„Isten valóban egy senki képében érkezik hozzánk a karácsonyi reggelen egy büdös, koszos, rongyos istállóban. Isten az, aki egy olyan helyről származik, ahonnan semmi jó nem jöhet. Isten az – hogy saját szavaival éljek –, akit nem fogadnak be sehova, ha nincs otthona, akinek nem adnak ruhát, ha meztelen, akinek nem adnak inni, ha szomjas, és akinek nem adnak enni, amikor éhes. Isten az, akit a legközelebbi barátai árulnak el vagy tagadnak meg. Isten az, akit kigúnyolnak, akit megvernek, akit semmibe vesznek. Isten az, akit egy koncepciós perben ítélnek el. Isten az, akit keresztre feszítenek. Isten az, akit meggyilkolnak. Isten az, aki a világ legnagyobb senkijeként áll előttünk, és Isten az, aki önként vállalja ezt a senkiszerepet azért, hogy a lehető legtisztábban mutasson rá arra: mennyire hazug és igazságtalan az a világ, amelyben az ember görcsösen csak ahhoz akar igazodni, hogy ki senki, és ki valaki.”
Szerző: Nagy Szabolcs
„Származhat-e valami jó Názáretből?” (Jn 1,46)
A világ, melyben élünk, a valakiké. A hősöké, a sikereseké, a tehetségeseké, a szépeké. Azoké, akik valamiért kitűnnek az átlagból. Akiknek az arca valamiért megmarad bennünk, és akiknek a szavai tartalomtól függetlenül valamiért számítanak. Legyen bár a személyük vagy titulusuk miatt, a világ él s hal a hírességekért, a sztárokért, a véleményvezérekért, a valakikért. A sikeres élet fokmérője az, hogy egy ember valakivé válik. Ez a valakiség a garancia arra, hogy amit ő mond vagy tesz, az igaz, helyes és követendő. Manapság mindenkit ehhez a valakiséghez mérünk, akár tudunk róla, akár nem. Azonban ha vannak valakik, akkor biztos vannak senkik is.
Kívülállóként érkeztem az evangélikus egyházba, reformátusként konfirmáltam tizenhárom évesen. Aztán a győri evangélikus gimnáziumban otthonra leltem, és azt éreztem, hogy az evangélikusok között van a helyem. Mikor elkezdtem a lelkész szakot az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, szembesültem azzal, hogy milyen kicsi az evangélikus egyház. Gondoltam, hogy az egyházi pozíciókat betöltők jól ismerik egymást, de azt nem hittem volna, hogy nagy evangélikus családok rokoni kapcsolatai hálózzák be az egyházat, és hogy ezektől a rokoni kapcsolatoktól lesz valaki „valaki” ebben a közösségben. Egyetemistaként többször is feltettem magamnak a kérdést, hogy hol a helyem a nagynevű evangélikusok között? Hogy ki vagyok én az Ordassok, Prőhlék, Fabinyk, Ittzések világában? Ki vagyok én senkiként a valakik világában?
Azóta túlléptem ezen. Nem foglalkoztat már a név és a belőle származó vélt vagy valós előjog. Csak az érdekel, hogy ki és mit tesz ezért a közösségért. Azonban óhatatlanul eszembe jut mindez, amikor meghallom ezt a mondatot: „Származhat-e valami jó Názáretből?”
Könnyű azt mondani a másikra, hogy ő egy senki. Könnyű azt mondani a másikra, hogy az, amit ő mond vagy csinál, semmit sem ér. Amikor azonban a másikat így minősítjük, esélyt sem adunk arra, hogy gazdagítsa az életünket. Elzárjuk a lehetőségét annak, hogy meghalljunk egy olyan üzenetet, melyre szükségünk lehet.
Mégis, mit adhatna nekünk egy senki? Mikor a Biblia tanúsága szerint Fülöp a társaihoz szaladt elújságolni a nagy hírt, hogy megérkezett a várva várt Messiás, a názáreti Jézus, akiről a próféták is beszámoltak, aki megszabadítja a népet minden fájdalmától és szenvedésétől, Nátánaél is senkiként tekint Jézusra, és felteszi a nagy kérdést, hogy jöhet-e egyáltalán bármi jó, jöhet-e egyáltalán „valaki” Názáretből, akire érdemes odafigyelni, vagy akiben érdemes bízni? Nátánaél senkiként tekint Istenre.
