Kötőszó

Ki a mi? Mi az ők? Ki az idegen? Pontosan tudjuk, hogy hol húzódnak a határok, hogy kik és milyenek vagyunk mi, és hogy ehhez képest kik a teljesen másmilyenek? Az idegen nem csak az, aki a kapu előtt áll és zörget. Az idegen, az idegenség köztünk, velünk és bennünk lakik.

Szerző: Laborczi Dóra

Idegen voltam, amikor a borsodi gettófalvakat jártam, ahol csak a polgármester, a rendőr, a védőnő vagy az orvos volt fehér ember. Nem tudtam, hogyan kell viselkedni, hogy ne keltsek feltűnést. Nem voltam elég hangos, tiszta voltam és jól öltözött, először engem is orvosnak néztek. Aztán a kislányok befonták a hajamat, és megengedtem nekik, az anyjuk a család egyetlen kávéscsészéjéből kávéval kínált, és vakaróval. Adtak, a semmiből is, és ezt el kellett fogadnom. Idegen voltam, és befogadtak.

Idegennek éreztem magam, amikor hazaértem innen. Túl hangos és szabad szájú voltam, és sírva fakadtam a bőséggel megterített asztal láttán.

Idegen voltam, amikor azzal szembesültem egy törökországi buszon, hogy az utasok közül három magyar társamat leszámítva mindenki más arab. Ki többé, ki kevésbé hívő muszlim. Ezek az árnyalatok persze csak később derültek ki. Egy európai–arab konferenciára mentünk, ahol – mint ezen a buszon kiderült, más európai országból rajtunk kívül nem érkeztek meg a csoportok – mi, ez a kicsi magyar csapat képviseltük Európát és a kereszténységet is. Volt velünk egy afgán menekült fiú is, aki akkor már magyar érettségivel tökéletesen beszélt magyarul – és még négy vagy öt nyelven. Együtt éltünk tíz napig albán, egyiptomi, tunéziai – köztük Szíriából származott – fiatalokkal. Akkor a Tahrír téri zavargásokat figyelte árgus szemmel a világ és jó volt ott egyiptomi fiatalokkal együtt izgulni. Mindeközben kicsit mindannyian rácsodálkoztunk, hogy minden távolság ellenére mennyire hasonlóak a problémáink: a pár- és hivatásválasztás dilemmái, a családalapítás kérdései vagy a megélhetési gondok kibeszélése mellett eszünkbe se jutott egészen az utolsó napig arról beszélni, hogy mi az, ami elválaszt. És amikor végül szóba került, a kezdeti előítéleteink tűntek meglehetősen idegennek.

És idegen voltam akkor is, amikor a kórházból hazaérve letettem a kiságyába a kislányomat. Egy olyan közegbe, amiben még soha nem élt senki hozzá hasonló, és ami neki, a jövevénynek is idegen volt. Idegen volt a szó is: anya. Ettől más lesz az én, mint eddig? Csak mi leszünk? Elfelejtünk egyes számban beszélni? Az anyaság is idegen volt, nem csak pihe-puha komfort első körben. Idegen volt az addig megszokott életem, de az új is, az új tárgyakkal, új dilemmákkal, soha nem tapasztalt felelősséggel. És idegen volt, persze, ez a szeretet is. Idegen, hogy képes vagyok ilyet érezni. De meg kellett tanulnom – még mindig tanulom – jól szeretni a gyerekemet és talán szép lassan magamat is hozzá szeretem az anyasághoz. Jó esetben ez az, ami egyre nő, és nem az idegenség. Óriási közhely, most mégis le merem írni, mert a tapasztalatom is ez: a szeretet formálja ismerőssé az idegent.

