Természetesen nem tudjuk, hogy nézett ki Jézus, de a modern technikai eszközöknek köszönhetően láthattuk már, hogy nézhetett ki egy átlagember Krisztus korában. A keresztények mindig is szerették volna látni Jézus hiteles képmását, így a művészeti hagyomány igyekezett azt láttatni. Ne felejtsük el azt sem, hogy Jézus arcának „keresése” hajtóereje és problémája is a keresztény képi nyelv kialakulásának. A téma aktuális, hiszen az elmúlt hónapokban számos sajtóorgánum és mozgalom kéri számon az európai festészeten, hogy európai, fehér Krisztus-képet teremtett. Mégis mit tart a hagyomány Krisztus hiteles képmásának?
Szerző: Isó M. Emese
A Mandylion, más néven Krisztus szent arca úgynevezett akheiropoiéton alkotás, azaz nem ember alkotta kép. Olyan mű, amelyet a legendák szerint Krisztus maga hozott létre arcát egy kendőben megtörölve. A történet szerint Edessza ura, Abgar szír király leprában szenvedett, és elküldte Tádét Jézushoz, hogy hozza el őt az udvarába: felajánlotta neki, hogy nála élhet, hirdetheti az igét. Krisztus nem fogadta el a meghívást, így Abgar azt kérte küldöttétől, hogy legalább fesse meg neki az arcképét, ha maga személyesen nem láthatja őt, hiszen betegsége akadályozza az út megtételében. Tádé azonban képtelen volt megörökíteni az arcvonásait, s Krisztus ezt látva megtörölte arcát egy nedves kendőben, amelyen ott maradt vonásainak a lenyomata. A küldött ezzel a Krisztus által készített portréval tért haza. Amikor a király kezébe vette a képet, csodálatos módon meggyógyult.
Konstantin császár mint Abgar király, amint meggyógyul (Sínai-hegy, Szent Katalin-kolostor, 994 körül)
A történet legkorábbi forrása 5. századi, tehát jóval későbbi, mint ahogy Krisztus élt, s maga az Abgar-kép sem maradt ránk, csupán másolatai. Talán sokaknak eszébe jut erről Veronika – vera icon, azaz ’igaz képmás’ – története, amely szerint a nő odanyújtotta a kendőjét a keresztet hordozó Krisztusnak, aki megtörölte benne az arcát, és ezzel csodálatos módon megörökítette a vonásait. Érdekes adalék a történethez, hogy az Abgar-kép ereklyeként a 13. század elejéig Konstantinápolyban volt (I. Rómanosz császár szerezte meg Edesszából), de a város kifosztásakor nyoma veszett. Ekkor tűnt fel Nyugaton Veronika kendője mint ereklye, amelyet egyes kutatók szerint a francia király, IX. Lajos birtokolt (s a francia forradalommal a hatalmas ereklyegyűjteményével együtt talán örökre elveszett). Sokszor együtt emlegetik e két képtípust a torinói lepellel is, amely azonban sokkal inkább a feltámadás bizonyítékaként fontos számunkra, semmint képmásként.
Mit látunk az Abgar-képeken? Krisztus arcát szemből, frontálisan ábrázolják. Homloka ráncokkal redőzött, orra hosszúkás. Haja középen elválasztott, vállig érő, szakálla jellemzően három tincsbe rendeződik, mivel vizes. Arca sötét, napbarnított.
A lateráni Mandylion (Vatikán, 6. század)
Ezt az ábrázolási típust vette alapul számos németalföldi festő a 15. században, amikor felelevenítették Krisztus képmásának témáját, s később Dürer is: híres önarcképének megalkotásakor ennek a képtípusnak a rögzült ikonográfiai elemeit használta fel tudatosan. Műve egyfajta ars poetica: a művész alkotóerejét a Teremtő alkotóerejéhez hasonlítja.
Jan van Eyck: Krisztus igazi képmása (1438 után)
De más történetek is szólnak arról, hogy a művész képtelen Krisztus arcát megörökíteni. A luccai Volto Santo (a kifejezés ugyancsak ’szent arc’-ot jelent) közel két és fél méter magas, diófából készült szobor. A legenda szerint eredetijét az a Nikodémus faragta, aki ott volt Krisztus keresztről való levételekor, és segédkezett a sírba tételnél. Azonban Krisztus arcát képtelen volt kifaragni, s éjszaka, amíg aludt, angyalok formálták meg helyette.
A luccai Volto Santo (részlet)
Az nem meglepő, hogy a korai, ókeresztény időszakból nem vagy főként szimbolikus ábrázolásai maradtak ránk (pl. Jó pásztor), hiszen egy olyan korról beszélünk, amikor üldözték a keresztényeket, így művészetük, képi nyelvük a szimbólumok mentén született meg, felhasználva az addigra kialakult antik művészet nyelvét. Azonban azt is látnunk kell, hogy minden kultúra megteremtette és megteremti a maga istenképét, így a Krisztus-képét is, amely földrajzi régiónként és korszakonként igen változatos.
Keresztre feszítés-jelenet egy kínai kerámián
Madonna és a gyermek Krisztus ábrázolása Etiópiából
Keresztényként a Krisztus látása iránti vágy mindnyájunkra jellemző, maga Krisztus is azt mondja: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9) Azonban nem szabad elfelednünk a legfontosabbat: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13,12–13)
Freskó „semita” Jézus-portréval (Egyiptom, Abu Girge, 7. század)
Ajánlott irodalom:
Belting, Hans: A hiteles kép – Képviták mint hitviták. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2009.
Kovács Imre: Facie ad faciem. Krisztus Szent Arcának jelentésváltozatai Keleten és Nyugaton. In: Pannonhalmi Szemle, 2000, 4. szám, 113–123. o.
Kovács Imre: Képmások és ereklyék a bizánci császári legitimitás szolgálatában: I. Rómanosz és VII. Konstantin trónharca. In: Ars Hungarica, 2013, 1–2. szám, 106–113. o.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
