Kötőszó

Már a reformáció korának könyvégetései kapcsán bőséges hagyományra támaszkodhattak azok, akik a könyvek elpusztítását a véleménynyilvánítás szabadságaként értelmezték, és ugyanígy azok is, akik az írott művek védelmében léptek fel. Könyvek elpusztítását a hit győzelmeként aposztrofálják a Biblia sorai is (ApCsel 19,18–20), míg más esetben ugyanezt az eszközt vetik be az Úr igéje ellen (Jer 36,23). Biztos, hogy van jó és rossz, sőt égetni való könyv? Egyáltalán, a jó kérdést tesszük-e fel ezekben az esetekben?

Szerző: Isó M. Emese

A könyvégetés mint kommunikációs forma?

Számos történelmi példát tudunk felsorolni, amikor a látványos és nyilvános, a tömeg számára is kézzel fogható és elérhető eszközt, a könyvek elégetését és nem az elvont vitát választották arra, hogy egy közösség kifejezze a saját értékrendjét, identitását, és ezzel egyszer s mindenkorra kijelölje az ellenségképét is. Ez gyakorta összekapcsolódik az ellenséget helyettesítő ábrázolás, a képmás elpusztításával is: számos városban, így például Leuvenben, Kölnben és Mainzban megsemmisítették Luther Márton könyveit és a képmását is a 16. századi Német-római Birodalomban. De vajon miért?

A könyvégetés – amely érzelmeket, indulatokat felkorbácsoló látványosság lehetett – aktív, jól érthető, konkrét cselekedet, mely azonban önmagán túlmutató, jelképes értelemmel bír. A könyv egyetlen nyilvánosan elégetett példánya az egész megsemmisítendő szellemiséget szimbolizálja, miközben kevésbé az új nézetek terjedését akadályozza meg, mintsem inkább az adott közösség identitását erősíti és juttatja egyértelmű kifejezésre a gesztus erejével – egyébiránt nyilvánossághoz segítve az elítélt alkotást.

Valójában egy olyan kommunikációs csatorna, amelyen keresztül az egyházak is hathatósan tudják közvetíteni (és redukálni) a saját – teológiai, politikai – üzenetüket, álláspontjukat. Hasonlóan eredményesen – és gyakran gátlástalanul – ugyanerre a célra használták a metszeteket is, hiszen azok olcsók és könnyen sokszorosíthatók voltak. A metszetlapok lehettek szentképek, karikatúrák, netán gyorsan megtanulható rigmusok hordozói. Az egyházak és maguk a reformátorok is számos eszközt vetettek be a célból, hogy tematizálják a közvéleményt, sőt létrehozzák „a tömeget”, amelyet korábban senki nem szólított meg ilyen hatékonyan.

Mindenképpen különbséget kell tennünk a közösség által generált és a hatalom diktálta cenzúra között, hiszen más a funkciójuk. Előbbi esetén az az igazán izgalmas kérdés, hogy miért tartja az adott közösség fontosnak egy könyv elpusztításán keresztül deklarálni a véleményét, s miért tartja a másik közösség szimbólumát, a szellemiségét jelképező tárgyakat a lényegét sértőnek.

Luther mint Herkules megküzd „ellenfeleivel”, a pápistákkal, ockhamistákkal és arisztoteliánusokkal
(Ifj. Hans Holbein: Germán Herkules, 1519)

Ég, ami éghető

Luther munkái is a máglyán végezték. Hivatalosan 1520 júniusában hirdette ki X. Leó pápa azt a bullát (Exsurge Domine), amelyben elítélte Luther munkásságát. Ennek következtében több helyszínen is elégették a reformátor műveit, de válaszként maga Luther is a nyilvános égetés bevált eszközéhez folyamodott: Wittenberg főterén elégette a pápai bullát.

Semmiképpen sem magasztosíthatjuk a könyvek elégetésének módszerét! Ha felidézzük Husz János előreformátor halálát – máglyáján nemcsak ő, de a művei is elégtek –, valóra válnak Heinrich Heine szavai: „ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak.” Míg Rómában „csak” Luther-bábot égettek 1519-ben, addig Angliában nemcsak a reformátor műveit égették el, de kihantolt protestánsokat is máglyára vetettek.

A hazai udvari cenzúra is csatlakozott a pápa rendeletéhez, és már az 1523. évi országgyűlés fej- és jószágvesztést szabott a lutheránusokra, majd II. Lajos 1524-ben elrendelte Luther munkáinak elégetését, és kihirdettette, hogy senki se merészelje a reformátor „istentelen” iratait megvenni, olvasni vagy magyarázni.

