Kötőszó

Becsapós kép. Akár még azt is hihetnénk, hogy a készítője kifigurázza Istent. Bár az alkotóját nem ismerem, a képet azonban igen. Minden apró vonalkája és alig sejthető kis árnyéka belém ivódott. Éppen ezért tudom azt, hogy Isten szeretetéről szól. Még akkor is, ha első látásra nem így tűnik.

Szerző: Pethő Jucus

Emberünk ül a biciklin. Kiegyensúlyozottnak tűnik. Semmi rohanás vagy stressz nem látszik rajta. Könnyedén felpattant a kerékpárra, és a kitűzött célzászló felé tart. Az emelkedő nem nagy. Talán még dezodorreklámot is forgathatnánk vele közben, mert meg sem kell izzadnia a kockás zászlóig. Aztán a fejezet lezárva. Ott húzódik ugyanis a kép jobb szélén a keret fekete vonala. Nincs extrém meglepetés az emberi tervben.

Az isteni tervben azonban van bőven. Ami viszont nincs: az a célt jelző, kockás zászló. No meg a kép végét sem zárja le a megnyugtató, fekete vonal. Úgy tűnik, Isten olyan, mintha az egykori Skála Kópé tőle tanult volna: nála mindig történik valami. Ráadásul – a kép tanúsága szerint – olyan akadálypályát épít, hogy az extrém kalandparkok építőinek is tőle kellene tanulniuk. Hegyek és völgyek. Őrületes emelkedők és lejtők. Majdnem ember nagyságú kövek. Mélységes mély tó, kötélpálya és falmászás. Amikor pedig sokadjára is újabb sziklák megmászása és veszélyes lejtmenet jön, még fekete fellegek, szakadó eső és meredek lépcső is felbukkannak. Közben pedig folyamatosan csak a résztávokat jelző, kis zászló lehet csak a legnagyobb eredmény.

Elsőre ezek tűnhetnek fel, miközben a képet szemléljük. De nézzük máshogyan! Elemezzük végig, mint egy rajzban elmondott verset!

Emberünk az isteni terv képén is kiegyensúlyozottan ül a biciklin. Az általa kitűzött célzászló felé tart. De azt a kockás zászlót csak ő találta ki. Délibáb, melyet a képzelete teremtett. Amint eléri a legmagasabb pontot, rövid pihenő után mélyrepülésben találja magát. Bár haladt valamennyit előre, alacsonyabbra került, mint ahol előtte volt. A biciklit elfelejtheti. József Attila három királya nyomán már gyalog megy, mert siet. Áthalad a sziklákon, melyek hozzá képest óriásiak.

Úgy tűnik, a korábbi gyakorlás is kellett, mert most rövidebb idő alatt meredekebb lejtőn kell felmennie, mint amekkora az előző volt. Rájön, hogy tényleg nem való ide a bicikli. Amikor nagy nehezen felér, azon gondolkodik, hogy mi értelme volt ennek. Hiszen elfáradt és kimerült.

De ahogyan visszanéz a megtett útra, egyszer csak boldog felismerés tölti be a szívét. Meglátja, hogy máris magasabbra ért, mint amit ő maga a könnyen kivitelezhető tervével elgondolt.

Újult reménnyel pihen meg a résztávot jelölő póznánál. Aztán szemügyre veszi az elé táruló képet. Egy létra van előtte. Zavarja azonban, hogy a vége ködbe vész. Nem tudja, mihez van rögzítve, vagy hogy mi várja utána. Ettől megijed. Ahogyan azonban a félelme helyett a feladatra összpontosít, fontos felismerésre jut. Rájön, hogy háromféle mód közül is választhat. Dönthet úgy, hogy átmegy a létra tetején. Akár négykézláb. Dönthet úgy is, hogy alulról kapaszkodik bele, és a kezével átlendíti magát fokról fokra. És dönthet amellett is, hogy lemegy a völgy aljáig, és gyalog megy át rajta. Mivel a végét köd borítja, csak bízni tud abban, hogy van biztonságos hely, ahová átérhet.

Nem tudjuk, melyik mellett döntött. Azonban átjutott. A feladat elvégzésével pedig újabb részeredményt jelző zászlót is kapott. Megcsinálta! Most már tudatosan hátranéz, és azt látja, amit az előző póznánál: ismét magasabbra jutott!

