Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

A gyülekezetplántálás 5 igazsága
Avagy hogyan legyünk hatékonyak a tanítványképzésben a 21. században?

Afrofrizurája és szakálla miatt előbb gondoltam volna popzenésznek, mint gyülekezetplántálónak. Pedig ő mindkettő volt. Néhány barátjával a brazíliai São Paulo nyomornegyedeiben élő fiataloknak tartott ingyen zeneórákat – így próbálták őket elérni az evangéliummal. A fiatalember azzal a céllal jött a gyülekezetplántálásról tartott konzultációnkra, hogy tanuljon. Ahogy pedig ilyenkor lenni szokott: végül ő tanított nekünk pár fontos leckét.

Szerzők: David Miller, Ron Anderson

akira-hojo-502567-unsplash_1.jpg


Mit tanultunk egymástól a gyülekezetplántálásról?

Ez a fiatalember csupán egy a négyszázharminchat latin-amerikai és nagyszámú európai hívő közül, akik csatlakoztak a Lausanne Church Planting által szervezett egynapos konzultációkhoz. 2014-es indulása óta a hálózat húsz brazil városban, Közép-Amerikában, Horvátországban és Spanyolországban szervezett olyan találkozókat, amelyeken gyülekezetplántálók, misszionáriusok, fiatal vezetők, teológusok, kutatók és felekezeti vezetők beszélgetnek arról, hogyan lehetünk még hatékonyabbak a nagy küldetés betöltésében. A kerekasztal-beszélgetések és az írásos felmérések azt mutatják, hogy közös célunk az egészséges gyülekezetek plántálása, de rávilágítanak arra is, hogy a világ legkülönbözőbb részein dolgozó munkások hasonló kihívásokkal találkoznak. A konzultációk eredményeként tapasztalatok, sikerek, terhek és célok sokaságával lett mindenki gazdagabb. Hosszadalmas munka eredményeként sikerült a közös ismerettömeget összefoglalni, így született meg ez az összefoglaló. Kifejezett reményünk, hogy ezzel is további párbeszédnek nyitunk ajtót.

1. Legégetőbb feladatunk, hogy tanítványokká tegyük a következő nemzedék képviselőit

Az európai és latin-amerikai gyülekezetplántáló munkások egyaránt aggodalmukat fejezték ki a témával kapcsolatban. A mai fiatalok – különösképpen a városi, posztmodern kultúrában élők – nem kedvelik az úgynevezett „szervezett vallást”. Ezekben a közösségekben kevés fiatalt vonzanak az evangéliumi gyülekezetek. Sőt a következő nemzedék képviselői közül sokkal többen hagyják el a gyülekezeteket, mint ahányan csatlakoznak hozzájuk.

Ez rossz hír. Jó hír viszont, hogy ugyanezek a fiatalok minden eddiginél jobban érdeklődnek Jézus iránt, és az evangélium megismerése után Jézus lelkes követőivé válnak. Ráadásul bámulatosan hatékonyak a posztmodern ifjúság körében végzett tanítványozásban.

„A srácoknak megmondjuk az elején, hogy a gitározás és zongorázás mellett Jézusról is tanítani fogjuk őket. Csak akkor kerülhetnek be a programba, ha ezt elfogadják” – mondta a São Pauló-i ifjú zenész és gyülekezetplántáló. Ennek hallatán tágra nyílt a hallgatóság szeme. Az ilyen taktika mindannak ellentéte, amit a missziós órákon tanítanak. Régi bölcsességnek számít ugyanis, hogy ahhoz, hogy „kiérdemeljük” az evangélium bemutatásának jogát, először kapcsolatot kell kiépítenünk a „célcsoportunkkal” – mindez hónapokig, de akár évekig is tarthat. „Nálunk ez nem működne – reagált a fiatalember. – Ezeknek a fiataloknak előre el kell mondanod, hogy keresztény vagy, és szeretnéd, ha ők is megismernék az Urat. Ha ezt nem közölnénk az elején, hanem csak később hozakodnánk elő vele, akkor úgy éreznék, hogy átvertük őket, és többé nem jönnének.” Azt is elmondta, hogy a nyomornegyedekben élő fiatalok nagyobb számban jelentkeznek a zenei képzésre, ha tudják, hogy Jézus is része a tananyagnak.

