Kötőszó

Január 29-én tartották a 777 Offline rendezvénysorozatában a Lukácsi Katalin katolikus hitoktató, történészdoktorandusz és Hodász András atya, a Kispesti Nagyboldogasszony Főplébánia káplánja közötti vitát a cölibátusról, a nős férfiak pappá szenteléséről, a nők helyzetéről és az egyház jövőjéről. Beszámoló.

Szerző: László Dávid

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott rendezvényre már az alkalom meghirdetését követő huszonnégy órában elfogyott az összes hely, és heves kommentháború alakult ki a 777 blog Facebook-oldalán a várható eseményről. A legtöbben a meghívott vitapartnert kifogásolták, de akadt, aki már magával a vita műfajával sem értett egyet. Mindez oda vezetett, hogy végül az oldalon közleményt adtak ki, tisztázandó a szervezők nézeteit és motivációit az eseménnyel kapcsolatban.

Moderátorként a vitaesten Vágvölgyi Gergely volt jelen, aki pár szóban rögtön ki is tért a Facebookon és a szerkesztőségben az eseményt megelőzően megnyilvánult érzelmekre. Az elkövetkező beszélgetés témaköreinek felvázolása kapcsán hangsúlyozta azok jelenkori fontosságát és megosztó hatását.

Cölibátus: miért és meddig?

Elsőként mindjárt a cölibátusról és a nők pappá szenteléséről kérdezte a vitapartnereket. Lukácsi Katalin csöppnyi irigységét fejezte ki a református és evangélikus egyházak iránt a női lelkészség kapcsán, mint mondta, mégis teljesen elfogadja a katolikus szent hagyományt erre vonatkozóan. Hodász András szerint a cölibátus nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. Összevetve a házasok és papok gyónásait bizonytalanságát fejezte ki, hogy a cölibátus nehezebb volna. Abban mindketten egyetértettek, hogy a nyugati egyházakat jelenleg sújtó paphiány nem a cölibátusra vezethető vissza. Ehhez kapcsolódóan Lukácsi Katalin reálisabb megoldásnak tartja a nős férfiak pappá szentelésének visszaállítását. Ahogy fogalmazott, ő maga önzőségnek érzi, hogy egy pap lemondjon a család öröméről a nyáj javára. Ő személy szerint elfogadhatónak tartaná, ha egy pap nem minden idejét a gyülekezetének szentelné. Hodász András szerint viszont a cölibátus oka fontos perspektívába állítja a kérdést: a történelemből ismert vallásoknak, törzseknek mindig volt egy-egy tagja, akinek az volt a szerepe, hogy megszólítsa a Szentet. Ők szinte kivétel nélkül cölibátusban éltek. Vágvölgyi Gergely a témához kapcsolódóan megemlítette, hogy a görög katolikus papok példának okáért ugyan házasodhatnak, a püspökeik azonban nem. Abban mindkét vitafél egyetértett, hogy ha az egyház mégis eltörölné a cölibátust, vagy engedélyezné a nős férfiak pappá szentelését, annak nem elsődlegesen a papi állomány gyarapítása kellene legyen a célja.

Lelkészhiány, hívőhiány

Hodász András rámutatott, hogy a történelmi egyházakban mindenhol hiány tapasztalható. Adódik a kérdés, hogy talán nem is a cölibátusban keresendő a probléma. Mint mondta: „Nem is annyira paphiány van, mint inkább hívőhiány, és ha hívőhiány van, abból fakad a paphiány is, mert nincs, aki elmenjen papnak.” Hozzátette, a kereszténység komoly válságban van, erőtlenné vált. Hiányolja a víziókat és terveket, meglátása szerint ha feltennék a kérdést a híveknek, hogy tíz év múlva hogyan képzelik el az egyházukat, rengetegen nem tudnának rá válaszolni. Lukácsi Katalin ehhez csatlakozva felemlített egy svédországi adatot, mely szerint az evangélikus híveknek csupán a töredéke hisz abban, hogy Jézus valóban élt és feltámadt. Kapcsolódva a kérdéshez Hodász András víziója szerint a jövőbeli egyház egy olyan hívő gyülekezet, mely kiérleli magának a legjobb szabályokat. Csak először a nyájat kell hozzá meggyógyítani, felpezsdíteni. Egyetértőleg leszögezték, hogy mindez rajtunk, a közösségen múlik.