Már meg sem lepődik, hogy ismét egy meredek emelkedő van előtte. Lendülettel megy fel rajta. A kis hegycsúcson azonban arcába üvölt a reménytelenség. Alatta egy beláthatatlan méretű víztükör fekszik, mely ismét ködbe vész. A szédüléstől és csüggedéstől csak nehezen veszi észre, hogy a helyzet mégsem olyan lehetetlen. Kétféle segítséget is talál. Egyfelől egy kötélpályát, melynek a fogantyújába ha belekapaszkodik, és ellöki magát a földről, átérhet a túlsó partra. Bár a ködtől most sem látja, hova érkezne. A vízen viszont észrevesz egy csónakot is. Amikor azt nézegeti, meglátja, hogy az ráadásul egy motorcsónak, ezért mellette dönt.

Bár még nem jutott el a következő kis zászlóig, a csónak haladása közben van ideje gondolkodni. Megérti, hogy a tó is egy völgy. Mélység, melynek nem kell lemenni az aljáig, hanem Isten kegyelme átsegíti rajta. Tényleg érzi a lelkében ezt a mélységesen mély, megrendítő helyzetet. De a csónakban biztonságban érzi magát. Mint a tanítványok, akik Jézussal voltak a vízen.

Meglátja a túlsó partot. A póznán lobogó zászlócska helyett azonban a meredek partot kell megpillantania. Egyszerre bosszús, hogy megint dolgoznia kell, és egyszerre hálás, hogy felfedez egy kötelet, melyen felkapaszkodhat. Ezután eléri a résztávot jelző póznát. Ahogy ott pihen a tövében, több mindent is megért. Ismét megfigyeli, hogy milyen magasra jutott az előző célzászló óta. Közben pedig érzi, hogy most a nagy mélység után kicsit tovább pihenhet.

Békésen indul tovább. Egy kis völgy következik csak, melyen egészen könnyen átkel. Bár máris számított egy szép kis zászlóra, igazából nem lepődik meg, hogy ez még nem a teljes táv volt. Elvégre semmi önmagát meghaladót nem kért még tőle Isten. Aztán egyszer csak meglátja az újabb mélységet. Semmivel sem tűnik kisebbnek, mint amikor a csónakba kellett leereszkednie. Bár ez legalább nem olyan meredek. Ahogyan azonban óvatoskodik lefelé, fekete fellegek jelennek meg felette, és úgy esik az eső, mintha dézsából öntenék. Ázott verébként rogy le a sárba. Lassan szép kis tócsa gyűlik körülötte. Hívogató, hogy minden kellemetlensége dacára ott maradjon benne. Hiszen mindig csak átmenetileg lett könnyebb! Lám, az időnkénti magaslatok dacára már megint milyen mélyre jutott! Nem jó ő semmire!

„Vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, / de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, / s hiába hívja árok, maradni úgyse mer…”

Mint Radnóti tette, ő is erőltetett menetben indul tovább. Egyszer csak megakad a szeme valamin. Rájön, hogy már látja a völgyből kivezető utat. Ahogyan reménytől megcsillanó tekintetét belefúrja az emelkedőbe, meglátja, hogy lépcsőszerű kapaszkodók vannak kialakítva rajta. Áll, és kacag bele az esőbe. Megérti, hogy mindig kínál Isten kapaszkodót. Ő azonban rendszerint előbb foglalkozik a félelmeivel és haragjával, mint hogy őhozzá fordulna segítségért. Úgy érzi magát, mint a Zsoltárok könyvében szereplő zarándokok, akik a lépcsőket róva imádkoztak. Ő is bűnbánatról, háláról, megváltásról és Isten dicsőségéről énekel.

És lám! Egyszer csak elfogynak a lépcsők, ő pedig lerogyhat a résztávot jelző pózna tövébe. Jézus keresztjét látja a póznában. Belekapaszkodik, teljes hittel. Közben pedig érzi, hogy a meleg nap sugarai melegíteni kezdik a testét és lelkét egyaránt. Még mindig a póznába kapaszkodva visszanéz, és látja, mekkora utat tett meg, és milyen magasra jutott. Bár látja, hogy Isten nem semmi emelkedővel készül számára most is, érzi, hogy továbbra is a felpezsdítő napfényben folytathatja útját. Tudja, hogy nem fog örökké tartani ez a ragyogás. Azonban sok mindent megtanult már.

Tudja például, hogy az élet természetes része, hogy újabb és újabb mélység jön. Mert mélység nélkül nincs magasság. Tudja, hogy Isten mindig ad segítséget az emberfelettinek tűnő feladatokhoz. Tudja már, hogy nem szórakozni akar vele Isten a kalandtúrába illő úttal, hanem ezernyi más oka van a tervének. Tudja már, hogy mindent érte talált ki. Érte és nem ellene.

De tud még sok minden mást is. Nyugodtan folytasd hát a sort, kedves olvasó! Mondd, Te mit látsz még a képben?