Kötőszó

„A harmadik napon menyegző volt a galileai Kánában, és ott volt Jézus anyja. Meghívták Jézust és tanítványait is a menyegzőre. Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: Nincs boruk. Mire Jézus azt mondta: Vajon énrám tartozik ez vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám. Anyja így szólt a szolgákhoz: Bármit mond nektek, tegyétek meg! Volt ott hat kőveder a zsidók tisztálkodási rendje szerint, amelyekbe egyenként két vagy három metréta fért. Jézus így szólt hozzájuk: Töltsétek meg a vedreket vízzel! És megtöltötték színültig. Majd ezt mondta nekik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak! Ők pedig vittek. Amikor a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették, odahívta a vőlegényt, és így szólt hozzá: Minden ember a jó bort kínálja először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig mostanáig tartogattad a jó bort. Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne.” (Jn 2,1–11)

Igehirdetés: Grendorf Péter

A kánai menyegző története arról szól, hogy lehet más a vége. Mi általában már előre tudjuk, hogy mi a vége, mert látható az ok-okozati összefüggésekből, a természetes folyamatokból, mi már tudjuk – de legalábbis sejtjük –, mi lesz a vége. Ezen a történeten keresztül azonban Urunk azt akarja megerősíteni, megmutatni nekünk, hogy bármilyen helyzetben is vagyunk most itt: lehet más a történet vége. Nem kell, hogy úgy végződjenek a dolgok, ahogyan az a maga természetes rendjén várható. „Miért ne!” – ez a mottója ennek az egyházkerületi napnak, és nem kérdőjel van a végén – talán észrevették a testvérek is – , hanem felkiáltójel. Egy kérdőszó, de felkiáltójellel.

Urunk ki akar billenteni bennünket a megszokottból, abból a gondolkodásból, mely meghatároz bennünket. Mert mi már előre tudjuk, minket már nem lehet meglepni. Ő meg akar lepni bennünket: ahol ő jelen van, ott nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azoknak a természetes rendje, a tapasztalataink szerint menniük kéne. Ez az, ami az ő személyében, szavaiban meglepő volt mindig. A Hegyi beszéd végén azt olvassuk, hogy amikor a nép hallotta Jézus beszédét, akkor csodálkozott. De talán még pontosabb Karner Károly fordítása: „A nép döbbent csodálkozásba esett a tanítás miatt. Mert nem úgy tanította őket mint az írástudóik, hanem úgy, mint akinek hatalma van.”

Ahol Jézus jelen van, ott a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azoknak a természetes rendje szerint alakulniuk kellene.

A kiindulópont egészen világos: menyegző volt a galileai Kánában. Egy örömünnepről van szó, amikor két fiatal elköteleződik egymás mellett. Részt vesz ezen az ünnepségen Jézus anyja, és meghívják Jézust is a tanítványaival együtt. Jézus részt vesz az emberek örömében.

Talán már ez is furcsa számunkra, hiszen mi általában akkor hívjuk meg őt, amikor baj van, valami szomorúságunk, fájdalmunk van, csalódtunk, vagy éppen gyászt hordozunk. Amikor 2010-ben Angyalföldre kerültem a feleségemmel, az első istentiszteletek egyikén belépett egy fiatalasszony a templomba, nagyot sóhajtott, és azt mondta: „Hála Istennek, régen nem kellett idejönnöm.” Azt akarta ezzel mondani, hogy nem halt meg senki, nem volt semmi baj. Hiszen mi akkor megyünk csak Jézushoz (templomba), ha valami baj van. Jézus jelen van az emberek örömében, számára ez is fontos, azonban sokszor érzi úgy az ember – lelkészként is –, hogy mi azért vagyunk, hogy elrontsuk az emberek örömét. Telefonon kerestem valakit, aki beteg volt, a lányával tudtam beszélni. Mikor mondtam neki, hogy szívesen meglátogatnám, azt mondta: „Olyan rosszul még nincs a papa.” Hiszen akkor megyünk, ha már nagyon rosszul van.

Testvérek, valahogy ez jellemző ránk. Jézushoz nem kapcsolódik életünkben az öröm. Mi, lelkészek mintha azért volnánk, hogy elrontsuk az emberek örömét.

