Kötőszó

Változó világunkban a kommunikációs tér is átalakul, és ez az igehirdetőktől is újításokat követel. Ezt felismerve Balicza Iván nyugalmazott budavári evangélikus lelkész a műfajnak és a különböző korosztályoknak is megfelelően igyekezett lefordítani Isten üzenetét, hogy maradandó élmény legyen az adott hallgatóság számára. Frissen megjelent, Isten mémjei – Újszerű igehirdetések című, különleges, kreatív prédikációit tartalmazó kötetéről, a lelkészeket érő kihívásokról és a családi háttér fontosságáról is beszélgettünk.

Szerző: Harmati Dóra

Fotó: Magyari Márton

– Isten mémjei – olvashatjuk a borítón a kötet címét. Igen modern szóhasználat. Miért esett erre a választása?

– Nagyon sokat gondolkoztam a címen. A kreatív szó motoszkált bennem, hiszen a megjelent igehirdetések tényleg ebbe a kategóriába esnek. Aztán eszembe jutott, hogy „mém”. A mém alapjában véve olyan jelenség, ami – az interneten – a figyelem megragadásáról szól, önmagát terjeszti és generálja. Egy lelkésznek mindig örömteli visszajelzéseket hallani, főleg az iskolai igehirdetések után a diákoktól. Évekkel később jegyesoktatáson találkoztam egy volt diákommal, aki még akkor is felemlegette, milyen maradandó emléket hagyott benne, amikor Ronaldo-mezben mentem fel a szószékre, vagy cipőt cseréltettem az egyik diákkal és az igazgatóval. Akkor láttam, hogy ezek szerint ez megragad, terjed, hasonlóan a mémhez.

– Mindig kreatívnak lenni egyúttal igen kimerítő is.

– Természetesen mindig nem is lehet kreatív az ember. Jamie Oliver nagy sztár, de nem gondolnám, hogy mindig szuper ételeket főz. Amikor annak idején a teológiára jártam, a gyakorlati teológiai professzorunk azt tanította nekünk: amelyik igehirdetést nem lehet kétszer elmondani, azt egyszer sem lett volna szabad. Az évek során magam arra jutottam, végső soron meg kell küzdeni azért, hogy az igehirdetés jó legyen. Volt, hogy egy vagy két hetet is készültem egy prédikációra. Munkaigényes egy ilyen jellegű szöveget elkészíteni. Ezért is remélem, hogy idősebb és fiatalabb lelkészkollégák is forgatják majd ezt a kötetet, és ihletet tudnak belőle meríteni.

– Mitől újszerű egy igehirdetés?

– Egyrészt a szemléltetőeszközöktől, másrészt a hangvételtől. Arra mindig különösen ügyeltem, hogy ne legyen az igehirdetéseimben egyházi sablonszóhasználat, vagyis – ahogy mondani szokás – ne azon a bizonyos kánaáni nyelven fogalmazzak, hanem a main. Legyen a prédikációban mindig valami szemléltetés – lehet ez akár egy vicc is, ami nagyon odaillik.

– Ez azt is jelenti, hogy fel kellene frissíteni a nyelvhasználatunkat?

– Mindenképpen. De ez nem olyan fáradságos dolog, és néha nem is tudatos, mert ha az ember kellőképpen nyitott, kulturált, olvas, interneten tájékozódik, akkor ez a nyelv magától ráragad. A hallgatóság számára érthetetlen kifejezéseket pedig mindig le kell fordítani mai nyelvre. Egy példa: ha azt mondom egy igehirdetésben, hogy megigazulás, azt valószínűleg a hallgatók egy része nem érti. De ha azt mondom, hogy Isten igaznak fogad el minket, vagy Isten igaznak talál bennünket, az máris érthető. Tényleg apró dolog ez, azonban éppen ez a feladatunk, teológusoknak, igehirdetőknek: hogy megtaláljuk egy-egy bib­liai, teológiai kifejezésnek a mai vetületét. Hogy érthetővé tegyük.

– A kötetben megjelenik például a televíziós igehirdetés is mint műfaj.

– Ezek azért kerültek bele, mert nagyon szerettem őket. A televíziós igehirdetés az áhítatnak egy egészen sajátos fajtája, hiszen nagyon röviden kell elmondani azt, ami fontos. Ezekben a háromperces, féloldalas kis áhítatokban több munka volt, mint egy harmincperces igehirdetésben, hiszen itt minden szónak helye és súlya van. Azt is figyelembe kell venni ilyenkor, hogy más a közönség. A templomba mindenki azért megy, hogy igét hallgasson, a tévét viszont reggel sokan csak háttérként kapcsolják be, és talán fél füllel figyelnek rá. Az igehirdetőnek azt kell elérnie ilyenkor, hogy akárhogyan gondolkozik is a néző, kapja fel a fejét, és figyeljen oda legalább három percen keresztül.

