Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Női szerpapság és női lelkészség – katolikus és evangélikus megvilágításban

Mialatt Ferenc pápa a női szerpapságon gondolkodik, a lett evangélikus egyházban egy zsinati döntés értelmében többé nem szentelnek nőket lelkésszé. Cikkünkben evangélikus és katolikus teológusok járják körül: milyen hagyományai vannak a nők szolgálatának a katolikus és az evangélikus egyházi rendben és többek között az is kiderül, hogy már a Krisztus utáni  első században  téma volt: felszenteljék-e a női szolgálattévőket?

Szerzők: Hoványi Márton, Liszka Viktor, Sághy Ádám

Világszerte jelentős sajtóvisszhangot kapott Ferenc pápa bejelentése: külön bizottságot állít fel a nők szerpappá szentelhetőségének a tanulmányozására. A hírt, a pápát egyébként is lemondásra felszólító konzervatív katolikus körök, újabb keserű pirulaként fogadták, míg a szekuláris források ismét ferenci fordulatként és a katolikus egyház nagy előrelépéseinek egyikeként értékelték. De mi is történt és mi történhet valójában?

Nyolc évszázad gyakorlata

Az egyetemes papságot hangsúlyozó reformáció hatására a Tridenti zsinat (1545–1563) a katolikusoknál ma is ismert hét szentség között tartja számon az egyházi rendet, amely napjainkban püspöki, áldozópapi és szerpapi (vagyis diakónusi) fokozatokban nyerhető el. A szentségben való részesedés sajátossága, hogy a 16. században már csak nőtlen, megkeresztelt és megbérmált férfiak szentelését tartotta elfogadhatónak a kereszténység latin ága. A papi hierarchia teljességében a püspök részesült az őt felszentelő liturgiában, az áldozópapok elsősorban a szentmise bemutatására, a szerpapok pedig közvetlenül a püspök segítségére kaptak meghívást, feladataik a szegények gondozásában, az igehirdetésben és a liturgikus szolgálatban nyilvánult meg elsősorban.

Amikor a 20. század közepétől a nők pappá szentelését több, nem csak feminista teológus is felvetette, érveik egy jelentős része szentírási helyeken vagy az egyháztörténet első nyolc évszázadának a gyakorlatán nyugodott. Ezeknek az érveknek a jogosságát bizonyos keretek között el kell ismerni, hiszen az újkori dogmatikai és egyházfegyelmi tanítás egy rendkívül összetett út soron következő állomása.

Bár az üdvtörténet során az ószövetségi prófétaasszonyok, és a választott nép vezetésének a karizmáját bíró Judit és Eszter, vagy az egész Bibliában páratlan jelentőségű Mária alakja világos bizonysága annak, hogy Isten elhívhat és el is hív nőket a prófétálás és tanítás vagy a vezetés szolgálatára; Jézus a szimbolikusan Izrael hajdani 12 törzsének újjáalapítását célzó tizenkét fős tanítványi körébe férfiakat hívott meg. Ez a tény hamar háromféle értelmezési utat nyitott meg: (1.) minden hierarchikus feladat az apostolok jézusi meghívásán keresztül csak és kizárólag férfiaknak adható az egyházban, avagy (2.) Jézus tanítványi körében világosan megkülönböztethetően léteznek férfi és női szerepekhez rendelt szolgálatok, de (3.) az sem kizárható, hogy ez a döntés is a korszellem nyomán nem normatív döntés, hanem történetiségében meghatározott, és mint ilyen kérdéseket vet fel.

Jézus halála és feltámadása után az első keresztények álláspontja fokozatosan alakult ki a papság kérdésében. Ezt mutatják a terminológiai keveredések a diakónus, presbiter, felügyelő (episzkoposz) és apostol névvel illetett „hivatalok” és a különféle karizmák birtokosai (1Kor 12, 28) között.