2. Ismernünk és követnünk kell a biblikus egyháztan alapjait

Az Újszövetségben látjuk, hogy a korai egyház hogyan „építkezett” azért, hogy teljesíteni tudja a „nagy küldetést”. Annak ellenére, hogy a társadalmi kirekesztettség, az állam általi üldöztetés és belső teológiai ellentétek miatt napi küzdelmekkel néztek szembe, Jézus követőinek első nemzedéke polgártársaiknak olyan nagy százalékát tette hűséges tanítvánnyá, amilyenre azóta sem volt példa. Meggyőződésünk, hogy az újszövetségi egyháztan lelkiismeretes alkalmazásával ma is lehetséges ugyanilyen megdöbbentő eredményeket elérni. Alan Hirsch The Forgotten Ways: Reactivating the Missional Church című könyvében meggyőzően érvel a fenti vélemény mellett. Nézete szerinte lehetséges, hogy ma is úgy működjenek gyülekezeteink, mint az 1. században, az apostolok idején. Ennek megvalósítását segítendő öt pontban foglalja össze a bibliai egyház fő jellemzőit:

1. Krisztus van a középpontban (Istenre figyelés).
2. Folyamatos Krisztus-reprodukálás (tanítványozás).
3. A gyülekezet tagjai Krisztus szeretetét tükrözik (együttérző közösség).
4. A test minden egyes tagján keresztül munkálkodik Krisztus (univerzális papság).
5. Az egyházon keresztül Krisztus az egész teremtett világot eléri (misszió).

A Lausanne gyülekezetplántáló konzultációk során mindig feltesszük a kérdést: „Az újszövetségi gyülekezet ezen öt jellemzője közül melyik az, amelyiket a legsürgősebben magukévá kell tenniük a te országod gyülekezeteinek?” A különböző történelmi és társadalmi háttérből adódóan erre különböző válaszokat szoktunk kapni:

Közép-Amerikában (El Salvador, Honduras, Guatemala és Nicaragua) a gyülekezeti vezetők úgy látják, hogy az egyház legégetőbb kihívása az, hogy tanítványokat képezzen. A brazil vezetők ugyanakkor következetesen azon a véleményen vannak, hogy Krisztust kell az egyház középpontjába állítani.

A Balkán-félszigeten szolgáló vezetők szerint pedig náluk arra van óriási szükség, hogy minden hívő elfoglalhassa (és betölthesse) helyét a papságban (szolgálatban). A spanyol vezetők szerint a gyülekezeteik számára a legnagyobb kihívást a missziós vízió hiánya jelenti.

3. Minden keresztény a „szent papság” tagja, és osztozik annak felelősségében és tekintélyében

Egy Spanyolországban végzett kutatásunk során százötven ifjúsági szolgálatvezetőt kérdeztünk arról, hogy szerintük hogyan érhető el az evangéliummal a következő nemzedék. Egyöntetű és határozott véleményük az volt, hogy az egyháznak olyan új kifejeződési formára van szüksége, amely azt hangsúlyozza, hogy mindenki részt vesz a szolgálatban. Azt mondták, ha nem értékelik a fiatalokat, és nem kapnak lehetőséget a hozzájárulásra, gyakran elunják magukat, és otthagyják a közösséget.

A spanyolországi Alcalá de Henares városában nyolc keresztény szeretett volna aktívan részt venni Istennek a városukban végzett munkájában. Különböző gyülekezetekből voltak, ezért különös gondot fordítottak arra, hogy ez a gyülekezetek között ne okozzon gondot, majd a város egy sűrűn lakott, szegényebb városrészében kibéreltek egy földszinti üzlethelyiséget. Olyan programokat kezdtek szervezni, amelyekben mindegyikük használhatta az ajándékait. Tartottak például kézimunkaklubot, beszélgetős angolórákat és muzulmán nők számára aerobikot. Rövidesen ötvennél is több hitetlen járt hetente a különböző, bibliaalapú programjaikra. Az egyik gyülekezeti idős ember felesége örömkönnyek között, ezekkel a szavakkal fejezte ki érzéseit: „Eddig soha senki nem adott rá lehetőséget, hogy olyan módon fejezzem ki a hitemet, ami természetesen fakad az adottságaimból és az indítékaimból.” Végül a csapat egyik tagjának gyülekezete észrevette a sikert, és melléjük állt. E sorok írásának idején ez a gyülekezet azt vizsgálja, hogy a fent leírt modell példáját követve hogyan küldhetne ki még több helyi hívőt a közvetlen környezetükben lévő misszióba.

4. Ahhoz, hogy keresztényként hatással legyünk a világra, muszáj együttműködnünk

János evangéliumának 17. fejezetében olvassuk Jézusnak az Atyához intézett, őszinte szavait, melyekből kiderül, hogy mi a kulcsa a saját, a mai, valamint minden ezután következő nemzedék elérésének:

„…azokért is [könyörgök], akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,20b–21)

A hívők nagy része nem érti, miért van a keresztény világban annyi „siló”. Ami még ennél is aggasztóbb: hogy a silókban lévő keresztények miért nem összetartók, sőt sok esetben miért nem jönnek ki jól egymással.
2016-ban hálózatunk Horvátországban tartott egynapos konzultációt, melyre huszonöt felekezetből érkeztek az ország minden részéből különféle elöljárók, missziós vezetők. A felekezetek közötti történelmi súrlódások miatt sokan ódzkodtak a találkozótól. Sőt az egyik vezető arra a kérdésre, hogy milyen esetben lenne sikeresnek tekinthető a találkozó, azt válaszolta: „Ha nem folyik vér, az már sikernek tekinthető!” A találkozó sikeresen, áldozatok nélkül zárult. Sokan meglepődve hallották, hogy Horvátország négymillió lakosára mindössze százhetvennyolc gyülekezet jut, és csak évi öt új gyülekezet születik. Arra a kérdésre, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy nincsenek nagyobb hatással az országukra, az volt a válasz: „Mert nem vagyunk összetartók, nem vagyunk egy test.” Ez a felfedezés segített abban, hogy megszakadjon a „silóhozzáállás”, és nekilássanak személyes kapcsolatokat létesíteni egymással, aminek aztán az lett az eredménye, hogy megszületett egy egységes, nemzeti gyülekezetplántáló platform, mindannyiuk közös vízióját tűzve ki célul: hogy Horvátországot elérjék az evangéliummal.