Idegen voltam most vasárnap, amikor a zsidó újév alkalmából egy barátunkkal elmentünk egy közeli zsinagógába. Amikor a rabbi jelezte, hogy imádkozzunk, ösztönösen lehajtottam a fejem, összekulcsoltam a kezem, és mikor az ima végén felnéztem, a körülöttem ülő hölgyek kérdő tekinteteiből, mosolyaiból jöttem rá, amit persze tudtam, csak a gyakorlatban még soha nem éltem át: ők másképp imádkoznak. Sok minden volt ismeretlen a szertartásban, furcsa volt az is, hogy külön kellett ülnöm a férjemtől, idegen nők közé, akik ismerősként kínáltak hellyel maguk mellett. Azt a részt viszont a templomból is ismerem, amikor az idősebb hölgyek fejüket csóválva beszélik meg egymás között: ezek a mai anyák képtelenek megnevelni a gyerekeket. Azért szaladgálnak, mert mindent megengednek nekik. Ez ismerős volt, ahogyan sok más szó és történet. Ismerős volt az ima, a hála, az áldás, az ámen.

Idegen voltam Budapesten, amikor tíz éve felvettek az egyetemre. Még ma sem találom el mindig, hogy hol kell feljönni az aluljáróból, vagy hogy melyik irányba kell felszállnom a kék metróra. De már idegen vagyok otthon is, budapesti.

Világi helyen fura lelkészgyerek/keresztény/lelkészfeleség/teológus vagyok, egyházi közegben rebellis, liberális, naiv, nem eléggé hitre jutott. (Továbbra is nagyon szeretném megtudni, hogy melyik patika mérlegén porciózzák a hitet dekára és hogy vajon ki és milyen eszközökkel tudja megmérni, hogy a másiknak mennyi jutott.)

És akkor még nem is érintettük azokat a tereket és helyzeteket, amikor az ember, mondjuk, nőként érzi magát idegennek. De még ennek is megvannak a szintjei: amikor dolgozó nőként a játszótéren vagy idegen, a munkahelyeden pedig anyaként, vagy - ez már a haladó szint - dolgozó anyaként az egyetemen.

Ezer és egy párhuzamos valóság fut bennem és körülöttem.

Annyi helyen és annyiféleképpen voltam már idegen, hogy lassan kezdem magam mindenhol jól érezni.

Nem feledkezem meg arról, hogy mindannyian idegenek vagyunk valahol, ezért kell úgy bánnunk az idegennel a közösségeinkben, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak mások. 

Különben, nem utolsó sorban ezt a Bibliából is tanulom. És a találkozásaimból. Hogy az ember mindenhol otthon érezheti magát a teremtett világban. Hogy az ember rossz társadalmi rendszerben is képes arra, hogy a jót válassza. Hogy Istentől csak az emberek választhatnak el és hogy Isten igazsága egyértelmű, de csak az emberi, tapasztalati szinten érthetjük meg. Hogy sose lehetek jó keresztény, hogyha befalazom magam a templomomba. Jézust az alapján érthetjük meg, amit az emberek között tett, ahogyan hozzájuk viszonyult – ehhez persze olvasni és ismerni kell –, magunkat pedig az alapján, ha követjük őt tetteinkben.

A Miért éppen Alaszka (Northern Explosure) című sorozat egyik epizódjában van egy jelenet, amikor az alaszkai városkába száműzött New York-i zsidó orvos nemrég elhunyt, szeretett nagybátyáért kaddish-t szeretne mondani. Ehhez a hagyomány szerint tíz zsidó férfi szükséges. Mikor szembesül azzal, hogy itt a világ végén nem fog tíz zsidó férfit találni, az indián őslakosokból, katolikusokból és protestánsokból, spirituális útkeresőkből álló helyi lakók jelenlétében mondja el a kaddish-t a városka templomában és arra kéri az egybegyűlteket, hogy mindenki gondoljon valakire, akit szeret és mondjon imát a maga hite szerint. Az egybegyűltek közül néhányan keresztet vetnek, néhányan felállnak, néhányan lehajtják a fejüket, megint mások az ég felé tárják a karjukat. Ugyan senkinek nincs fogalma arról, mit jelent a felolvasott héber szöveg, mégis mindenki pontosan érti, hogy mi történik. Mindenki másmilyen, de senki nem idegen.   

Nem az elidegenítéstől és a szétválasztástól, hanem a találkozásoktól, tapasztalásainktól leszünk mások, mint a többiek: szerethető, befogadható ismerősök. 

***

Képek: Miért éppen alaszka? (Northern exposure) 4 évad 22. rész: Kaddish