A női szerpapság története

Pál apostol leveleiben magát nemcsak apostolnak, de diakónusnak is nevezte. A kanonizált páli iratok úgy mutatják be az ősegyház működését, mint amelyben a különféle karizmák és a részlegesen nemek szerint is kategorizálható hivatalok (például az 1Tim 3–5: özvegyek és presbiterek, női és férfi diakónusok etc.) együttműködnek.

A Kr. u. 1. és 2. század fordulóján kezd el valamivel szilárdabb formát kapni a püspöki, papi (presbiteri) és diakónusi, illetve özvegyi és szűzi rendek terminusa az egyházban. Nehezítette a helyzetet, hogy a helyi egyházak egyre jobban ragaszkodtak a saját közösségük állandó hierarchiájához, miközben még egy ideig léteztek, talán éppen Pál apostol példája nyomán, úgynevezett vándorhierarchiák is. Ez utóbbiak az egyházak között ciklikusan körbejáró apostoli és papi tekintélyt hordozó személyek voltak, akik a helyi hierarchikus berendezkedések megerősödésével fokozatosan tűntek el az egyházból.

Keleten, különösen is Konstantinápolyban és Kelet-Szíriában a 2. és 3. században jelentős virágzásnak indult a diakónusok és női megfelelőik, a diakonisszák szerepvállalása. A Szíriából származó Didaszkália című, egyedülállóan régi, ám nem hivatalos liturgikus és egyházfegyelmi gyűjtemény rögzítette szerepüket. Ez ugyan nem pontos hasonmása a férfi diakónusokénak, mégis azzal hozható párhuzamba. A női katekumenek liturgikus szolgálata (elsősorban a keresztelés alámerítésénél) mellett a karitatív szolgálat és a keresztény nők püspök előtti képviselete is meghatározó feladata volt a szír diakonisszáknak. Az özvegyek rendje felett helyezkedett el a diakonisszáké, jóllehet az eucharisztia bemutatásában közvetlenül nem segédkeztek, de a ma ismert egyházi rend alsó fokán álltak.

A Didaszkáliában még nem, a másfél száz évvel később, 380 körül keletkezett Apostoli Konstitúcióban már találkozunk a kérdéssel: a diakonisszákat felszentelik-e szolgálatukra? A Pálnál (1Tim 5, 22) és az Apostolok Cselekedeteiben (6, 6) már az ordináció jeleként elismert kézfeltételt a diakonisszák, sőt a hierarchiában alatta állók részére is elrendeli az Apostoli Konstitúció. A következő zsinatok ellentmondásosan viszonyultak a kérdéshez: ugyanezt a szentelő gesztust korábban a niceai zsinat (325) nem ismerte el, és a világiak közé sorolta a női diakónusokat. Ezzel szemben a Kalkedonban tartott egyetemes zsinat (451) 15. kánonja ismeri és elvárja a kézfeltételt a diakonisszák esetében. Az orange-i zsinat ismét tiltja a kézfeltétellel történő szentelést, ezzel visszatérést kezdeményezve a niceai  zsinat álláspontjához.

Nem papságra, hanem szolgálatra

A történeti áttekintésből is látszik, hogy az első századokban inkább egyházfegyelmi és nem dogmatikai kérdésként foglalkoztatta az egyházat az, hogy a nők milyen módon részesei a hierarchiának. Amikor a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) visszaállította az állandó diakonátus intézményét és úgy határozott, hogy érettebb korú, nős férfiakat is felszentel diakónussá, azaz szerpappá, a döntés indoklását egy igen fontos, ősi elv felelevenítésével kezdte: a diakónusokat „nem papságra, hanem szolgálatra”  szentelik. Ugyanezt tükrözi a diakónusszentelés szertartásában a kézfeltételt követő szentelési ima Lélekhívása: „Küldd el reájuk a Szentlelket, kérünk Istenünk, hogy hétszeres kegyelmi ajándékod által a szolgálat  hűséges végzésére tőled erőt nyerjenek.” Ennek alapján tehát nem a papságra, hanem a szolgálatra szentelt személyek közé még abban az esetben is nyitott lehet a felvétel útja a nők előtt, ha a II. János Pál pápa által végérvényesen és definitív módon kimondott tanítása szerint a katolikus egyházban nincs is lehetőség a nők pappá szentelésére.