Az elmúlt évtized során Európa-szerte számos gyülekezetplántáló mozgalom nőtte ki magát azokból a silókból, amelyek korábban Krisztus testének különböző tagjait elválasztották egymástól. Ezeket az együttműködésre épülő hálózatokat az alábbi elemek vezették sikerre:

– egy „katalizátor” vezető, akinek az a szenvedélye, hogy összefogja Krisztus testét a célcsoport elérésének érdekében;
– hasznos statisztikák, amelyek rámutatnak arra, hogy jelenleg milyen tempójú a növekedés, valamint arra is, hogy hol van a legnagyobb szükség a gyülekezetplántálásra;
– széles körben megosztott stratégiák, amelyek a hatékony gyülekezetplántálást segítik;
– egy helyszín, ahol a résztvevők találkozhatnak egymással tanulás céljából, valamint azért, hogy a víziót „élesítsék”.

5. A hálózatok erősítik Krisztus testének egységét

Lausanne arra tanít bennünket, hogy a kereszténység globalizációját ne tévesszük össze a Krisztus testén belüli egységgel. Az a figyelemre méltó növekedés, mely ebben a nemzedékben Krisztus testén belül világszerte tapasztalható, különböző kultúrákban jelentkezik, és különféle teológiai hagyományokból táplálkozik. Az úgynevezett „északi egyház” mind Európában, mind Észak-Amerikában alapvetően más világban működik, mint az úgynevezett „globális Délen” lévők, ahol a helyi gyülekezetek virágoznak. Wesley Granberg-Michaelson szerint: „Miközben a kereszténység gravitációs központja továbbra is a globális Dél felé halad, e két világ közötti szakadék egyre szélesebben tátong […] megítélésem szerint a 21. századi egyház egységének legsürgetőbb kihívását jelenti e két világ közötti árok […] ez is az új kapcsolati hálózatok kiépítésének sürgősségére mutat rá. Oly módon kell létrehozni ezeket a hálózatokat, hogy azok áthidalják a földrajzi, teológiai, intézményi és nemzedéki különbségeket. Reményeim szerint az ilyen hálózatok aztán sokféle és egyre több módon sokasodnak majd."

A gyülekezetplántáló hálózatok csak egy formáját képviselik a „nagy küldetés” körül „gyülekező” számos, együttműködésre épülő mozgalomnak. Vannak köztük informálisak, melyekben a tagok csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, míg mások célirányosan szervezettek, és bőséges anyagi háttérrel rendelkeznek. Ami közös bennük, hogy úgy tűnik, ők a válasz Jézus imádságára: „…hogy mindnyájan egyek legyenek, […] hogy elhiggye a világ…” (Jn 17,21)

Minden gyülekezetplántáló célja ez kell hogy legyen: „…hogy elhiggye a világ…” Vannak persze olyan gyülekezetek, amelyeket azért plántálnak, hogy kitűzzék rájuk az adott felekezet zászlaját – mintegy „elfoglalva” egy addig senkihez sem tartozó területet, vagy azért, hogy helyet adjanak valamely demográfiai csoportnak, amely már nem érzi magát otthon az anyaegyházában. Jézusnak viszont más célja van az általa épített gyülekezettel. Az egyház úgy jött létre, hogy Jézus tanítványai másokat is tanítványokká tettek. Továbbra is azért létezik, hogy még több ember legyen Jézus tanítványa. Ez az egyház elsődleges célja. „Nem a misszió van az egyházért, hanem az egyház van a misszióért – a misszió pedig Istené” – emlékeztet Chris Wright brit teológus. Ahhoz tehát, hogy a 21. században hatékony legyen a gyülekezetplántálás, a gyülekezetplántálóknak maguknak Jézus 1. századbeli parancsának kell engedelmeskedniük:

„…tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek…” (Mt 28,19–20a)

Összegzésül elmondhatjuk tehát: ez a legalapvetőbb igazság a gyülekezetplántálással kapcsolatban. 

 

 

A tanulmány eredeti, angol verziója megjelent a Lausanne Global Analysis 2017 novemberi számában. Első magyar nyelvű publikációja a Lausanne Global Analysis engedélyével készült az Evangéliumi Fókusz 2019/1. számában, melynek szerkesztett változatát közöljük. 

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr4814864066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása