Kötőszó

Formabontó feldolgozásban hallhattam az „Erős várunk” dallamát augusztus végén Wittenbergben, a vártemplom (igen, ahová Luther tételeit kiszegezte, és amelynek szószéke alatt most a sírját találjuk) közvetlen szomszédságában felépült szabadtéri színpadon. A „Luther pop oratórium” egyik tételében szólaltak meg énekünk jól ismert hangjai. Mindjárt otthonosabban éreztem magamat a fesztiválközönség között állva, tőlem mostanában zeneileg azért elég távol eső műfajú produkciót hallgatva.

Szöveg: Kertész Botond

Az ötszázadik évforduló Luther-kultuszának termékei, polgárpukkasztásnak tűnő ötletei, üzleti produktumai láttán könnyen megbotránkozunk, Istenkáromlást, de legalábbis a reformátor személyének meggyalázását kiáltva. Elfelejtjük, hogy Martin Luther nem egészen ugyanaz, mint Luther Márton. A németek számára nem csak (sőt, talán a többségük számára nem elsősorban) vallási reformer, egyháztörténeti személyiség, hanem mindenekelőtt nemzeti történelmük egy nagy, immár ötszáz éve vitatott alakja. Számunkra azonban felekezetünk alapítója, hitbeli identitásunk szerves része, akire máig hivatkozunk. Kevésbé tudjuk elviselni, ha másként mutatják be nekünk, mint ahogyan azt hányattatott történelmünk évszázadi kőbe vésték számunkra.

A Luther poporatórium is ilyen „terméke” a jubileumnak. Zeneileg és mondanivalójában is leginkább az István a királyhoz lehetne hasonlítani. Kicsit több a hangszer (a rockzenekar mellett néhány rézfúvós, és egy komoly vonósszekció) és kevesebb a mozgás: nem opera, hanem a ma oly népszerű „félig szcenírozott” oratórium. Egy tucat kiváló musicalénekes, alig néhány kellék, és a jelképesnél is kevesebb jelmez. Ahogy minden oratóriumban, itt is fontos szerep jut a több száz fős kórusnak. Az énekkar szervezését nemzetükhöz méltó rendszerességgel oldották meg a németek. Minden előadásban más, elsősorban a környék egyházi kórusaiból verbuválódott alkalmi énekkar szerepel, így adva alkalmanként két-háromszáz embernek felejthetetlen közösségi élményt. Amennyire zeneileg meg tudom ítélni, a Luther poporatórium műfajában teljesen korrekt munka, a kórus jelenléte miatt talán a Gospel-kultúra hatása érződik leginkább rajta, ami német (horribile dictu, egy tétel erejéig részben latin nyelven) eleinte kissé szokatlan.

Az oratórium egyik visszatérő zenei- és szövegfrázisa egy kérdés: ki vagy te, Martin Luther? A lehető legjobb kérdés, amit egy jubileum idején fel lehet tenni, és tudjuk, a jó kérdés már fél siker. A reformáció jubileuma akkor lehet „sikeres”, ha válaszolunk a feltett kérdésre, megtaláljuk azt, ami Luther Márton életéből és munkásságából ma is érvényes számunkra.

Sajnos a poporatórium válasza már inkább rólunk, mint Lutherről szól. Persze, az minden majdnem igaz, ami elhangzik Lutherről: reformátorunk tényleg visszatért a forráshoz, az Igéhez, Istenhez, valóban szembeszállt a hatalmasságokkal és a múlt tekintélyeivel, velük szemben kiteljesítette az egyéniséget. Ettől aztán mindannyian rátalálhatunk az Úrhoz vezető útra, boldogan énekelhetjük a kórussal együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk és nincsen többé olyan bűnös, aki vívódásaival, kétségeivel egyedül maradna. Nem mondhatjuk, hogy ezek az állítások merő koholmányok lennének Luther életével kapcsolatban, valami mégis hiányzott.

Vége volt az előadásnak, de a fülemben maradt az egyik tétel: sola scriptura, sola fide, sola fide, sola fide, sola gratia, sola fide, sola fide, sola fide. A Szentírás által, a hit által, a kegyelem által – és ekkor jöttem rá, hogy a negyedik hiányzik: solus Christus, azaz Krisztus által. Az ingyen osztogatott demó CD-n újra meghallgattam: azon a felvételen Luther azért egyszer beénekelte a kórus és a zenekar fölé, hogy Solus Christus. Wittenbergben talán nem volt eléggé hangjánál a Luthert játszó énekes, de még ha el is hangzik a negyedik sola, akkor is igencsak háttérben maradt volna. Ahogyan az egész darabban is: lelkiismeretről, bűnről, bűnbocsánatról, Istenről hallhatunk, de Krisztus valahogy kimaradt.

Mielőtt azt mondanánk, hogy „bezzeg régen”, érdemes egy kicsit az egyház- és teológiatörténetet felidézni. Krisztusról nevezték el egyházunkat, de azért Krisztust soha nem volt könnyű megérteni, követni. Az első századokban a legélesebb teológiai viták Krisztus személyéről, emberi és isteni természetéről szóltak.

Luther is csak nehezen talált rá Krisztusra a középkori egyházatyák, szentek légiója és a hierarchia épülete mögött. A reformáció idején jött létre olyan felekezet, amely nem tudott mit kezdeni Krisztus istenségével. A felvilágosodás a csodáin akadt fenn, Nietzsche az alázatán, a szocializmus idején (sokszor még ma is) pedig mindent lehántottak róla, ami megkülönbözteti az irgalmas szamaritánustól.

Manapság talán azért kényelmetlen és zavarba ejtő Krisztus személye, mert ha túl sokat emlegetjük, nem tűnünk eléggé toleránsnak, nyitottnak befogadónak. Jobb, ha nem engedjük ki a templomból, kívül még zavarba hozhat bennünket. Végül nem bántam meg, hogy meghallgattam a Lutherről szóló poporatóriumot. Időnként a hiány irányítja rá az ember figyelmét a lényegre. Talán nem csak a darab szerzői, az elvilágiasodott nyugati keresztyénség, hanem mi magunk is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem csak a „Ki vagy te, Martin Luther?” kérdésre, hanem a „Ki vagyok én?” feladványára sem találjuk meg a megfelelő választ Krisztus nélkül.