Kötőszó

Az interneten néhány kattintással elérhetők és megszemlélhetők a reformáció korának legnagyobb arcai, képmásukat a róluk készült portrék az utókornak sikeresen átmentették. Hogy e neves arcok megmintázói nem sajnálták a gondos ecset- és vésővonásokat, az nem csoda, hisz busás gázsi lehetett osztályrészük egy-egy örökkévalóságnak ajándékozott, megszépített emberábrázatért. A művészek alkotó kezeinek lenyomatai tanúságtevők, korokon ívelnek át. És elénk tárnak egy impozáns reformáció korabeli arcképcsarnokot. Mondhatjuk, a három nagymester, id. Lucas Cranach, Albrecht Dürer és ifj. Hans Holbein a reformáció korabeli „Facebook” üzemeltetői voltak.

Szöveg: Kinyik Anita

Reneszánsz és reformáció

Parázsló hitviták között is egyenletes nyugalomban dolgozó, hitkérdésekben nem túl járatos, de mindenféle udvarba bejáratos művészek. Mecénált alkotók, udvari festők. Megbízásra, felkérésre dolgozók. Zseniális, megélhetési portrékészítők. Már akkor is a gazdagoké és szépeké volt a világ, gondolhatjuk keserűen. Bezzeg a szegény ember arca homályba veszhet. Meg lehet fizetni az „öröklétet”?

Tekintve, hogy a portré ókori gyökerekhez nyúlik vissza – a reneszánsz „saját képére formálva” hozta vissza a műfajt –, nem individualizmust, sokkal inkább hagyományőrzést, a folytonosság fenntartásának igényét láthatjuk a reformáció idején születő arcképeken.

Az emlékezet megtartása név és arcmás formájában a nagy nemzeti és családi genealógiák, az ősök arcképcsarnoka, a dinasztikus arckép-sorozatok alapja.

A portréképek a családi archívumok becses darabjai voltak, jellemzően nem nyilvánosak, hanem magán célra készültek. Az ősök előtti tisztelgésként is felfoghatjuk őket. Ezek az arcok együtt sejlenek föl a múltból, együtt alkotják meg a reformáció történelmi tablóját. Megmutatnak egy kort, és az arcokon keresztül hitelességet kölcsönöznek hozzá. Megfestik a reformáció idejét, mi több: életre keltik azt.

Ismerős arcok

Id. Lucas Cranach, Luther jó barátja végigkísérte a reformátort fontosabb életeseményein: ő kérte meg Katharina von Bora kezét, az esküvőn tanújuk volt, később Anna lányuk keresztapja. Cranach készítette Luther leghíresebb arcképeit. A föntebbi egy kései kép Lutherről. Itt már megfáradtabb, korosodó doktor, nem az ördöggel viaskodó szerzetes, a szenvedélyes hitvitázó.

Cranach a Luther–Melanchthon párost is híven ragadja meg, Melanchthont igazi megbízható „filológus ábrázattal”.

Dürer Melanchthonja sokkal kevésbé jólfésült, mint Cranaché: Germánia praeceptora (tanítója) nem annyira szelíd diplomata a képen, hanem „csendes forradalmár”, kusza hajzata mintha új eszmékért lobogna.

Dürer neves rézmetszetéről Bölcs Frigyes szász választófejedelem, a wittenbergi egyetem alapítója néz ránk. Tekintete tekintélyt parancsoló, érezni a szakállába csimpaszkodó tartományi ügyeket, hallani dörmögését. Luthert, az ő „doktorát” nagyra tartotta, támogatta, feddő hangú leveleit viselte, ennek ellenére megmaradt mániákus ereklyegyűjtő katolicizmusánál.

Nem biztos, hogy a korabeli portrékon szintén gyakorta (mindig más feleség oldalán) felbukkanó, püffedt ábrázatú VIII. Henriket, az anglikán egyház despota alapítóját ismerősnek jelölné az ember ezen a Facebookon. De érdekes, hogy mennyire más minden asszonya. Harmadik felesége, Jane Seymour (a kép ifj. Hans Holbein munkája) összeszorított-vértelen ajkai talán épp megalázó helyzetéről árulkodnak.

