Kötőszó

Karácsonyhoz közeledve fokozatosan érik meg bennünk a vágy a lelassulásra, az elcsendesedésre, miközben éppen az ellenkezője történik velünk: mivel fogy az időnk az ünnepekig, ezért még gyorsabb tempóra kapcsolunk, hogy minden beleférjen az ajándékvásárlástól a bejgli sütéséig. Nem csoda, hogy frusztráltak és idegesek vagyunk, ha az életünk ilyenkor leginkább egy száguldó gyorsvonatra hasonlít. Az ebből az őrületből kitörni vágyók számára a nemzetközi slow mozgalom nyújt alternatívát, azzal, hogy azt mondja: Lassíts!

Szerző: Kovács Barbara

„Néha úgy viselkedünk, mintha lenne valami fontosabb az életnél. De micsoda?” – teszi fel a kérdést Antoine de Saint-Exupéry. A nyolcvanas években Olaszországban néhányan rájöttek, hogy semmi sem fontosabb az életnél és annak teljességében való megélésénél, ezért egy gyorsétterem megnyitása elleni tiltakozásuk apropóján megalapították a Slow Food, azaz a Lassú Étkezés mozgalmat. Az utcán, munkába menet bedobott hamburger helyett a piacra járást, az ételek elkészítésének élvezetét és az ízlelgetés örömét népszerűsítették. A műanyag ételek helyett a helyi termelőktől való vásárlást helyezték előtérbe. A társadalomban és később nemzetközi szinten is olyan nagy visszhangra találtak, hogy sorra csatlakoztak hozzájuk és új irányokat jelöltek ki: a Slow City, Health, Work, Fashion mind az élet egy-egy területén történő lelassulást, az események mélyebb megélését és a fenntarthatóbb életet célozza meg. Magyarországon a Slow Budapest szervezet karolta fel az ügyet, tanfolyamokkal, workshopokkal, szervezett városi sétákkal és a nagy sikerű anti-határidőnaplójukkal segítenek az élettempónk lassításában. (www.slowbudapest.com)

A felismerés, hogy a mindennapjaink felgyorsultak, és ez negatív következményekkel van az életminőségünkre és az egészségünkre is, már az előző évtizedek eredménye. Azonban még hátra van és talán ránk vár annak vizsgálata, hogy vajon a sebesség és a teljesítmény hajszolása milyen hatással van a hitre és az egyházra. Az emberi lélek természetszerűleg lassú, a benne lejátszódó folyamatokhoz idő kell. Az ősi törzsek még jobban tudatában voltak ennek, az indiánok például hosszú gyaloglás alkalmával, ha kellett több napra is megálltak, mert a nagy sietségben „a lelkük lemaradt”. A mi lelkünk nagyon sokszor lemarad, mert nem bírja követni azt a tempót, amit a környezetünk diktál. Vágyunk arra, hogy a lelkünk utolérjen minket, hogy feltöltődjön – de ha lehet, minél gyorsabban. Egy-egy óránál tovább tartó istentiszteleten már türelmetlenül mocorgunk, egy prédikációra maximum tíz percig tudunk figyelni, egy fejezetet a Bibliában már gyorsolvasással futunk át.  A legnagyobb értékünk az idő lett, ezért – teljesen érthető módon – nem szeretnénk olyasmire fecsérelni, ami nem ad hozzá az életünkhöz. Ha egy prédikáció, egy igeszakasz, vagy egy imádság nem ad nekünk AZONNAL lelki feltöltődést, akkor dühösek leszünk és elveszítjük a lelkesedésünket. Pedig lehet, hogy a lelkünk csak lemaradt és nekünk nem volt türelmünk kivárni, hogy utolérjen bennünket.

Ferenc pápa szerint „türelmetlenek vagyunk és aggódunk, félünk meglátni a teljes képet, Isten azonban arra hív minket, hogy a dolgokat lassan, csendesen szemléljük. Az egyháznak meg kell tanulnia várni.” Az egyházak is egyre türelmetlenebbül hajszolják a változást, miközben egyre kevésbé látszik annak eredménye. Mi azonnali, instant megoldásokat, válaszokat keresünk, viszont Isten türelmes és ő a hosszú távú tervek híve.

A Bibliában sorra azzal találkozunk, hogy a nagy változásokhoz időre volt szükség: Izrael vándorlása a pusztában, a babiloni fogság, Jézus negyvennapos böjtje a pusztában mind arra példák, hogy a léleknek időre van szüksége a változáshoz. A mustármag példázata is erről beszél: ahhoz, hogy egy kis mag fává nőjön, nagyon sok idő kell, de az eredmény végül gyönyörű lesz. Mi csak azt látjuk, hogy ami az egyházban eddig működött, most már nem működik, de talán épp ez ösztönöz bennünket arra, hogy hosszú távon szemléljük ezt a változást, amely még nem tudjuk hova vezet.

A bibliai alapokon nyugvó lelassítást már több egyház és közösség komolyan vette. Egy amerikai unitárius lelkész, Gary James az egyik prédikációjának a „Lassíts!” címet adta:

„Az élet követelhet tőlünk intenzív erőfeszítéseket és gyors döntéseket… De megállást is, egy szabad percet, hogy összegezzük, merre tartunk, milyen gyorsan szeretnénk eljutni oda, és ami még fontosabb, hogy miért. A lassú lehet gyönyörű.”

Az egyház mindig is arra ösztönözte az embereket, hogy álljanak meg, figyeljenek egy kicsit befelé, csendesedjenek el. Ez azonban egy idő után kiüresedett frázissá vált, és mintha ma már magunk sem hinnénk el, hogy ez sikerülhet. Pedig ha valamikor, akkor most mindennél nagyobb igény van arra, hogy ne a sebesség, a kötelességek teljesítése és a teendők végeláthatatlan sora határozza meg az életünket, hanem a lelkünk és a szívünk is tartalommal teljen meg. Ez pedig egy hatalmas kihívás az egyházak számára.

Slow Faith – létezhet ilyen? Olyan hit, ami nem sürgeti a másikat megtérésre, hanem időt hagy neki, hogy a saját tempójában jusson közelebb Istenhez? Olyan hit, ami azonnali enyhülés követelése helyett hagyja Istent a maga idejében közbelépni? Olyan hit, ami hagyja a személyes kapcsolatokat természetes úton, lassan kiépülni, és nem sürgeti azokat? Olyan hit, ami a közösség tagjait nem első benyomásra ítéli meg, hanem hagy időt nekik kibontakozni? Olyan hit, amelynek van ideje és bátorsága a csendre, az önmagunkkal való szembesülésre? Hiszem, hogy létezik. Csak még hagynunk kell, hogy utolérjen minket.