Ahogy az ókeresztény évszázadokban sajátosan női feladatok járultak a diakonisszák felszentelt szolgálatához, teológiailag ma is elképzelhető, hogy azoknak a keresztény nőknek, akik tulajdonképpen már most is a diakónia különféle feladatait látják el számos közösségben, az egyházi rend első, szerpapi fokán szentségi megerősítést adjon a katolikus egyház, ahogy tette ezt a kereszténység első évezredében. Katekéták, sekrestyések, gazdasági ügyekért felelős személyek, világi apostoli mozgalmak tagjai, teológusnők, családanyák és egyedülállók egyaránt meghallhatnák szívükben a Lélek indítását, amit alapos felkészülés és a közösség javaslata alapján a püspök elfogadhatna az egyházi rend jelöltjeként, hogy az arra alkalmasakat kézfeltételével felszentelje a szolgálatra.

Kölcsönösség az alárendelődésben

Greshake „Pap vagy te mindörökké” című könyve ugyanakkor arra mutat rá, hogy károsan egyoldalú úgy tekinteni az egyházra, mint egy kizárólag hierarchikus közösségre, amelynek a csúcsán a papság áll. A szolgálati papság felfogható úgyis, mint a krisztushívők szolgálatára rendelt, az ő üdvös életük bontakozását kísérők közössége, és mint ilyenek, nagyon is „alárendeltjeik” a laikusoknak. Az alá- és fölérendeltség kifejezéseit azonban akárhogyan is artikuláljuk, mindig az egyenlőtlenség érzetét keltik és az igazságtalanságra emlékeztetik a fölérendeltségből kirekesztetteket. Krisztus egyházában az lenne kívánatos, ha a kölcsönösség az egymásnak való alárendelődésben (is) megvalósulna.  

Szentlélek és női szerpapság

Tény, hogy az ősegyházban léteztek női diakónusok, akiket ugyanúgy szenteltek fel, mint a férfiakat. Legerősebben ez Pál apostol Római leveléből tűnik ki, amikor külön is köszönti Főbét, aki állandó – rendszeres „hivatali tisztséget” töltött be a kenkreai egyházban. Ezen intézmény virágzása a 3. századra tehető, amikor az özvegyek, mint egyházi tisztségviselőknek a rendje, szerepe eltűnt az egyházi gyakorlatból. Ezzel párhuzamosan történt ennek az intézménynek a teológiai szabályozása.

A Didaszkália teológiai képe ez volt: „A püspököt tehát úgy kell tekintenetek, mint Istent, mert számotokra ő Isten helytartója. A diakónus pedig Krisztus helyén áll és szeretnetek kell őt. A diakonisszát úgy kell tisztelnetek, mint a Szentlelket. (Did. IX.)” Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ma, ezen hármasság, illetve az ebből fakadó eltérő szerepek a diakonisszák szolgálata nélkül milyen módon adottak a közösségeinkben?

Úgy látjuk, hogy a diakonisszák újbóli felszentelésének a katolikus egyházban ezzel a hangsúllyal – ti. a Szentlélek szerepének újrafelfedezésével – kellene megtörténnie. A korai egyházban a nők szerepe sajátosan kötődött ószövetségi alapokon - sémi nyelvekben nőnemű – ruach-hoz, vagyis a Lélekhez. Ugyanezt erősíti az, hogy a keleti Egyház liturgikus és teológiai nyelve erős kapcsolatot tanúsít a szentség Lelke (Panagion) és Isten Anyja között, akit legszentebbként (Panagiaként) tisztelnek.

Katolikus kihívások

A teológiai megalapozáson túl a diakonisszák „ismételt felszentelésének” fontos, előzetes feladata szerepük jelen idejű kimunkálása. Mi lehet ma, az egyház jelenlegi helyzetében a női diakónusok sajátos szerepe, a Szentlélekkel való különös viszonyuk fényében? Teljesen kiegyenlíthetőek-e a szerepek a női és férfi diakónusok között, különös tekintettel az igehirdetésre, a liturgiában való részvételre? A Didaszkália rendtartása szerint például a diakonisszák nem szolgálhattak az oltár körül (Did. XVI.), sőt nem is keresztelhettek, csak a nők keresztelésénél segédkezhettek. Ma azonban, ha elfogadjuk és visszavezetjük a nőket a diakónusi szolgálatba, joggal merül fel a kérdés, ezek mennyire tartható rendelkezések? Amennyiben a szerpappá szentelés aktusában nem lenne különbség a nők és a férfiak között a Szentlélektől kapott karizmában sem különböznének, amely diakónusi hívatásukat megalapozza, ami nem zárja ki azt, hogy a püspök kinek-kinek egyéni adottságai alapján adjon megbízást.

Evangélikus kitekintés

A női lelkészség tekintetében – evangélikus szemmel – azt mondhatjuk, hogy pro és kontra idézhető volna Pál apostol, levelezésének több szakasza szól erről a kérdésről. Mégis inkább azt a folyamatosságot, azt a kapcsolatot volna jobb szem előtt tartani, ami Pál és Lukács evangélista között van.

Lukács volt az a görög orvos, aki mindennek pontosan utánajárt, és különös hangsúlyt adott a női kérdésnek. Véletlennek semmiképp sem tekinthető érzékenységgel írt a Jézus körül fölbukkanó nőkről, és ezeknek az evangéliumi híradásoknak nem pusztán olvasatai vagy értelmezési lehetőségeik vannak, hanem nagyon konkrét mondanivalójuk. A női lelkészséggel kapcsolatban is, 2016-ban. Éceszgéberség helyett inkább az volna a javaslat, hogy ebből a szempontból, ezzel a szemüveggel is olvassuk újra a Lukács szerinti evangéliumot.

Pálhoz és a protestantizmushoz pedig mindez úgy kapcsolódik, hogy bár sem ő, sem Lukács nem találkozott személyesen Jézussal, mégis mindketten úgy értették meg őt, ahogyan a közvetlen környezetében is kevesen. Igen, igaz, hogy Pál a kor patriarchális rendjének megfelelő elképzeléseket is közvetít egyes leveleiben, ugyanakkor a kölcsönös tisztelet, és az egymást kiegészítő, sőt, szolgáló szeretet hangján szól a férfiről és a nőről.

Amikor másfél évezreddel később Luther Márton az apostol római levelének hatására fölismerte Isten jogos haragot megelőző kegyelmét, akkor ugyanazokat az emberi határokat és dogmatikus rögzültségeket haladta meg, mint amikről Jézus is szól a kalásztépés és a sabbát kapcsán. Például elvette feleségül Katharina von Borát, aki apáca volt.

A cölibátus eltörlésétől Luther és Melanchton Fülöp számára már nem is volt olyan nagy lépés az, hogy a vocatiót, az elhívást a papi szolgálatban nemektől függetlennek tekintsék.

Jézustól Pálon át Lutherig olyan ívet figyelhetünk meg a megváltásról szóló tanításban, amely az isteni gesztustól kezdve az emberi értelmezés tekintetében a nyitásról szól végig, és amelyből a nőiséget kihagyva olyan teológiai látásra jutnánk, ami az egyik szemét csukva tartja bibliaolvasás közben.

A reformáció teológiája különösen fontosnak véli, hogy az emberi szellem fejlődésében az Istenről való gondolkodás maga az evolúció. Születést, fejlődést és célra (Isten országa) tartást pedig meddő dolog, vakság egyneműnek elképzelni. A protestantizmusban ez a női papságra is ugyanennyire igaz.

A szerzőkről

Hoványi Márton (1986) – katolikus teológus

Liszka Viktor (1981) – evangélikus teológus-lelkész

Sághy Ádám (1983) – katolikus teológus

Képünk illusztráció. A boritókép forrása a Wall Street Journal.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr88816300

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

ev_hu.png

 

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása