Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Egy írónő vallomásai – Tőle jöttem, általa élek, hozzá megyek
Prodán Márta szívgyakorlatai

Egy asztalnál a világ címmel jelent meg ez év tavaszán Prodán Márta kötete a Luther Kiadónál. A válogatás a Németországban élő közgazdász – immár első kötetes író – Szösszenetek című, irodalmi szépségű, saját fotóival illusztrált blogjából készült. Interjúnkban az érzékeny, szemlélődő, hitéről, ember- és életszeretetéről megkapó egyszerűséggel és természetességgel valló szerzőnek tettük fel kérdéseinket.

Szerző: Stifner-Kőháti Dorottya 
elso.jpg

Ha most elkészítené a saját névjegyét, mi állna rajta? Úgy is kérdezhetném: kicsoda Prodán Márta?

Nincs kézbe vehető névjegyem, de ha lenne, sima, matt papírra nyomtatnám aranyozott betűkkel a nevemet, alá pedig egyetlen, engem leginkább kifejező szót. Hogy melyik lenne ez a szó, azt még keresem. Állhatna ott például az, hogy közgazdász. Vagy az, hogy háziasszony. Könyvelő. Otthonteremtő. Anya. Barát. Társ. Vándor. Királylány. Házisárkány. Leárazott növények megmentője. A betűk szerelmese. Mindegyik igaz lenne, de ha mindet ráírnám, sem derülne ki, kicsoda Prodán Márta. Csak rávilágítana életem, érdeklődésem, foglalatosságaim sok apró, csodálatos részletére. De hogy a teljesítményeimtől függetlenül ki vagyok, azt leginkább a Rómabeliekhez írt levélben talált mondattal tudnám kifejezni: „…tőle, általa és érte van minden…” [Róm 11,36] Legmélyebb identitásom valaki nálam nagyobb létezésében rejlik. Tőle jöttem, általa élek, hozzá megyek. Csak kicsit nehéz ezt egyetlen szóban kifejezni.

Gyermekként szerette meg az olvasást – majd az írást –, vagy ez a felnőttkor felismerése?

Már gyermekként folyton olvastam. Evés közben, este elemlámpával a takaró alatt, mindig és mindenhol. Szerettem egyedül hazamenni az iskolából, mert akkor nyugodtan továbbgondolhattam a történeteket, vagy újakat találtam ki. Volt egy külön világ a fejemben, ahol nagyon boldog órákat töltöttem. Innen eredhet az írás szeretete is. Számomra az egyik legizgalmasabb folyamat, amikor látok vagy olvasok valamit, és megragad egy szó, egy gondolat, majd abból kiindulva leírok egy saját mondatot. Hosszasan csiszolom, teszem-veszem a szavakat, s nagyon sokszor valami teljesen más lesz belőle a végén, mint ahonnan elindultam. Számomra ez igazi munka, és boldoggá tesz, ha sikerül megfogalmazni néhány szép, fontos mondatot.

Az első naplóbejegyzéstől a blogon át a könyvig, talán könyvekig – irigylésre méltó, ahogy megörökíti a kis hétköznapi és a nagy jelentőségű történéseket. Ez a léleknek is segít eligazodni a világban?

Igen, nagyon sokat segít. Vegyünk például egy átlagos napot, amikor reggel elmegyek dolgozni, vagy este állok a hűtőszekrény előtt, azon tűnődve, mit is főzzek az ott található maradékokból. Én szeretek ezeknek a mozdulatoknak értelmet adni, szerető szemekkel nézni mindennapjaim eseményeire, megemlíteni azt is, ami említésre sem méltó, írni róluk, nagy ügyet csinálni belőlük.

portre.jpg

Van most is papírnaplója, vagy már áttért a digitálisra? A fotóin gyakran szerepel a keze ügyében könyv, jegyzetfüzet, toll. Mindig kísérői ezek a tárgyak? Lehet, hogy könnyebb lenne, ha sokan leváltanák a virtuális világot a „régi” papíralapúra, és többet olvasnának, írnának, bátrabban?

Van papíralapú naplóm, mindig is volt, mindig is lesz. A legolcsóbb kockás vagy vonalas füzetet veszem meg, amit nem sajnálok összefirkálni. Általában írással kezdem a napot. Ezekben a füzetekben nem törekszem a kerek mondatokra, a szép kinézetre. Amit ide írok, csak nekem szól. Engedem, hogy jöjjenek a szavak, a kérdések. Van egy furcsa betegségem is: mindig kell legyen nálam valamilyen könyv. Még akkor is, ha teljesen biztos lehetek benne, nem lesz időm olvasni, mert tegyük fel, dolgozni indulok, vagy barátokkal találkozom. Mikor a Gilmore Girls című sorozatban volt egy olyan jelenet, hogy Rory a báli ruhájához passzoló apró táskájában egész este egy könyvet cipelt – sose lehet tudni, mikor lesz pár perc szabad idő egy táncmulatságban olvasni, ugye –, akkor hangosan elnevettem magam. Ez vagyok én. Ha háromnapos nyaralásra megyünk, akkor minimum négy könyvet viszek magammal. Nem tudom elképzelni az életemet könyvek, füzet és toll nélkül. A virtuális napló, a blog más: szívből írom, a magam kedvére is, de másnak is. Törekszem rá, hogy szép legyen. Szolgálatnak látom. Megválogatom a szavakat. Én ezt tudom adni a világnak.

Hogyan kapta a Szösszenetek címet a blogja?

2007-ben, tizenhárom éve kezdtem el írni. Addig nem is tudtam, hogy létezik ez a műfaj. Azonnal éreztem, ezt nekem találták ki, és egyszerűen ez a cím jutott először eszembe. Talán ha tudtam volna, hogy mások is fogják olvasni, s ilyen hosszasan írom majd, több időt fektettem volna a kigondolásába. Ha most adnék neki címet, talán a Szívgyakorlatok lenne az. Az elején a gyerekek még egészen aprók voltak, évekig többnyire csak róluk írtam, valószínűleg inkább rosszul, mint jól. Ahogy nőttek, annál inkább éreztem, nincs jogom elmondani az ő történeteiket. Lassan, számomra is észrevétlenül átalakult a bejegyzéseim témája, kialakult egy saját stílus. Nem hinném, hogy sokkal érdekesebben írnék, mint más, talán csak annyiról van szó, hogy kitartó vagyok, s az évek alatti önkéntes írásgyakorlatok gyümölcsöt hoznak. Ahhoz, hogy megszülessen néhány jó szöveg, meg kell írni sok-sok kevésbé jót is. Ehhez alázat kell és bátorság. Arról szeretek írni, amiben nincs is tulajdonképpen semmi különös, ami mindenki számára ismerős. Hétköznapi dolgokról – de ha lehet, nem hétköznapi módon.

Nagyon sok hűséges olvasója van, akik kommentekben reagálnak. Sejtette, hogy hatással lesz másokra? Mit jelentenek önnek az olvasói?

Azon a néhány ismerősön kívül, akiknek a blogról szóltam, nem számítottam más olvasókra. Aztán mégis jöttek-mentek, van, aki néhány év után visszatér, és örül, hogy még mindig megvagyok. Tudatában vagyok, hogy a bejegyzéseim többnyire úgy kerek egészek, ahogy vannak. Nem is nagyon lehet hozzájuk kommentet írni, nem is várom el, de nagyon örülök, ha mégis ír valaki. Szeretek megszólítható lenni. Nem nevezném magunkat közösségnek, mert számomra egy közösség személyes találkozást jelent, rendszeres időtöltést, közös célokat és munkát, embereket, akik látják, milyen esendő vagyok, mikor elfáradok, vagy még nem ittam meg a reggeli kávét. A blogon igaz dolgokról írok, őszintén, néha kicsit védtelenül, de megválogatom a szavakat, nem adok ki minden történést, érzelmet. Sokszor érzem úgy, sokkal jobb véleményük van rólam az olvasóknak, mint ahogy azt megérdemlem.

harmadik.jpg

Fotókkal is illusztrálja az írásait. Sok munkája van egy-egy képben? Vagy „csak” ránéz valamire, és már látja a „keretet”, ami által képpé válik? Miért vált fontossá ez a fajta dokumentálás is?

A fotózás játék, örömforrás, segít figyelmesnek lenni. Spontánul, ránézésre látom a fényeket, a színeket, arra csodálkozom rá, ami épp ott van, ezért nem is lenne belőlem jó profi fotós, aki elképzel egy témát, majd hosszadalmas munkával megpróbálja életre kelteni. Erre jó példa az is, ahogy megkértek, fotózzak a saját könyvem borítójára valamit, és egyszerűen képtelen voltam jól megcsinálni. Túl erőltetett volt, így egy régi fotóra esett végül a választás. A fotózás által én csak reagálok arra, amit látok, fontossá teszek, kiemelek egy részletet, ezekkel illusztrálom a szövegeimet.

Nagyon mély istendicsérő sorai vannak – ez kiérlelődött hitről, bensőséges istenkapcsolatról vall. Hogyan találta meg az Úristen, s Márta hogyan őt? Hitéletéről, bibliaolvasásáról beszélgessünk!

Belenőttem az Istennel való kapcsolatba. Soha nem is volt olyan időszak az életemben, amikor ne lett volna valamilyen módon jelen. Néha távolabb voltam tőle, máskor közelebb, de még akkor is, amikor szívesen elfeledkeztem volna róla, rá kellett jönnöm: ez lehetetlen. Olyan, mint a levegő, amit ki-be lélegzek: nem veszek róla mindig tudomást, de ez tart életben. Bármit írok, ott van benne. Hozzám tartozik. Minden napomat a Szentírás olvasásával kezdem. Csodálatosan szépnek látom ezeket a szövegeket, inspirálnak, utat mutatnak, fájnak, beleszólási joguk van az életembe.

Tudatos vagy ösztönös képessége meglátni a szépet, a jót?

Mindkettő igaz. Ösztönösen vagyok pozitív személyiség, de tudatosan is vigyázok erre az adottságomra. Annyi minden történik, ami tönkreteheti a lélek fényét. Ez az év különösen is nehéz mindenkinek, nekem is. Világjárvány, betegségek, idős hozzátartozó évek óta tartó gondozása, személyes, kimondhatatlan gondok, elmaradt utazások – néha úgy érzem, nem tudom, lesz-e erőm, kedvem holnap kikelni az ágyból. Ezen nincs mit szépíteni. Ezekben a helyzetekben óriási segítség az olvasás. Számomra az a jó irodalom, ami segít élni. Mikor vigasztalhatatlanul elkeseredem, eszembe jut a József és testvérei című könyv Thomas Manntól. Abban olvastam néhány mondatot, kiírtam, sokáig volt a konyhaszekrény dísze: „Minden órának megvan a maga tisztessége, és nem él jól az, aki sohasem tud kétségbeesni. Józsefnek ez volt a nézete. Reménye mintegy legbizonyosabb tudás volt, de ő a pillanat gyermeke volt, és sírt.” A reményem a legbiztosabb tudás az életemben, és igen, szoktam nagyon kétségbeesetten sírni.

Vajon ez mindig sikerül? S keresztényként kell-e, lehet-e mindig jót keresnünk-találnunk a nehézségekben? Mi a módszere, amellyel lelki, szellemi, testi erőt merít a krízisben?

Erőt a közösségből merítek. Sok energiát, szeretetet fektetek az emberekbe, a családba, barátokba, és mikor néhány hónapja nagy bajban voltam, ennek a sokszorosát kaptam vissza. Erőt ad az, hogy kiírom a gondolataimat. Ezek nem mindig szépek, könyvbe illők, sokszor inkább csak összefüggéstelen imák, kérések, panaszkodások, főleg krízishelyzetben. Ezek az én zsoltáraim. Erőt ad az, hogy feladataim vannak. Például van egy kutyánk, őt akkor is el kell vinni sétálni, ha szomorú vagyok, vagy sok dolgom van. Ilyenkor mindig megnyugszom, az erdő szépsége megvigasztal.

Németországban él, de hol van otthon testben, lélekben? Hol érzi maradéktalanul boldognak magát?

Sokat költöztem életem során. Az elején még vágytam mindig vissza az előző helyre, de egy ideje azt vettem észre, nincs honvágyam. Ez nagy veszteség. És nagy nyereség is. Fontosnak tartom, hogy ott, ahol éppen vagyok, beilleszkedjek, ne keseregjek a régi szép idők után, próbáljak meg hasznos tagja lenni a társadalomnak, a jót építeni, bárhol is vagyok.

masodik.jpg

Kedvenc írásaim öntől a Példaképek és az Istentisztelet. Milyen más a világ, ha azzal a szemmel tekintünk rá, amit olyan sodró lendülettel megfogalmaz! Hogy tehetünk szert a hálás látásra? Tehetünk érte? Vagy mindez ajándék?

Azt hiszem, mindkettő igaz. A látás képessége ajándék, és tehetünk érte. Tennünk kell érte. Szeretem Jézusnak a tálentumokról szóló példázatát. Mindenki kap valamilyen adottságot, ki többet, ki kevesebbet. Ez ilyen értelemben lehetne akár igazságtalanság is, de nem az, mert ő nem másokhoz hasonlít minket, hanem önmagunkhoz képest vár igyekezetet, fejlődést. Aki nem becsüli, nem használja azt, amije van, elveszíti.

Evangélikus kiadónál jelent meg a kötete az úrvacsora évében. Fűzte szál korábban is egyházunkhoz? Milyen tapasztalatokat szerzett a Luther Kiadóval?

Nem fűzött eddig szorosabb szál, de nagy örömet szerzett a Luther Kiadó felkérése. A közös munka során meggyőződhettem annak az igazáról, amit mindig is értékeltem evangélikus testvéreimben: a nyitottságot, a tágra nyitott kaput, a vendégszeretetet, a felajánlott helyet a közös asztalnál.

Prodán Márta Egy asztalnál a világ című könyve megvásárolható az Evangélikus könyvesboltban (1085 Budapest, Üllői út 24.) vagy megrendelhető a Luther Kiadó webáruházában, ide kattintva

Az interjú az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2020. augusztus 12-én.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr216137982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png

majusi_konyvakcio_kotoszo.png
 
340x680_2ss.jpg

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása