Úr oltárán. Felismertem, hogy gyertyáink ezen az oltáron az orvosi ügyelet világító ablakai és keresztjeink mind a felénk kitárt karú testvérek. Hogy ennyire együtt már régen nem dobbantak a szívek.
És rájöttem, hogy a mi Bibliánk egyre inkább lerövidül a kapott kegyelemre és a továbbadni-való áldozatos szeretetre. Hogy nincs már gazdag és szegény, csak kiszolgáltatott emberek vannak.
Mert az élesztő és a liszt elfogyhatnak, a kooperatívtörzsbe vetett bizalom meginoghat, de nem fogy el az Isten irgalma irántunk. Az ellenség pedig éppúgy láthatatlan, mint mindig is volt, csak most közelebbről érezzük a halál leheletét. Indulnunk kell hát imával és szolgálatkészséggel, (pár kedves szóval vagy akár egy bevásárlással), hogy Krisztus kinyújtott karja lehessünk egymás számára. Mert alig számít már más, mint maga az élet.
Koldusok vagyunk, ez az igazság.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
