Kötőszó

Az év végi összegzések valóban nem adnak sok örömre okot, valljuk be őszintén, ha arra gondolunk, mi is történt a nagyvilágban és kisvilágban egyaránt 2019-ben. Mert bár kinek-kinek a személyes életében természetesen számos olyan dolog megvalósulhatott, amiért hálás lehet, de ha a „nagy összest” nézzük, amerre a dolgok haladnak, maximum a Kyrie eleison – Uram, irgalmazz felkiáltást ismételhetnénk egészen éjfélig. Sőt akár hajnalig is.

Szerző: Gáncs Tamás

„A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek! De ti nem akarjátok, inkább…”

Hogy ki mit ünnepel a mai napon, óév ünnepén, az igen összetett kérdés. Ha egyáltalán ünnepel. Van, aki arra esküszik, hogy azt kell ünnepelni, hogy megint eltelt egy év, és még mindig élünk, és még mindig nem pusztult el a föld. Van, aki szerint azt kell ünnepelni, hogy újra találkozik egy baráti társaság, jól érzi magát, és együtt koccint az újévre, virslivel, pezsgővel, lencsével vagy mindezeknek vega-, paleo-, bio- vagy éppen alkoholmentes változatával. 

Van persze, aki azt mondja, ez nem is igazi ünnep, hanem kreált ünnep, amolyan pogány jelzővel ellátott este, ahol feledékenyre ihatja magát az ember, és nem kell józanul szembesülnie azzal, mi is történik az életével, a családjával, a világban vagy éppen a vallásos életében. Sokan gondolják úgy: óévkor nincs mit ünnepelni, hacsak nem azt, hogy van esély rá, hogy a következő év a mostaninál biztosan jobb lesz, mondván: ennél csak jobb lehet. 

Az év végi összegzések valóban nem adnak sok örömre okot, valljuk be őszintén, ha arra gondolunk, mi is történt a nagyvilágban és kisvilágban egyaránt 2019-ben. Mert bár kinek-kinek a személyes életében természetesen számos olyan dolog megvalósulhatott, amiért hálás lehet, de ha a „nagy összest” nézzük, amerre a dolgok haladnak, maximum a Kyrie eleison – Uram, irgalmazz felkiáltást ismételhetnénk egészen éjfélig. Sőt akár hajnalig is.

„Egy valami biztos: semmi” – mondta egy kortárs költő, Eliot Primus. De azt hiszem, a karácsonyfa tövében, a Messiás eljövetelének örvendezve, a betlehemi gyermeksírást hallgatva, az Isten szeretetére gondolva – amely hitünk szerint a Názáreti Jézusban közénk érkezett – azért mégsem zárhatjuk így az évet, hogy: semmi. Vagy úgy: valami. Mert nekünk minden, a minden adatott Jézusban. Mert bárki bármit is mond: igenis lehet ünnep az óév. Csak másképpen.  

„A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek! De ti nem akarjátok, inkább…”

Isten népe nagyon szeretett játszani a tűzzel és azzal, hogy vajon meddig mehet el. Mi fér még bele az Örökkévalónak, és mi az, ami már nem? Mi az, amit még megenged, és mi az, amit már nem? Mi az, aminek van következménye, és mi az, aminek még nincs? Legalábbis a szent írók erről tesznek vallomást. Egy olyan Istent ábrázolnak, aki szövetséget köt velük, de aki képes az özönvízre, aki prófétát és királyt ad nekik, de képes a tízcsapásra, aki velük vándorol, eteti-itatja őket a pusztában…, de akit nem szeret, és aki népének ellensége, azt engedi legyilkolni, sőt közvetve biztat is erre tulajdonképpen.  

Csupa ellentmondás, de bizalom mindenek felett. A bűn és büntetés logikája és ugyanakkor kegyelmes Isten, aki még Ninivének is esélyt ad, sőt még a nép is kiszabadulhat a babiloni fogságból. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy” – szól a vigasztalás, de néhány lapot előrelapozva például ezt a mondatot olvassuk, mely mai alapigénk végszava, ha úgy tetszik, az utolsó szó, mondat az idei naptári évben: „nem marad más belőletek, csak egy jelzőpózna a hegytetőn és egy zászlórúd a halmon.”

„Keresem a szót, keresem a hangot” – mint Szörényi Levente tette egykoron… Mert kétségtelen, hogy lehet az óév a szembesülés és szembesítés ideje, de egy kicsit – valljuk be, én megteszem, nem szégyellem – túlzásnak érezhetjük, túlzásnak érzem így zárni az évet: „nem marad más belőletek, csak egy jelzőpózna a hegytetőn és egy zászlórúd a halmon.” Értem én, hogy van miért szégyenkeznünk ma is. Értem én, hogy nem kell szó szerint értelmezni az Írást. És azt is érteni vélem, hogy ma sincs sokkal előrébb az emberiség, mint mikor e szöveg keletkezett, mint mikor a próféta Áház király korában megfogalmazta: ez így nem mehet tovább… De…

De akkor is, mégis, csak azért is lejjebb ugrik a szemem, egy mondathoz, egy sorhoz, egy véletlenül vagy tudatosan kihagyott, lehagyott igevershez, mely pont nem fért bele valahogy a mára kijelöltetett igeszakaszba: a 18. versre, mely így hangzik: „De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, készen áll arra, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik benne reménykednek.”

Íme, a nap, az utolsó idei nap evangéliuma. Íme, az elbújtatott remény. Íme, az elrejtőzködő, irgalmas és kegyelmes Isten megjelenése. Aki tudja, hogy mi van, tudja, hogy mit tettél az idei évben, tudja, hogy hol rontottad el, tudja, hogy magad alatt vagy, tudja, ha soha ilyen boldog éved nem volt, és tudja, hogy mi szerint kell megítélni téged, a világot, az emberiséget. De aki mégis esélyt ad. Mégis reményt ad.  

„A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek! De ti nem akarjátok, inkább…”

A földhöz vágott, összetört cserépkorsó képe elég sokkoló. Elképzelem, ahogyan egy filmjelenetben lelassítják ezt a földhöz csapódást, és a hangrobbanás után a kamera ráközelít a darabokra. Bizony sokkoló a kép. De nagyon mai. Elnézést, ha kissé erőltetett a párhuzam, de talán még éppen belefér: soha ennyi darabokra tört életet, álmot, közösséget, emberi szívet, illúziót nem láttam, mint éppen 2019-ben. Biztosan más más évet mondana, vagy valaki azt mondaná, ez még csak a vég kezdete, és még messze a lejtő vége, de ez itt és most nem is számít. Mert a kép, hiszem, jól érthető. Egyéni és közösségi szinten is.  

Nagyon modern, sőt posztmodern a kép. Nagyon aktuális érzés, sokakban, sokszor, egyre többször, egyre intenzívebben tör elő: „úgy érzem magam, olyan vagyok, olyan az életem, olyan a világ, mint egy földhöz vágott, összetört cserépkorsó.” Tudom, erős. Tudom, sántít egy iciri-picirit. Tudom, metafora és hasonlat nem ugyanaz. De abban biztos vagyok: mindenki tudná hosszasan sorolni a példákat a saját életéből, családja, gyülekezete, városa, országa, kontinense, bolygója történéseiből, amire rímel a korsós vers. És semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy van miért, kiért bűnbánatot gyakorolnunk, ha az előző évünkre gondolunk. 

A kérdés nem is ez. Hanem hogy mi van a szembesülés után? Mi van az Istentől való eltávolodás, elfordulás, a távkapcsolat felismeréséből származó bűntudattal, lelkiismeret-furdalással? Mi következik abból, hogy az ember általában – és konkrétan te és én – újra meg újra fel akarja rúgni az Istennel kötött szövetséget? És nemcsak Nóé szivárványára gondolok, hanem a golgotai keresztre és az üres sírra. Mi van a szembesülés után? Hazatérés, mint a tékozló fiú példázatában? Emmausi út? Damaszkuszi út? Kiköpött Jónások vagyunk vagy síró Péterek? Kételkedő Tamások vagyunk vagy kereső keleti bölcsek? Lelkesedő pásztorok vagy örömhírt vivő angyalok? Keresztények vagyunk? Vagy árulók a tűzijáték fénye mellett? Ünneplünk ma? Vagy úgy érezzük: már késő? Inkább…

„A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek! De ti nem akarjátok, inkább…”

Inkább… Inkább… Dehát úgyis tudjátok… Úgyis tudjuk. Kifogásokban mindenki professzionális. Pedig lehet másképpen is.  Jézus körülmetélésének és névadásának előestéjén lehet másképpen is. Lehet ünnepelve is. Lehet elismételgetve, mintegy gyónótükörként a mai alapigénket és mintegy feloldozásként a 18. verset valahogy úgy elraktározni magunkban, mint ballagáskor a hamuba sült pogácsát, útravalóként 2020-ba 2019-ből: „De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, készen áll arra, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik benne reménykednek.” 

Inkább… Inkább… Dehát úgyis tudjátok… Úgyis tudjuk…

„Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség az embereknek, akiket szeret.” (Simon Tamás László ford.) Isten szeret minket. Ő vár rád, ő készen áll, ő irgalmaz, ő kegyelmez, ő átölel. Ő ad reményt. „[B]boldogok mindazok, akik benne reménykednek.” Mert igenis lehet ünnep ez a mai nap. Az egy a legnagyobb szám a mennyben. És az az egy lehetsz te, lehetek én, lehet bárki. 

Mert Immánuél. Mert velünk az Isten. Jézusban, a megígért és közénk érkezett Messiásban, akié minden hatalom mennyen és földön, és akinek nevében zárulhat a mai napunk, az idei évünk, és kezdődhet a holnapunk, az új napunk, az új évünk. 

És higgyük el: a megtérés és a higgadtság segítene rajtunk. A béke és a bizalom erőt adna nekünk! És mi akarjuk. Ugye akarjuk? Ugye mi vagyunk azok a boldogok, akik benne reménykednek? Ugye tudjuk, mit ünneplünk ma? Ugye tudjuk, hogy nem mit, hanem kit? Ugye tudjuk? Úgy legyen. Ámen.