– Látni valóan sok energiára és krea­tivitásra van szüksége egy lelkésznek. Mostanában rengeteg szó esik egyházi körökben a kiégésről. Mit gondol, mit lehet tenni ez ellen?

– Én is látom a témával kapcsolatos panaszokat és megjegyzéseket. Minden ítélettől mentesen azt mondanám, hogy a kiégésnek az a legfőbb oka, hogy kevés az elhivatottság a lelkészek egy részében. Ha teljesítendő munkának, foglalkozásnak tekintem, hogy lelkész vagyok, az egy idő után összetöri az embert. A magam részéről viszont én mindig élveztem. A készülést is, az ifjúsági órákat, a jegyesoktatást, az idősek bibliaóráját is – mindig megtaláltam bennük azt az élvezetet, ami inspirált, feldobott, és utána nem éreztem, hogy elfáradtam. Másfajta, jóleső fáradtságot tapasztaltam, ami örömmel tölti el az embert, mert azt csinálta, amit szeret. Úgy érzem, ez valahogy hiányzik. Persze nem tudom, hogy mi ennek a megoldása, mert elhivatottságot sem a boltban nem lehet venni, sem erőfeszítéssel kimunkálni nem lehet. Természetesen az is igaz, hogy könnyebb dolga van annak, aki nem egyedül szolgál, és meg tudja oldani a helyettesítéseket. Viszont az egylelkészes gyülekezetekben is ki lehetne találni egy rendszert. Nyugdíjasként én is szoktam helyettesíteni, viszont közel sem annyit, amennyi lehetőségem lenne a segítségnyújtásra. Egyébként nagyon jónak tartom azt a német kezdeményezést, hogy lelkészek gyülekezetet cserélnek egy-két hétre, azzal a kikötéssel, hogy csak az igehirdetés szolgálatát látják el, vagy szükség esetén a temetést is. Új környezet, és lehetőség a pihenésre.

– A családja hogyan tudta támogatni a szolgálatban?

– Rendkívül sok segítséget nyújtott. A lelkésznek a házasság nagyon fontos dolog, mert abban a hivatásban, amit kapott, a családjának is osztoznia kell, vagy minimum megérteni, mivel jár a lelkészi hivatás. A legtöbb lelkészházasságot az teszi tönkre, ha a házastárs érzékelteti a lelkésszel, hogy elhanyagolja, nincsen vele eleget, vagy nem tud annyit segíteni, amennyit a házastárs elvárna. Egy lelkésznek nagyon meg kell gondolnia, hogy kivel köti össze az életét.

– Ezt el szokták mondani a fiataloknak?

– Nekünk régen elmondták. Az is egyfajta elvárás volt annak idején, hogy evangélikus, de legalábbis protestáns házastársa legyen a lelkésznek. Ez önmagában azonban nem jelent semmit. Egy evangélikus lelkésznek legyen hívő házastársa, aki azt mondja, hogy ő is szeretne hozzájárulni az evangélium terjedéséhez azzal, hogy támogatja a társát, és nem kritizálja. Úgy gondolom, hogy tényleg valós probléma a leterheltség, a kiégés, de lehet kezelni, méghozzá közösen, a családban.

– Az ön gyerekei hogyan viszonyultak a hivatásához?

– Egyrészt természetesnek vették, másrészt öntudatosan is képviselték. Ha szóba került esetleg az osztálytársak között, akkor ők törekedtek arra, hogy megmutassák a hit értelmét. Igazi nagy örömömnek, még lelkészi pályám sikereinél is nagyobb teljesítménynek tartom, hogy mind az öt gyermekünk ma is bibliaolvasó, hitben járó keresztény, akik képviselik ezt a világban. Úgy gondolom, hogy ez a világi evangelizálás lényege: a keresztény ember merje felvállalni azt, hogy ő hívő. Az evangélium is így terjedt a kezdet kezdetén, az emberek felfigyeltek egymás hitére, és kérdeztek róla. Azt gondolom, ez az, ami ma nagyon hiányzik a keresztény emberekből. Ha a lelkészekre azt mondtam az előbb, hogy hiányzik az elhivatottság, akkor ez ugyanígy érvényes a hívekre is.

– Vajon miért hiányzik ez belőlünk? Elkényelmesedtünk?

– A szekularizáció, de a kényelem miatt is. Nem vállalunk fel konfliktusokat, vitahelyzeteket. Az emberekben hamis szégyenérzet alakult ki – nem beszélünk a hitünkről. Manapság a személyes belső élményeinkről, pláne az istenhitünkről beszélni majdnem olyan, mintha a szexuá­lis életünkről számolnánk be. Idegennek semmi köze hozzá. Pedig a hit messze nem magánügy!

Az interjú megjelent az Evangélikus Élet 2019. június 2–9. számában.