Három lányom van, akik megkértek arra, hogy ne éljek olyan illusztrációkkal, melyben ők szerepelnek, különösen ha felismerhetők, úgyhogy most nem mondhatom meg, hogy melyikről van szó. Úgy mondom, hogy „egyik lányom”, amikor olyan hároméves volt, az volt a szórakozása, hogy kiöntötte a gyümölcslevet a járólapra a konyhában, és nagyon tetszett neki, hogy a járólapok között, a fugában folyik a narancslé. Többször is elmondtuk neki a feleségemmel, hogy ne öntse ki, mert kárba vész, ragadni fog, ez nem jó. Egyik alkalommal bent voltunk a szobában, és hallottuk a jellegzetes toccsanást, ahogyan a gyümölcslé eléri a járólapot. Kinézünk, a lányunk ott van, fölnéz ránk, megrémül, és azt mondja: „Tudom, nem szabad, de olyan jó volt!”

Ekkor döbbentem rá, hogy valahogy így vagyunk mi is, ezt váltom ki az emberekből lelkészként is: hogy tudjuk, nem szabad, de olyan jó! És amiben öröm van, abban szerintünk nincs jelen Jézus. De Jézus jelen van az emberek örömében! Jelen van a menyegzőn mint vendég, de ezen a menyegzőn valami egészen kínos esemény történik.

A tényt Jézus anyja fogalmazza meg: „Nincs boruk.” Megjelenik a hiány, mely elront mindent, a nincs vagy a nincs elég, elfogyott. Nem jól mértük fel? Többen jöttek? Az most mindegy. Nincs. Ott van egy nagyon emberi elvárás Mária szavai mögött. Nagyon emberi elvárás – ez Jézus válaszából derül ki: „Vajon énrám tartozik ez vagy terád, asszony?” És talán úgy tűnik, hogy Jézus urunk bizony tiszteletlen az édesanyjával, pedig szó sincs erről. Hozzáteszi: „Nem jött még el az én órám.” Nagyon fontos ez a mondat a történet megértésének szempontjából, ugyanis a Jézus anyjának szavaiban megjelenő elvárás hamis elvárás. Ezt pedig úgy fogalmazhatjuk meg, hogy amikor baj van, amikor rosszul döntöttünk, és meg akarunk szabadulni a következményektől, akkor jöjjön Jézus az ő csodatevő hatalmával. Akkor jöjjön, és szabadítson meg minket a betegségtől, a szégyentől, a bűntől, a bűntudattól, a következményektől…

Sokszor hallottam már a következő mondatot különböző verziókban: „Nagy bajban voltam, imádkoztam is, kértem a Jóistent, de nem hallgatott meg, nagy humbug ez az egész.”

Ha megnézzük most szépen sorban ennek a mondatnak a részeit, akkor megértjük, hogy mi a baj. Ott kezdődik:

„Nagy bajban voltam.” – Miért csak akkor? Különben egy szavunk sincs az Istenhez?

„Imádkoztam is.” – Ez egy lehetőség, egy módszer. Is. És mit jelent az, hogy imádkoztam? Olyan kegyesen beszéltem, egy olyan kegyes monológ volt? Olyan szavakkal, melyek olyan imaszerűen hangoznak?

„Kértem a Jóistent.” – Hát csak kértem, és ha kérem, akkor ő ad. Mert ő egy problémamegoldó: amikor baj van, akkor kérem, és ad.

„Nem hallgatott meg.” – Ezt nem teheti meg? Ha valamit kér tőlem a gyermekem, akkor nekem kötelességem megadni, bármit kér? Nem mondhatom azt, hogy nem? Vagy most nem, vagy még nem?

Ne értse félre senki, én nem akarok gúnyolódni ezen, csak rámutatni arra a hamis elvárásra, melyet Urunk leleplez itt az elején, ebben a történetben. Nem tiszteletlen ő az édesanyjával, de nagyon határozott. Amikor azt mondja, hogy „Nem jött még el az én órám.”, azzal azt mondja, hogy én nem ezért jöttem. Nekem nem ez a küldetésem.

Ebben a mondatban benne van az is, hogy várj és figyelj arra, hogy mi fog következni. Figyelj! Ezzel azt mondja, hogy ne a csodáira figyelj, ne a csodát várjuk tőle, hanem az ő személyére, az ő órájára figyeljünk!

