Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Ferenc és Kirill: a találkozó egyházpolitikai háttere és a nyilatkozat elemzése

„Végre!” – ezekkel a szavakkal köszöntötte Ferenc pápa Kirillt, Moszkva és egész Oroszország ortodox pátriárkáját a havannai Jose Marti nemzetközi repülőtér - erre az egyháztörténeti eseményre kialakított- különtermében. Hosszú és meglehetősen nehéz egyházpolitikai folyamatok végeredményeként hangozhatott el Ferenc szájából az evangéliumi indíttatású „testvérerek vagyunk” mondat. Közel ezer év várakozás után, a történelemben először a két egyházi vezető békecsókkal üdvözölhette egymást Dél-Amerikában, amiért közös nyilatkozatuk elején együtt adnak hálát a „Szentháromságban dicsőített Istennek”.

Szerző: Sághy Ádám

Kuba történelmének jelen ideje a Fidel Castro utáni politikai nyitás, elsősorban az USA, s így a nyugati világ többsége felé. Mindezt a kommunista, de katolikus társadalom fenntartása mellett. Ennek a politikai változásnak Raul Castro mellett politikai értelemben a Vatikán és kiemelten Ferenc is élharcosa volt az elmúlt években, mely erőfeszítések eredményeként idén márciusban az Egyesült Államok elnöke, Barack Obama is a szigetországba látogat. Abba az országba, amely a hidegháború közepe óta az egyik legfontosabb szövetségese volt a Szovjetuniónak, és napjainkban is szoros kapcsolatot ápol az Orosz Föderációval, az országban rengeteg orosz ajkú bevándorló is él. Ebből a képből jól látszik, hogy a helyszín diplomáciai értelemben abszolút ideális volt a találkozó megszervezéséhez. Egy katolikus ország, amely mégis sok-sok szállal kötődik Oroszországhoz. Ráadásul Kirill pátriárka egy esetleges európai helyszínt történelmileg túlontúl terheltnek talált volna, mint ahogyan ezt többször is kifejezte. Ezért találkoztak ilyen távol a „régi világ egykori veszekedéseitől”, ahogyan a találkozó végén kiadott közös nyilatkozatuk fogalmaz.

A találkozó (egyház)politikai háttere

A találkozó jelentőségéhez nem férhet kétség, ellenben annak időpontja és valódi miértje már kérdéseket vethet fel.

Az elmúlt években, mind az USA, mind Európa, de legfőképpen az arab-muszlim világ olyan geopolitikai változásokat (pl. arab-tavasz) élt és él meg, amelyek joggal indokolhatják, hogy a kereszténység két politikailag legbefolyásosabb vezetője együtt nyilatkozzon ezekről a helyzetekről. Azonban erre az elmúlt évtizedekben is lett volna erre apropó. A keresztények üldözése, ahogyan a vallási szélsőségesek térnyerése sem most kezdődött. Igaz, a modernkor egyik legfontosabb kihívása, a migráció kérdése, napjainkban tetőző probléma, amely a nyugati keresztény világot érinti leginkább, ahogyan ez látszik Ferenc pápa megnyilatkozásaiból. Kirill pátriárkát ez a helyzet kevésbé élesen érinti, mint ahogyan Oroszországot sem közvetlenül. Látni kell, hogy az Orosz Ortodox Egyház történelmileg (leszámítva a Szovjetunió évtizedeit) az orosz állammal sajátos korrelatív viszonyban létezik. Egyértelműen, definíció jelleggel nehezen kijelenthető, de legalább ilyen nehezen is cáfolható, hogy az Orosz Ortodox Egyház egyfajta államegyház státuszban van ma is, ahogyan a cári Orosz Birodalom idejében. Tegyük hozzá, hogy a történelmi fejlődést és a tradíciót tekintve (a Bizánci Birodalom történeti folytonosságának horizontján) ez nem tekinthető idegennek a keleti kereszténység relációjában.

Ennek tükrében több nagynevű nemzetközi hírportál is felveti a kérdést, – de egyik sem állítja, így mi sem – hogy mennyire volt a találkozó ortodox részről legalábbis államilag jóváhagyott, vagy egyenesen presszionált az orosz nagypolitika részéről.

Mennyire volt érdeke a pillanatnyilag nemzetközileg elszigetelt Vlagyimir Putyin orosz elnöknek, hogy ilyen erős legitimációs bázis felé nyisson? Ez alkalommal nem személyesen, hanem ezen egyháztörténelmi találkozó útján. Ezzel összefüggésben beszédes lehet, hogy Kirill az Antarktiszon lévő orosz kutató bázisokat is felkereste, ezzel szintén nemzetközileg vitatott politikai kérdéseket érintett.