Megújulás a katolikus egyházban

A második nagyobb téma a katolikus egyház megújulása volt. Lukácsi Katalin hangsúlyozta a krisztusi vezetettség jelentőségét mint mindennek az alapját. Hodász András megemlékezett arról, amikor egy, a Szentlélekről szóló szemináriumon rádöbbent, hogy a különböző korosztályoknak tartott lelki alkalmakból hiányzik éppen a Szentlélekre való hagyatkozás. Mindketten leszögezték, hogy a Szentírás napi vendég kell legyen a kezünkben, és hogy az Istennel való élő, személyes kapcsolat elengedhetetlen. Lukácsi Katalin példaként hozta fel a Felházat mint pozitív kezdeményezést, mely egy olyan alkalom, ahol közösségben lehet imádkozni és az Urat dicsőíteni. Hodász András a belső megújulás kapcsán megemlítette egy amerikai felmérés eredményét, mely szerint azért nem járnak templomba az emberek, mert a szervezet képviselőivel, a papokkal, irodistákkal való találkozás élménye negatív volt. Szerinte a lelkivezetőknek és egyéb szolgálattevőknek, akik folyamatos érintkezésben állnak a hívekkel, érdemes lenne kommunikációs képzéseket tartani, hogy kedvesebben és hatékonyabban tudják kezelni az olyan helyzeteket is, amikor nemet kell mondani.

Lukácsi Katalin ehhez kapcsolódóan beszámolt arról, hogy mekkora reménységet adott számára a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, melyet 2020-ban Magyarországon tartanak majd. Kiemelte a szentmisék záróimáját is: „Biztos vagyok benne, hogy két év múlva ez az imádság éreztetni fogja a hatását, és remélem, hogy tényleg megújuló egyház lesz belőlünk 2020-at követően.”

Nők és az egyház

A moderátor ezen a ponton kitért a katolikus egyházat érő kritikákra, melyek szerint nem foglalkozik kellően a nőkkel, sőt nyomást is gyakorol rájuk. Lukácsi Katalin erre válaszul emlékeztette a hallgatóságot a kereszténység történelemre kifejtett hatására, melynek köszönhetően ma emancipációról beszélhetünk, hiszen Krisztus hatalmas gesztusokat tett a nők felé. Mint mondta, bár gyakran megjelenik a tradicionális gondolkodásnak az a mondata, mely szerint a nőknek a konyhában a helye, tapasztalata alapján azért mégsem ez az általános nézet az egyházi közgondolkodásban. Hozzátette, hogy ugyan az valóban kérdés, hogy miért nem engedélyezett ma, hogy nők diakonisszák lehessenek, ő maga azonban nem ragaszkodik hozzá, hogy visszaállítsák az ősegyházak mintájára a nők diakónussá szentelését. Számára az elsődleges, hogy megélje és továbbadja Krisztust.

Hodász András ezt kiegészítve úgy látja, hogy olyannyira nincsenek elnyomva a nők a katolikus egyházban, hogy igen sok szerep jut nekik. Elmondása szerint ha körbenézünk, azt látjuk, hogy az egyház tele van olyan funkciókkal, melyeket nem csak lehet, de túlnyomó többségben csak nők tudnak betölteni. Említésként felhozta az irodistákat, akik – az ő jellemzésével – gyakorlatilag mindenek felett állnak, mintha plébánosok lennének. Ezen csavarva egyet hozzátette, hogy a pedagógia szakon is túlnyomórészt nők vannak, ő maga inkább erősítené a férfiak jelenlétét. Komoly problémának tartja a jelenkori generációk nevelésében, hogy hiányzik a férfi minta, férfi gondolat, férfi spiritualitás.

Lukácsi Katalin még annyival egészítette ezt ki, hogy volt már rá példa a történelemben, hogy egy hívő keresztény az életével és a munkásságával olyan hatást ért el az egyházon belül, hogy a nézeteit és tanulmányait beemelték egy zsinati összejövetelen. Szerinte egy teológusnő is képes hatást gyakorolni a katolikus egyházra ilyen módon, és képes változást elérni a működésében. A régi, kiveszett hagyományok kapcsán mindkét vitapartner egyetértett abban, hogy érdemes volna visszaállítani a térden áldozást mint az alázat és tisztelet jelét az átváltoztatott oltáriszentség előtt.

Melegházasság?

A vitaest vége felé az utolsó nagy kérdés a melegházasságról hangzott el. Lukácsi Katalin, akit a Pride-on való megjelenése miatt korábban különböző médiumok összekötöttek a témával, úgy látja, hogy ez a kérdés inkább az egyház közéleti szerepvállalásáról szól, hiszen az egyházi tanítás ebben a kérdésben egyértelmű. Maga szétválasztaná a polgári és egyházi esküvőt, az előbbi terén pedig nem ellenezné a megvalósítást. Ferenc pápa megfogalmazta a megkülönböztetés adományát, mellyel élve mérlegelni szükséges a megnyilvánulási formák közötti különbségeket. Így ha a házasság intézményével kapcsolatban az arra vágyó homoszexuálisok számára engedmény születne, sokkal kevésbé fogják szidalmazni az egyházat. Kiemelte, hogy a pride-os élménye kifejezetten pozitív volt, olyan keresztény csoporttal vonult fel, akiket nagy szeretettel fogadott az ottani közeg. Álláspontjának összegzése: egy házassághoz két nem és két igen kell, a legfontosabb mégis az emberek boldogsága.