Mert az a fontos, amit ő fontosnak tart, és akkor, amikor ő fontosnak tartja. Hiszem, hogy Mária megértette ezt, mert a szolgákat készenlétre és teljes engedelmességre biztatta. „Bármit mond nektek, tegyétek meg!” Ez az evangélikus Mária-tisztelet alapja: ez a Mária, aki Krisztusra mutat: „Bármit mond nektek, tegyétek meg!” Jézus pedig meglepő dolgot kér. Sőt az egészen értelmetlennek tűnik. „Töltsétek meg a vedreket vízzel!” Ez az igei mottója a mai napnak, nem véletlenül. Az a hat kőveder, amelybe ott egyenként két vagy három metréta víz fért, mely nyolcvan és százhúsz liter között van, a zsidó szertartásos tisztálkodás edénye volt, és ha volt is benne víz, azt ki kellett önteni, és új vizet kellett tenni bele. De ezután jön az igazán meglepő és értelmetlen rész: „…merítsetek, és vigyetek a násznagynak!” Ennek aztán tényleg semmi értelme nincsen, de a szolgák megteszik, és amikor a násznagy megízleli a vizet, amely borrá lett, akkor mondja ki a történetben a legfontosabb mondatot: „Minden ember a jó bort kínálja először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig mostanáig tartogattad a jó bort.”

Itt a különbség az általános törvényszerűség és az evangélium között. Minden ember a jó bort kínálja először. Ez a törvényszerűség határoz meg mindent. Az elején mindig minden jó, aztán egyre rosszabb, aztán a végén elviselhetetlen.

Így van ez mindennel, ez keserít meg mindent ebben az életben. A kezdet jó, reménykeltő, boldogságot ígérő, aztán egyre jobban fogy, sorvad, öregszik, majd véget ér, elpusztul, meghal.

Először mindig jön a kampányidőszak, az ígérgetések ideje. Először van az udvarlás időszaka, amikor mindenki a legjobb formáját próbálja mutatni, figyel a másikra, ajándékokkal halmozza el, mert le akarja nyűgözni (jobb esetben a másikat). Minden ember a jó bort kínálja először, mert szeretne jó benyomást tenni, meggyőzni, hogy jó lesz. Ez az általános irány. Először a jó, aztán ha már megittasodtál, lerészegedtél, szerelmes lettél, amikor már meg vagy győzve, akkor jön a hideg zuhany. Gondolhatunk itt a szenvedélybetegségekre: az alkohol, a cigaretta, a drogok éppen ezt kínálják, ezért veszélyesek. Mert azt kínálják, hogy minden jó, ez a valódi öröm. Aztán jön a másnap, később pedig a súlyos betegségek, a függőség, a fájdalom és a halál. Gondolhatunk a házasságra is. Az emberek nagy többsége azért házasodik, mert szerelmes, mert boldog, mert az egész világot látja a választottja szemében. Én ezért házasodtam. De aztán azt tapasztaljuk, hogy jön a megszokás, a konfliktusok, az unalom, a kísértések, melyek újból azt kínálják, azt az először jót! És az emberek általában lépre mennek ennek. Minden ember a jó bort kínálja először, s amikor megittasodtak, akkor a silányabbat. Amikor elhisszük, hogy valóban lehet jó, lehet más, akkor jön a kijózanító felismerés.

Nagyon szeretem Jákób történetét, aki elmenekül az apjától Lábánhoz, akinek két lánya van. Az egyik Lea, a másik Ráhel. Leáról azt írja a Szentírás, hogy nem volt előnyös külsejű. De legalábbis Jákób Ráhelbe szeret bele, a másik lányba, a kisebbikbe. Meg is egyezik Lábánnal, hogy hét évig dolgozik neki, hogy aztán elvehesse feleségül. Letelik a hét év, jön a menyegző, még a bor sem fogy el, lefátyolozva a menyasszony, aztán másnap, sötétben a nászéjszaka, majd jön a reggel. Azt olvassuk: „Jákób csak reggel vette észre, hogy Lea van vele.” (1Móz 29,25) Még szebben írja a Károli-fordítás: „Ímé, ez Lea!”

Testvérek, le lehet írni az egész emberi életet ezzel: Íme, Lea az! Ráhelre várunk, talán előző nap még van Ráhelünk, van szerelmünk, van reményünk, és aztán jön a másnap és a felismerés: Íme, Lea az! Jön a csalódás.

Huszonegy éves koromban az volt az én nagy kérdésem, hogy van-e olyan öröm, mely másnap is öröm? Mert aznap minden olyan jó volt. És jött a másnap, a csalódás. Van-e olyan öröm, mely másnap is öröm? És ezzel szemben itt van az Isten iránya, az evangélium, mely annak éppen az ellenkezője, mint amit a világ kínál: te pedig a jó bort mostanáig tartogattad.

