Kötőszó

Az a reményem, hogy a gyülekezeti közösségben Istenre találó emberek is megerősödnek, és lesz terük, idejük, lehetőségük arra, hogy megismerhessék Jézus történetét. Megismerhessék ezen keresztül, hogy honnan jönnek, és hová tartanak. Megláthatják, hogy a szárnyaszegett embereknek is van lehetőségük az új kezdetre, új célokra. 

Szerző: Bolba Márta józsefvárosi evangélikus lelkész

Amikor a líceumban tizenöt éves koromban meghallottam, hogy a katolikus osztálytársaimnak a reménységről kell írniuk a házi feladatot, azzal szembesültem, hogy én még a kérdést is nehezen tudom értelmezni. Mi az én reményem? Mit is írhatnék?

Ahhoz, hogy válaszolhassak erre a kérdésre, tudnom kéne, hogy most milyen helyzetben vagyok. Milyen jövőképeket látok magam előtt? Honnan jöttem, és hová tartok?

Akkor még nem volt ilyen rálátásom a saját életemre, a saját történetemre sem. Ez a furcsa szó idegenül hatott. Talán egyfajta tiltakozást is kiváltott belőlem, hiszen azt társítottam a reménykedés kifejezéshez, hogy valaminek kevés az esélye. Valami nagyon nem jó, és a kulcs nem az én kezemben van, hanem reménykednem kell, hogy jóra forduljanak a dolgok.

Azóta felnőttem – bár még mindig félve írom le ezt a mondatot. De a harmadik gyerekemet várva, dolgozó nőként, felelős beosztásban már azt hiszem, ezt így illik. Harminckét éves vagyok, ez a kor a zsidó tradícióban, úgy emlékszem, a felnőtté válás életkora. A Fiú is az Atya felnőtt gyermeke volt, amikor elkezdte nyilvános szolgálatát, és felvette a maga keresztjét, a maga felelősségét.

Jézus tudta, hogy honnan jön, és azt is tudta, hogy hová megy. Látta a saját történetét, a népének a történetét. Volt rálátása arra, hogy mi a probléma gyökere. Mi a gond, és mi szükséges a gyökeres változáshoz.

Jézus követőiként, az ő Lelkével mi is készek vagyunk látni a saját történetünket. A közösségeink – népünk, világunk, egyházunk – történetét. Látjuk az elakadásokat, és látjuk ebben a helyzetben a saját felelősségünket is. Aki engem követ, vegye fel a keresztjét és kövessen engem, mondja Jézus.

A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését! Ez a világ reménye.

Én például ma már látom, hogy egy önkormányzati szociális bérlakásban nőttem fel. Ma már látom, hogy édesanyám bántalmazott nőként mennyit szenvedett. Amikor elvették az első házasságából származó öt gyermekét, és még láthatást sem kapott. Tudom már, mit jelenthetett számára visszaköltözni az édesanyjához, aki talán soha sem szerette őt, akinek már gyerekként is útban volt. Tudom, mit jelentett nővéri fizetésből öt gyerekre gyerektartást fizetni. Ezért azt is látom, hogy mekkora reménység kellett ahhoz, hogy negyvenévesen mindent újrakezdhessen, és megszülethessek én. Akit ismét úgy nevezett el, mint az első gyermekét. Mert hitte, hogy most minden másképpen lesz. Az ő hite az én legnagyobb családi örökségem.

Innen nézve már azt is értem, hogy miért volt szüksége rám mint támogatóra már kisgyermekként, miért volt szüksége arra, hogy amikor a testvérem érkezett, akkor én támasszam a lábát, hogy tisztába tudja tenni a babát.

Persze nem könnyű ez egy másfél évesnek, és később sem tudtam igazán megküzdeni ezzel a korán kezdődött támogató szereppel. Hiszen nem vagyok felnőtt, mit keresek én harmadik osztályos koromban az elsős öcsém szülői értekezletén? De akkor ezt nem láttam, ügyesen leírtam a tudnivalókat, és játszottam tovább az okos minifelnőtt szerepét. Persze azért mindig tudtam, hogy valami nincsen rendben így…

Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, míg valóban felnőttem, és ráláttam a saját történetemre. Megláttam, hogy milyen közösségek segítettek bennünket a közös úton. Feltérképezzem a korlátaimat és erősségeimet. Tudjam, hogy ki vagyok most, és kivé kell válnom.

Ma már tudom, hogy nem kell mindig nagyobb felelősséget éreznem, mint amit elbír a vállam, de azt is tudom, hogy ez miért alakult így bennem.

Ma már tudom, hogy hogyan szeretném élni a személyes életemet. Hogy milyen eszközeim vannak arra, hogy a saját párkapcsolatom tápláló legyen, és kölcsönösen támogató lehessen. Ennek köszönhetően abban reménykedem, hogy az én gyerekeimnek lesz lehetősége gyermek lenni. Hogy felnőttként elég erős vagyok ahhoz, hogy mindenki a saját szerepében lehessen ebben a történetben. Az a reményem, hogy nem vagyunk arra ítélve, hogy megismételjük elődeink hibáit, megismételjük környezetünk bántó viselkedésmintáit. Van remény az új életre.

Az a reményem, hogy a gyülekezeti közösségben Istenre találó emberek is megerősödnek, és lesz terük, idejük, lehetőségük arra, hogy megismerhessék Jézus történetét. Megismerhessék ezen keresztül, hogy honnan jönnek, és hová tartanak. Megláthatják, hogy a szárnyaszegett embereknek is van lehetőségük az új kezdetre, új célokra. Van remény.