Hodász András ezzel szemben kiemelte, hogy az egyház tanítása szerint a teremtő Isten ugyanaz az Isten, aki az erkölcsi törvényeket adta. Épp ezért a melegek polgári házasságához is van köze a katolikus egyháznak. Az erkölcsi törvények ugyanis, mint a Tízparancsolat, univerzálisak, mindenkire érvényesek. A pride-on történő tanúságtétellel kapcsolatban megemlítette egy ismerősének a fotóját. Ezen egy jólelkű keresztény, akinek transzparensén a Jézus szeret titeket felirat volt látható, kezet fog egy olyan emberrel, aki Isten mese, a szerelem azonban valóságos feliratú táblát tartott. Hodász András szerint ez a kézfogás nem oké. Hangsúlyozta: Jézus magához ölel minden embert, de a bűneinkkel el tudjuk őt utasítani. Szerinte ebben a témában az egyház adósa az embereknek, de egészen más módon. Mint kifejtette, eddig egy meleg ember az egyházban csak azzal találkozott, hogy a bűne égbekiáltó, vagyis „magától Istentől kér érte büntetést” (a katekizmus megfogalmazása szerint). Ehhez még annyit fűz hozzá az egyházi tanítás, hogy magát a meleg embert Isten szereti, és ha nem lesz belőle cselekedet, nem követ el vele bűnt. De adódik a kérdés, hogy mettől számít kiélésnek? Ha két keresztény meleg férfi beszélget, az már az? Vagy ha megisznak egy kávét? Esetleg elköszönéskor megölelik egymást? Hodász András úgy gondolja, több segítséget kéne adni ebben a kérdésben, cizelláltabban kellene megfogalmazni a határokat.

Lukácsi Katalin az említett kép kapcsán viszont reménységét fejezte ki, szerinte egy ilyen gesztus kizökkentheti az embert, gondolkodásra késztetheti, ha szeretetet tapasztal. Hodász András erre  úgy válaszolt, nem biztos, hogy ez a legfontosabb szempont. Szerinte a Jézussal való találkozás olyan alapvetően formálja át az életünket, hogy megutáljuk a bűnt.

Kötelező hittan és iszlamizáció Európában

A vitaest második felében a hallgatóság által felírt kérdésekre reagáltak a vitapartnerek. Előjött többek között a kötelező hittan megtartása vagy megszüntetése, valamint az egyház szerepe abban, hogy minden, az ember életét érintő kérdésben pontos válaszokat adjon-e, illetve az iszlamizáció helyzete Európában. A kötelező hittan kérdésében a két vitapartner újfent hasonlóan gondolkodott, a hitoktatásban hiányolták a hiteles hitoktatói bázist, az iskolai hittannal szemben pedig a templomi hittan közösségszervező erejét hangsúlyozták.

Arra, hogy az egyház adjon-e pontos válaszokat az ember életét érintő minden kérdésben, Lukácsi Katalin úgy válaszolt, hogy szerinte felnőttnek tartani a keresztényeket ugyan kockázatos, de jelentős gyümölcsöket terem. Mint mondta, a túlszabályozottság hátulütője, hogy nem alakulhat ki benne aktív, cselekvő, felnőtt hívő. Hodász András egyetértve kiegészítette azzal, hogy a felnőttként kezeléshez az is kell, hogy a hívő felnőjön ehhez, felelősségteljesen éljen.

Az iszlamizációval kapcsolatban Lukácsi Katalin Várszegi Asztrikra hivatkozva kifejtette, hogy a nyugati civilizáció tényleg válságban van, de nekünk ott van Krisztus, és ez elég. Reményét fejezte ki, hogy bármi történik, az egyház feladata, hogy a civilizációját átmenetse, és nincs olyan erő, mely megsemmisítené azt. Ami a jelen helyzetben fontos, hogy azzal a szűk muzulmán réteggel, akik nyitottak a párbeszédre, felvegyük a kapcsolatot. Hodász András ehhez hozzátette, hogy a bátorság fontos, de a vakmerőség nem keresztény erény. Az iszlamizáció reális veszély, mellyel óvatosnak kell lennünk. Európa sokféle népmozgást megélt már a történelem során, a kérdés az, hogy a mostaninak milyen következményei lesznek, mivel az iszlám híresen nem toleráns vallás. Izgalmas párbeszédet látnak mindketten abban, hogyan védjük meg kultúránkat.

Az estét Hodász András atya áldásával zárták le. A teljes rendezvény itt tekinthető meg.

Fotók: Réder Kristóf