Kötőszó

Nagypénteknek, Jézus elítéltetésének és kereszthalálának többféle érvényes olvasata lehetséges. A „hogyan halt meg Jézus?” kérdésre adható egy „politikai” válasz is. 1958 tavaszán politikai fordulatokkal teli volt a nagyhét. A szigorúan titkos iratokból még az is kiderül, hogy olykor a legvéresebb diktatúra is elismeri, hogy nem tévedhetetlen.

Szerző: Kertész Botond

Nagypénteknek, Jézus elítéltetésének és kereszthalálának többféle érvényes olvasata lehetséges. A „hogyan halt meg Jézus?” kérdésre adható egy „politikai” válasz is. A főpapok kifinomult játszmát folytatnak Pilátus ellenében, hogy egy belső, vallási (illetve hatalmi, legitimációs) kérdésnek politikai jelentést adjanak annak érdekében, hogy a római hatóság ítélje halálra Jézust. Pilátus palotájában már nem az a vád Jézus ellen, hogy Istenkáromló, hanem az, hogy magát a zsidók királyának mondja, és ezzel fellép a politikai statusquo ellen.

Pilátussal nem olyan könnyű elfogadtatni ezt a nyilvánvalóan átlátszó érvelést, a főpapok azonban emelik a tétet, amikor azt mondják a helytartónak, hogy ha nem ítéled el ezt az embert, akkor nem vagy a császár barátja – azaz nem vagy lojális az uralkodóhoz. A szigorúan hierarchikus római császárság tisztségviselője számára szó szerint életveszélyes egy ilyen vád. Pilátus végül beadja a derekát, és Jézust kereszthalálra ítéli. A főpapok örömét azzal igyekszik elrontani, hogy a keresztfára három nyelven kiíratja: a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Jézus ellenségei hiába tiltakoznak, hogy ez nem igaz, hanem csak az elítélt állította magáról hamisan, Pilátus hajthatatlan marad, így a pászka ünnepének előestéjén Jeruzsálem fölé magasodik a keresztfa, amelyen a felirat szerint a zsidók halálra ítélt királya függ.

Kiélezett történelmi helyzetekben máskor is előfordult, hogy nagypéntek napja politikai mondanivalóval telítődött. 1958-ban április 4-re esett Nagypéntek.

Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy akkoriban április 4. pirosbetűs állami ünnepnap volt – a „felszabadulást” ünnepelte az ország apraja nagyja, akár akarta, akár nem. A 2. világháború vége, mint tudjuk nemcsak azt jelentette, hogy az ország megszabadult a háború borzalmaitól és a német megszállás, valamint a nyilas rémuralom szörnyűségeitől, hanem azt is, hogy új, hasonlóan véres és kegyetlen zsarnokság vette kezdetét a „felszabadítók” iránymutatásával és segítségével. 1958 tavasza előtt másfél évvel erre a zsarnokságra mondott nemet a nép, amelyre oly szívesen hivatkozott a hatalom.

1958 tavaszán a hatalom „reszketni méltóztatott”, amikor megtudta, hogy a „felszabadulás” ünnepét megzavarhatja a „klerikális reakció” megmozdulása – azaz az emberek állami ünnepség helyett a templomba mennek.

A megtorlások lecsengésével éppen azt kellett volna bizonyítani a fiatal Kádár-rendszernek, hogy más, mint a Rákosi-diktatúra volt, az egyházakat sem akarja vérrel-vassal üldözni. Ekkor ugyan még Ordass Lajos a déli egyházkerület püspöke (akit még 1948-ban mozdítottak el tisztségéből, 1956 október elején rehabilitálták és a forradalom következtében térhetett vissza), de hivatalában már egy „bajszos püspök”, az Állami Egyházügyi Hivatal embere, Grnák Károly a mindenható úr. Bár a politikai bölcsesség azt diktálta volna, hogy ne zavarják meg az istentiszteleteket, mégis a régi reflexek kerekedtek felül: az ÁEH betiltotta a nagypénteki szertartásokat.

Ordass püspök egy lelkészülésen kijelentette, hogy ha csak erővel meg nem akadályozzák, ő meg fogja tartani az istentiszteletet. A rendszerhez végsőkig lojális Vető Lajos püspök egészségi állapotára hivatkozva inkább még a húsvéti szolgálatát is lemondta. A protestáns egyházak kérése végül meghallgatásra talált, nagycsütörtök este visszavonták a tiltást. Az esetről beszámoló ügynöki jelentés szerint az eredmény a hatalom szempontjából katasztrofális volt:

„…az elhamarkodott, át nem gondolt rendelkezés alkalmat adott Ordass püspöknek ismét a kiállásra, és ezzel, mivel az akció sikerrel járt, ismét nagyot nőtt a közvélemény szemében. Úgy tekintik, mintha ő mentette volna meg a nagypéntek délelőtti istentisztelet tartásának lehetőségét. Nagypénteken rendkívül sokan jelentek meg minden protestáns templomban. Évek óta nem volt ennyi úrvacsorázó és mindenütt nagy adakozások voltak.”

Szigorúan titkos minősítésű iratokban időnként még a legvéresebb diktatúra is elismeri, hogy nem tévedhetetlen. Az 1958 nagypéntekéről szóló jelentést értékelő Baji László rendőr százados sem rejtette véka alá  az intézkedésekről szóló lesújtó véleményét: „A nagypénteki protestáns szertartás betiltása politikai szempontból is nagyon káros lett volna. Már az is hiba volt, hogy előzőleg be lett tiltva, és csak az előtte lévő nap este született olyan döntés, hogy meg lehet tartani. Ez lehetőséget adott az egyházi reakciónak, ellenséges hangulat keltésre.” 

Pál apostol a galata levélben ír a „kereszt botrányáról.” Minden bizonnyal nem arra gondolt, hogy a vörös csillag és a kereszt találkozásából lehet botrány 1958-ban. Azonban 2016 nagypéntekén is arra emlékeztet a golgotai kereszt, hogy nem maradhatunk meg mindig elkényelmesedett keresztyénségünk komfortzónáján belül.