Isten valóban egy senki képében érkezik hozzánk a karácsonyi reggelen egy büdös, koszos, rongyos istállóban. Isten az, aki egy olyan helyről származik, ahonnan semmi jó nem jöhet. Isten az – hogy saját szavaival éljek –, akit nem fogadnak be sehova, ha nincs otthona, akinek nem adnak ruhát, ha meztelen, akinek nem adnak inni, ha szomjas, és akinek nem adnak enni, amikor éhes. Isten az, akit a legközelebbi barátai árulnak el vagy tagadnak meg. Isten az, akit kigúnyolnak, akit megvernek, akit semmibe vesznek. Isten az, akit egy koncepciós perben ítélnek el. Isten az, akit keresztre feszítenek. Isten az, akit meggyilkolnak. Isten az, aki a világ legnagyobb senkijeként áll előttünk, és Isten az, aki önként vállalja ezt a senkiszerepet azért, hogy a lehető legtisztábban mutasson rá arra: mennyire hazug és igazságtalan az a világ, amelyben az ember görcsösen csak ahhoz akar igazodni, hogy ki senki, és ki valaki.
Nekünk csak az számít, hogy hogyan húzhassunk határvonalakat ember és ember között. Hogyan határozzuk meg azt, hogy mi élet, és mi nem. És Isten az embernek a romlott természetéből fakadó döntései ellenére teljesen odaadja magát. A hatalmi játékaink áldozata lesz.
Azonban Isten földi története nemcsak arról szól, hogy hogyan vállalja önként az emberlét kiszolgáltatottságát, hanem arról is, hogy ebből a kiszolgáltatottságból hogyan mutat kivezető utat. Mikor Jézus embereket gyógyít, egyértelműen azt üzeni nekünk, hogy ahol Isten van, ott nem a betegség, hanem a gyógyulás győzedelmeskedik. Mikor Jézus ételt-italt ad az éhezőknek, a szomjazóknak, akkor üzen nekünk, hogy Isten birodalmában nincs szűkölködés – ott létbiztonság van. Mikor Jézus meghallgatja azokat az embereket, akiket a körülöttük lévők megbélyegeznek, kiközösítenek és senkinek tekintenek, akkor Isten szól nekünk, hogy őnála minden egyes ember otthonra és megbecsültségre talál. Mikor Jézust keresve az asszonyok csak egy üres sírt találnak, akkor ott Isten azt üzeni, hogy ahol ő jelen van, ott nem a halál uralkodik, hanem az élet.
Isten mindezeket a világ senkijeként viszi véghez, azt üzenve ezzel mindenkinek, akit valaha egy pillanatra is senkinek tekintettek, hogy Én, a te Istened itt vagyok, és ne félj, mert megváltottalak, ne félj, mert neveden szólítottalak, ne félj, mert karjaimba zártalak, ne félj, mert örökre enyém vagy. Isten még a lehető legnagyobb szenvedések közepette is ezt az üzenetet hangsúlyozta a golgotai kereszten, mikor odafordult a mellette haldokló elítélthez, és ezt mondta neki: Még ma velem leszel az én országomban. Isten minden embernek ezt az üzenetet adja át szóval, gondolattal vagy cselekedettel. Ezt az üzenetet legtisztábban Jézus halálában és feltámadásában érthetjük meg, mert ott térdre kényszerül minden, ami halál, és felszínre tör minden, ami élet. Megszűnik minden görcs, összetörik minden lánc, és az élet – a lehető leglehetetlenebb helyzetben – utat tör magának.
Mikor egy gyermek felsír abban az eldugott istállóban, az élet győzelmének története kezdődik el. Annak a győzelemnek a hangja szólal meg, amely megszabadít minket attól a világtól, ahol vagy valakik vannak, vagy senkik. Annak a győzelemnek a hangját, amely dicsőséget, békességet hirdet és hoz el mennyben és földön.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.