A könyvégetés lélektana

Miért pont a könyveket? Miért pont elégetni kell őket? A könyv vagy a könyvtekercs mindig is a tudás, a tudomány szimbóluma volt. Attól függően, hogy az ábrázolásokon kinek a kezében látjuk, lehet a Biblia, az apostolok, az egyházatyák, az evangélisták vagy más tanítók attribútuma. Ennek megfelelően jelképezi az igehirdetői feladatokat, a bibliafordítói és missziói tevékenységet – egyben az adott felekezet teológiáját, szellemiségét. Amellett, hogy mi más is lehetne egy kötet elpusztításának egyszerű és élményszerű eszköze, mint a máglya, a tűz tisztító eszköz (tisztítótűz), a megtisztulás és a bűnhődés jelképe is. Az áldozatot is tűzzel égették el, és maga az Úr is égő csipkebokorban jelent meg Mózesnek.

A szertartásos keretek között megsemmisített művek valós tartalmát a nézők gyakorta nem ismerik, a kritikaként megfogalmazott vád válik látszólag a mű lényegévé, mellyel tematizálni lehet a közhangulatot, fokozva az elégedetlenkedést és azt az érzést, mintha az írott művel támadás érte volna az adott csoportot. A portrék segítségével pedig helyettesítő kivégzést lehetett véghez vinni: a 16. században sok esetben gúnybíróság előtti ítélet előzte meg ezeket az alkalmakat, amelyet követően az elítéltet jelképező bábot kivégezték.

Luther elégeti a pápai bullát (1557-es fametszet)

Éghetetlen Luther

Sérthetetlen (csodatévő) képek sorát is ismerjük a középkori keresztény világból, míg a reformáció után ez főként katolikus jellegzetességgé vált. Meglepő, de az éghetetlen könyv, a sérthetetlen imágó hagyományát az evangélikusság is átvette, és elsősorban Luther személyéhez kapcsolódóan tartotta életben.

Erre az imázs-, sőt kultuszépítésre maga Luther is tudatosan rásegített: a hagyomány szerint – amely valójában Luther életében és nem Husz János korában alakult ki – a huszita mozgalom vezetője, az előreformátor megjósolta Luther fellépését, amikor kivégzésekor, 1415-ben a következőt mondta:

„A ludat ma ugyan megsütitek, száz év múlva azonban egy éneklő hattyú jön majd, akit nem égethettek meg.”

A száz évvel később fellépő Luther ezt a próféciát magára vonatkoztatta (talán ő maga terjesztette el), s több művében lejegyezte. Ezért ábrázolják Luthert gyakran egy hattyúval együtt (például a remstali templom oltárán), s ezért találunk számos német és holland templom tetején is hattyút, illetve emiatt terjedt el az a legenda, hogy Luthert nem lehet megégetni. Ez a képtípus a 16. században alakult ki, részben tudatos marketingépítés eredményeképpen, beépülve az evangélikus képi nyelv eszköztárába.

Ezzel egybecseng, hogy egy 1521-es pamflet arról számol be, hogy a wormsi birodalmi gyűlésen, amikor Luther műveit máglyára vetették egy őt ábrázoló képpel együtt, a portré sértetlen maradt. A csoda akkor csoda, ha megismétlődik: a következő évben Toruńban, később, 1634-ben Arternben, 1689-ben pedig Eislebenben menekült meg csodálatos módon egy-egy Luthert ábrázoló kép. Hogy visszakanyarodjunk a könyvek témájához, 1706-ból egy Luther-Bibliáról értesülünk, amely a Moritzburg lelkészének házában pusztító tűzvészből került ki sértetlenül.

Hans Stiegler: Luther Márton a templom karzatmellvédjén (18. század, Amanduskirche, Freiberg am Neckar)

Két végén égetni

Habár Luther korában a könyvégetés a véleménynyilvánítás „bevett” gyakorlata volt, nem szabad elfelejtenünk, hogy ahogy a szavainknak és szimbólumainknak, úgy a cselekedeteinknek is van története, amely rárakódik az eredeti jelentésükre, megváltoztatva őket, s ezáltal a használatuk lehetősége is módosul: a könyvégetés állandó eleme volt az önkényuralmi rendszerek eszköztárának, így felidézni csak tanulságképpen lehet, és imitálásával nem kísérelhetjük meg a legitimálását. Ne feledjük, a véleménynyilvánítás ilyen formája valójában cenzúra, amely elsősorban szimbolikus aktus, magában az eredeti műben nem tesz kárt. Azzal, hogy az elkövető kitörölné a jelenből, a saját történelmét hamisítja meg, letagadva korának összetettségét, s csak ront a mindenkori társadalom mentális egészségén.

Borítókép: az 1493-as Schedel-krónika egy metszete, a teljes mű itt érhető el.