Ferenc pápa elköteleződése régi keletű ebben a kérdésben, hiszen maga jelentette ki, ha hívják, máris megy, bárhová. Ez a megelőlegezett gesztus jól mutatja azt a folyamatot, hogy Ferenc sok esetben egész másként definiálja a pápaság intézményét, mint elődei, ezt erősíti az is, ahogyan többnyire „csak” Róma püspökeként hivatkozik magára. Érdemes emlékeztetni rá, hogy az 1054-es skizmához, és a középkor egységtörekvéseinek kudarcához többek között a pápaság intézményének (annak római értelmezése) keleten való negatív megítélése nagyban hozzájárult. A találkozó létrejöttét katolikus részről nagyban elősegíthette az is, hogy Ferenc tevékenységével az Egyház a II. vatikáni zsinat egyházképének megvalósításának egy „újabb fázisába” lépett. A folyamatot röviden a neves kortárs katolikus teológus Ghislain Lafont  még Ferenc pápa megválasztása előtti  szavaival lehet visszaadni. „A magam részéről úgy vélem, valóban itt az ideje, hogy jöjjön egy pápa, aki küldetése lényegének nem az „egyházi struktúrák megreformálását” tekinti, hanem a II. vatikáni zsinat újdonságának megfelelő egyház kialakításának elősegítését.” 

Külön vizsgálhatjuk az aktuális kérdéseket és az egység kérdését a dokumentumban. Attól függően, hogy pusztán csak politikai realitásában érdeklődünk az egyházak iránt, vagy a találkozó teológiai vonatkozásai is érdekelnek, adódik ez a fenti elhatárolás. Ferenc és Kirill közös nyilatkozatot adott ki találkozójuk után. A dokumentum több különböző témában szólal meg, és mintegy 30 szakaszt ölel fel.

A közös nyilatkozat elemzése

Az egység (teológiai) kérdésének problémáját a 4-7 szakaszok tartalmazzák. Teológiai szempontból izgalmas képet mutat az 5. pont. Ez kifejti, hogy az első tíz évszázad közössége után mára „a katolikusok és az ortodoxok idestova ezer év óta nélkülözik az eucharisztiában való közösséget.” Érdemes megnézni hogyan gondolkodik a szöveg ezekről az okokról. Olyan „sebekről” beszél, „amelyeket a távoli vagy közelmúlt konfliktusai” okoztak. A távoli okok lehetnek a már fentebb vázolt XII. századra tehető primátussal kapcsolatos viták, amelyeknek sok esetben gyakorlati következményei voltak. De olyan máig is ható események szintén, mint a „keresztesek” Konstantinápolyban elkövetett tettei.

A közelmúlt okairól szólva meg kell említeni, hogy az ortodox egyház évtizedek óta nézi igen rossz szemmel (a régi történelmi problémák prizmáján keresztül) a katolikus egyház keleti „terjeszkedését”, Ukrajnában, Oroszországban.

Vagyis azt, hogy 2002-ben a Vatikán egyházmegyéket létesített Oroszországban Moszkva (érsekség) központtal. Illetve, hogy az Ukrán Görögkatolikus Egyház szintén Róma fennhatósága alatt áll az Orosz Ortodox Egyház „joghatósági” területén. Ez talán a két pillére annak, hogy Oroszországban úgy érezhetik, Róma missziós területté tette az egész ortodox Kelet-Európát. Az akkor még szmolenszki és kalinyingrádi metropolitaként szolgáló Kirill lépett fel leghevesebben ebben a bonyolult vitában. Talán erre a problémakörre utal (bennfoglaltan elég egyoldalú megközelítésben) a közös nyilatkozat 24. pontjának egy mondata: „Elfogadhatatlan tehát, ha valaki tisztességtelen eszközöket használva igyekszik rávenni a híveket arra, hogy egyik egyházból átlépjenek a másikba, hiszen ezáltal tagadja vallásszabadságukat vagy hagyományaikat. Pál apostol előírását kell valóra váltanunk: „Becsületbeli dolognak tartottam, hogy ne ott hirdessem az evangéliumot, ahol Krisztus nevét már ismerték, nehogy mások rakta alapra építsek” (Róm 15,20).

Több mértékadó kommentár is jelzi azonban, hogy ezzel a nagyon akkut problémával (hiszen még igazán nevesítve sincsen a szövegben), amely az egységtörekvés talán első problémás akadálya, szinte semmit sem foglalkoztak gyakorlati szinten. Legalább is nyilvánosan nem.

Igaz Hilarion Alfejev metropolita nyilatkozataiban mindig utalt a fennálló problémára, a megoldás felé mégsem mozdult el a két egyház, még akkor sem, ha a közös nyilatkozat szépen szól a sérelmek gyógyításáról is. „Reméljük, hogy találkozásunk segítheti a kiengesztelődést ott is, ahol feszültségek uralkodnak a görögkatolikusok és az ortodoxok között” (25. pont), fogalmaz Kirill és Ferenc. Végeredményben azonban „A két egyház közti hosszú... elidegenedés legfőbb tényezője egyértelműen ekkléziológiai (egyháztani – a szerk.) természetű volt”, és ma is az, mint látjuk.

A közös nyilatkozat szövege az eltérő Szentháromságtanok teológiai okaival is számol a szakadásra emlékezve, amelyekkel kapcsolatban így fogalmaz: „a háromszemélyű – Atya, Fiú és Szentlélek – egy Istenben való hitünk megértésében és kifejtésében mutatkozó, őseinktől örökölt eltérések okoztak.”

A legújabb kor egységtörekvéseinek talán egyik legfontosabb állomása lenne a szentháromságtan a kérdésének a feloldása. Így azonban végeredményben, a dokumentum csak újra definiálta a szakadás okait.

Ráadásul úgy, hogy nem igazán tette közérthetővé mindezt laikus hívei számára, hiszen a teológia ezt mindig is értette, még akkor is, ha nem volt képes feloldani a problémát. A szöveg utalhatott volna az évszázados, és mai erőfeszítésekre ebben a kérdésben, mint alapra, magyarázhatta volna a problémákat minden téren. Nem tette.

A szentháromságtan különbözőségei

A második egyetemes zsinat utáni nagyfokú teológiai elidegenedés egyik gyújtó pontja a Filioque körüli vita volt, melyben kelet és nyugat eltérő hangsúlyú szentháromságtani értelmezése éleződött ki, amiről itt a dokumentum szól. Nyugaton Szent Ágoston a „Deus- Trinitasból” alapozta meg pszichológiai Szentháromságtanát, ezzel teológiai igénnyel megtámasztva saját már létező hagyományát. Azt a tradíciót, amely szerint a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól származik”. Keleten a Kappadókiai Atyák hagyományán állva a teológia az Atya monarchiájából – Aki az istenség forrása, belőle nemződik a Fiú, és származik a Lélek – gondolta el a Szentháromságtan egyedüli lehetséges alapját. A keleti teológiában a személyek (hüposztaszisz) „létrejöttét egyedül eredetük viszonyában határozták meg.” Ebből kiindulva a keleti teológia nem tartja alkalmasnak a Filioque kifejezést az immanens Szentháromságra nézve. Ezen túl, vagy mindezek előtt a keleti teológusok másik markáns kifogása, hogy a Nyugat egyoldalúan illesztette (hosszabb történeti folyamat eredménye képpen) a hitvallásba a Filioque-t, ezzel pedig módosította a 381. évi Konstantinápolyi II. Egyetemes zsinat hitvallását, amely számukra teljesen elfogadhatatlan. A két megközelítés, s a két hagyomány, – a spekulatívabb nyugati, s a keleti, amely máshol húzza meg a Szentháromság misztériumának határát – későbbi irányai a mai napig nem találkoztak egymást végeredményben nem kizáró módon az ökumenikus teológiai diskurzusban. Végeredményben igaza lehet Yves Congarnak, akinek víziója szerint „egy új egyetemes zsinat tökéletesíti majd a hitvallást, miközben például átveszi a Jn 15,16 és 16,14 kifejezéseit (a Lélek abból vesz és azt osztja szét, amit a Fiú az Atyától kapott), s evvel minden kétértelműséget kizár.” Kérdés, hogy valóban ezen az úton indultak e el Egyházaink ezzel a találkozóval.

Ezek után tér rá a szöveg a kor politikai-társadalmi problémáira. A Közel-Kelet és Afrika keresztényüldözéseire, a terrorizmusra, polgárháborúkra. Külön kiemelve a XXI. század keresztény mártírjait, külön kitérve e forrongó térségek humanitárius katasztrófáira (7-13. szakaszok). Ezek ellen lép fel határozott erővel a szöveg, mégpedig azzal a közös erővel és tekintéllyel, amelyre sokszor, és igen régóta vártunk.