Kedves ismeretlenek

Dürer önarcképének nedves, szomorú szeme a művészettörténet kedvelt témája, de ki törődik az egy Bartloser Mann tekintetével? Pedig érdekes módra a szemlélőt néha jobban megragadják az ismeretlen arcok, mint az ismerősök.

Ein junger Mann – több korabeli alkotás is ezt a címet viseli. A főszereplők fiatal férfiak a 16. századból. Nem tudhatjuk, kik ők, s honnan jöttek, csak az arcuk maradt meg. Egy arc, egy fiatalember arca. És itt valahogy hangsúlyossá válik a határozatlan névmás. Az az egy bárki lehet, hogy ez éppen sasorrú, amaz meg szomorú szemű, tulajdonképpen mindegy.

Barthel Beham, akinek egyik mestere Dürer volt Portrait of a man című képe is nagyon szuggesztív névtelen arcával. Ha valakinek ugyanis hosszasan vizsgáljuk az ábrázatát, onnantól szinte úgy érezzük, tudunk róla valamit, ismerőssé válik, „ezt az arcot már láttam valahol…” De hisz még a nevét sem tudjuk, és társadalmi rangjáról sincs fogalmunk, pedig a portré ekkoriban szociális státuszt dokumentáló műfajként volt számon tartva. E „man” arcának az elhízástól kissé elfolyó vonalai nem próbálnak meg ellepleződni, a festő nem szépített, megmutatni vágyott. S ahogy ott áll tömpe ujjai közt kalapját szorongatva, mégis egyenes derékkal, méltósággal, arra gondolhatunk, akárki is volt ő, ez a mindenféle stilizálástól tartózkodó kép megőrizte lényének egy darabját.

A fa- és rézmetszeteken túl különlegesek még a korszakból a miniatűrök. Közel kell hajolni minden archoz, hogy kivehetők legyenek az apró vonások is. Külön figyelmet érdemel a Névtelen Mesterek munkája, ezek közül is a Wiener Musterbuch képeit említeném: fohászkodó fiatalasszony, göndör fürtös, fürdőző leány, megfáradt aggastyán, szenvedő Krisztus… Képsorozatot alkotnak az önálló „kis” munkák, ezáltal valamiféle párbeszéd alakul közöttük, és gondolkozhatunk, hogy vajon egymásra vetnek-e ilyen pillantásokat, vagy egymástól függetlenül élik meg arcukról jól leolvasható érzelmeiket, vagy épp századokkal későbbi nézőikre igyekeznek-e hatással lenni.

Luther és a művészet

Ha a művészet szakralitását a protestáns egyház szemszögéből vizsgáljuk, érdemes reformátorunk nem épp művészetbarát teológiáját is szemügyre venni. Luther a művészetet a teológia szolgálóleányának tekintette, önértéket kevéssé tulajdonított neki.

Az ágostoni látást középpontba helyező, évszázadokig ható teológiát Luther és a reformáció „a fül teológiájával” váltotta föl. „A hit hallásból van”, Isten igéje a fülünkön keresztül juthat el hozzánk. Luther mint az új hermeneutika előfutára vallotta, hogy a Szentlélek a nyelven keresztül szólít meg. Az írást azonban megelőzi a beszéd, ezért az igét szüntelenül hirdetni és hallgatni kell.

Ha pedig zenéről beszélünk, Luther szerint annak hallgatása sem azért történik, hogy a hallójáratok és azon keresztül az emberi szellem kifinomultabbá váljék, hanem csakis azért, hogy az evangélium könnyebben utat találhasson a lélekhez.

Luther korában a képek témája teológiailag sokkal terheltebb volt a zenénél. Gondoljunk csak az évszázadokon át húzódó ikonológiai vitára, amelyben leginkább Isten láthatatlansága, ábrázolhatatlansága és a képmás valódi materiális formába történő átültetésének lehetségessége és létjogosultsága volt a kérdés.

A reformáció korában több helyütt tapasztalható teológiai megokolással igazolni vélt képromboló túlkapásokra Luther leveleiben is reflektált; kérte a szász fejedelmeket, mielőbb lépjenek fel az erőszakos reformátorok ellen. Persze a szentképeket maga is „pusztította”, csak épp verbálisan. Szerencsére a teológiát szolgáló világi művészet ellen nem volt különösebb kifogása, és maga is modellt ült néha, így emberarcát még ma is láthatjuk magunk előtt.