Testvérek, a jó bor még hátravan. Nem már megtörtént, nem már túl vagyunk rajta, nem kell visszasírnunk a múltat vagy azt emlegetnünk, hogy régen minden jobb volt. A keresztyén ember mondhatja, hogy lehet, hogy régen minden jobb volt, de majd a végén minden még sokkal jobb lesz, mert a jó bor még hátravan. Ez ennek a történetnek az igazi evangéliuma. Mert hol van ebben az evangélium, a minket megszólító csoda? Az átváltozásban, az átlényegülésben: a víz borrá lett.

Ez a keresztyén élet lényege és iránya. Valami egészen mássá válik, olyanná, amilyenné nem válhat magától. Sem tanulás vagy fejlődés, sem semmilyen emberi erőfeszítés által. Átlényegül: a lényege változik meg, nem a felszínen, nem ízesített, borízű víz lesz belőle, hanem bor. Nem a szennyezett vízből lesz tiszta víz. Erre még az ember is képes. Itt egészen más lesz belőle. Új teremtés, új jön létre. Az a legcsodálatosabb, amikor ez egy emberi életben megy végbe a megtérés, újjászületés, megszentelődés csodája által: a kánai jel. Mert Jézus ezt kínálja nekünk, erre hív bennünket: a jó bor még hátravan. Igen, azt olvassuk a végén, hogy Jézus így jelentette ki dicsőségét, és talán meglep bennünket, hogy így tesz, több száz liter bort ad egy menyegzői násznépnek.

Itt a bor annyiban lényeges, hogy Mózesnél a víz vérré változik Isten parancsára. A tíz csapásból ez az első. Ez Isten ítéletét jelzi. Jézusnál az első jel az, hogy a víz borrá változik, ami az örömöt, az üdvösséget jelzi. És végül csak egy kérdés maradt hátra: Kinek jelent ez üdvösséget? Hogyan lehet ez a történet a mi történetünk? A násznagy nem érzékel ebből semmit. Megízleli, furcsállja a dolgot, meg is fogalmazza, hogy ez nem olyan, mint az általános tapasztalat. De hogy hogy történt, ki tette, honnan van ez a bor, arra nem kérdez rá, nem érdekli. A végén csak annyit olvasunk, hogy a tanítványai hittek Jézusban. Csak a tanítványai, azok, akik szoros életközösségben voltak vele. Számukra jelentett ez a jel hitet, életváltozást. Mert a jel önmagában nem sokat jelent. Ezzel a záradékkal fejeződik be a negyedik evangélium, ezt írja János: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” A hit tartalma e versek szerint Jézus Krisztus, az Isten Fia, aki beavatkozott a világ rendjébe, és az ő keresztje ma is az egyetlen esélyünk.

Mert valóban, a dolgoknak van egy iránya. Ha elfogy a menyegzőn a bor, vizet kell inni. Ha valaki súlyos beteg lesz, az meg fog halni. Kemény törvények ezek, de létező, valóságos törvények. És mi talán azt gondoljuk, hogy ebben az a csoda, hogy Jézus beavatkozik a természet rendjébe, valami nem úgy megy tovább, ahogyan mennie kellene. Valójában azonban nem erről van szó, hanem arról, hogy Jézus helyreállítja az eredeti rendet. Mert ez a „természetes” rend azért van, mert mi elfordultunk Istentől, az élet forrásától. De nem ez a természetes rend. Isten nem erre teremtett bennünket. Ő örömre teremtett, és Jézus minden egyes jele, csodája ilyen helyreállítás. Az eredeti rendet állítja helyre. S amikor egy ember élő hitre jut, akkor meggyőződésem, hogy ez történik vele. Helyreáll a természetes rend – az Isten szerinti természetes rend.

Arra hív bennünket ma ez a történet, hogy legyünk készek. Bármit mond nekünk Jézus, tegyük meg, töltsük meg a kővedreket, azaz készüljünk, hogy fogadni tudjuk a jelet. Mert a kánai jel megtörténhet a mi életünkben is. Nem kell, hogy az legyen a történet vége, amit mi gondolunk. Miért ne lehetne más a vége Jézussal?

Ámen.

Elhangzott 2019. május 18-án Békéscsabán, a Déli Evangélikus Egyházkerület családi és missziói napján.