A 14-17. szakaszok élesen elválasztják Kelet és Nyugat Európát, ami a kereszténység helyzetét illeti. Míg Keleten a kommunista ateizmus után (főleg Oroszországban) a visszakapott vallásszabadság okán, „korábban nem látott mértékben megújul most a keresztény hit”  fogalmaz a dokumentum. Addig kontinensünket arra figyelmezteti a nyilatkozat, „hogy Európának hűnek kell maradnia keresztény gyökereihez.” (14. pont)

Érdekes, hogy a két egyházfő nem Európában találkozott, mégis ez a gondolat a szöveg „mértani közepén” helyezkedik el, amely kiemel és nyomatékot ad neki meglátásom szerint.

Külön foglalkozik a közös nyilatkozat az élethez való elidegeníthetetlen jog tiszteletben tartásával, az abortusz, eutanázia, a mesterséges megtermékenyítés hagyományos, de napjainkban is nagyon aktuális kérdéseivel és a keresztény családok jelenkori helyzetével. Ezekben a kérdésekben a két egyház hagyományos tanításának megerősítése fejeződik ki.

A 24.pont pedig megállapítja: „Nem vetélytársak, hanem testvérek vagyunk, és ennek a fogalomnak kell vezetnie minden egymás felé és a külső világ felé irányuló cselekedetünket.” Ezzel, valamint a dokumentum záró részével Kirill és Ferenc hitet tesz az egység mellett. Hiszen ez a testvériség is az lehet. Ha nem is szólnak gyakorlati, vagy teológiai értelmű megoldásokról, mégis jelzik, hogy a főbb problémák területén legalább a keresztényi együttélést meg kell tudni valósítani. „Az ortodoxoknak és görögkatolikusoknak szükségük van a kiengesztelődésre, valamint arra, hogy megtalálják az együttélés kölcsönösen elfogadható formáit.” (25.)

A 26. és 27. pontban térnek ki a politikailag és egyházi relációban is elég bonyolult Ukrán helyzetre, amelynek mihamarabbi rendezéséért állnak ki. Az, hogy ezekben a pontokban, a dokumentumban leírt problémákon túl mennyire jelenik ismét meg az Ortodox Egyház részben politikai szegmense, kérdéses. A moszkvai és kijevi pátriárka, saját országának politikájától nem függetlenül, nem azonos módon értékelte a konfliktust. A dokumentum is jelzi a fennálló egyházjogi problémákat. A szöveg ezen része érezhetően az Ortodox Egyház aktuális és mindnyájunk számára fontos, de a szöveg többi részéhez képest másodlagos kérdést tárgyal egy meglátásom szerint szélesebb perspektívájú (egyháztörténeti jelentőségű) dokumentumban, amely ezen részeket egyoldalúvá teszi. Szerencsésebb lett volna nem ilyen mértékben külön kezelni ezt a kérdést például a Közel-Kelet eseményeitől. Mindazon által Kirill és Ferenc felhívják „Az Ukrajnában működő egyházainkat, hogy dolgozzanak a társadalmi egyetértés elérésén, tartózkodjanak az összecsapásokban való részvételtől, és ne járuljanak hozzá a konfliktus további terjedéséhez.”(26. pont).

Nehéz összegzést adni a találkozóról és az ott aláírt közös nyilatkozatról anélkül, hogy a négyszemközti találkozó részleteit nem ismerhetjük. Milyen gyakorlati lépésekre számíthatunk, túl a politikán és a gesztusokon? Hogyan nyerhető vissza az úrvacsorai közösség? Sem teológiai, sem egyháztani értelemben nem sokat csökkentek a távolságok az egység irányában, melyre a dokumentum szerint is nagy szükség lenne.

Nagy kérdés, hogy „Nyugat és Kelet két nagy Egyházának” jelenlegi útja Ferenccel és Kirillel egyáltalán mehet egy irányban például egyháztanilag? Gondoljunk csak arra, hogy a találkozó kései bejelentésének vélt oka az volt, hogy a mindkét oldalon meglévő ellenzőket semlegesítsék.

Hosszú és sok problémával terhelt út előtt állunk, de egyvalami biztosan látszik: „Az emberiség jövője nagymértékben azon képességünktől függ, hogy mennyire tudunk közösen tanúságot tenni az igazság Lelkéről ezekben a nehéz időkben.”(28. Pont). Ennek a gondolatnak a horizontján lehet és kell is az egység útját munkálnia minden kereszténynek.

A szerzőről

Sághy Ádám (1983)  római katolikus teológus, Kutatási terület: szisztematikus teológia, filozófiai és teológiai határkérdései a XX. században.

A teljes cikk – hivatkozásokkal és további részletekkel kiegészítve – olvasható lesz a Credo evangélikus folyóirat következő, 2016/1. számában.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr908432322

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

ev_hu.png

 

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása